Veress Gerzson utolsó éveiben négy verseskötetet ad ki, s végül úgy dönt, hogy örökre kiírja magát az életből. „Gerzson, 1998. május 20-án, szerdán reggel hét és háromnegyed hét óra között öngyilkos lett. (...) Az Isten, árvaságra téve bennünket, és kivéve ma közölünk a mi édes fiúnkat, egyetlen gyermekünket, Gerzsont” – olvashatjuk Veress Dániel fiára emlékező nekrológjában.

Végigkövetve Veress költői útját láthatjuk, hogy a 90-es évek közepétől időnként átcsúszik a letargia valamely változatába, amelytől sokszor meg szeretni szabadulni. Posztumusz kötetében, A múlás karneváljában, főként a Kétezerben – negyvennégy évesen című ciklusába tördelt versei lesznek azok a költemények, amelyek az életbe belefáradt, tőle elidegenedő költői attitűdöt hangsúlyozzák. Tulajdonképpen a kötet utolsó fele tele van búcsúversekkel: Emőd fiamnak; Édesanyámnak; Édesapámnak.

A cikluscímet adó vers idillikus jövőképet fest, amelyben a századforduló egyenértékűvé válik azzal, hogy eltűnnek a többszörösen megtapasztalt szenvedések, aggodalmak, a múlt század fülbefurakodó, gyilkos hangjai: „Zenét hallani – sehol ágyúzást. / / Életet oltó gáz már nem sziszeg, / s intőt kapnak a falánk lézerek.”[1] A békevers egy korszak lezárását foglalja össze, amelyben Veress az eseményeknek, egy felejthetetlen háborús korszakból nagy fordulatú harmóniába váltásnak részvevőjeként jelenik meg, kedvesével és fiával együtt: „Kétezerben, negyvennégy évesen / gyümölcsök vérét vesszük, kedvesem…(…) Fiunkat – messze lásson! – fölveszem!”[2] A gyümölcsösben ez a meghitt családi kép mégis azt sugallja, hogy a jelent (jövőt) csupán az elmúlt időszak viszonyában lehet meghatározni: „gyümölcsök vérét vesszük, kedvesem / / Meggy bíbora borítja majd kezed: a kötényeddel letörölheted”[3].

A Hívogat a férgek birodalmában érezni lehet a lét és végzet ingadozásokkal teli kontrasztját. Míg az első szakasz a múltra irányul: „ott porlad már a föld alatt / megannyi ősöm garmada”[4], addig tovább a lírai én „puccos” halálra készülését láthatjuk: „nem félek már távozni sem / bár egyre inkább hívogat”[5], amely végül mégis az életszeretetben és életigenlésben teljesedik ki: „holnapra százszorszép leszek / felülkerekedik a lét”[6].

A reményvesztettség Veressre egyre inkább rátapad, és gunyoros hangvételű verseket eredményez. A S kezdődhet a pompás férfikor című vers Magyari Lajos-idézettel indít, reflektálva a halálgondolatokra: „Sorban halnak a költők / kit a rák visz el, kit e kor, / kit az ördögi kékes lánggal, / láng nélkül égő alkohol”[7]. A költő kínlódik, az élet apró rezdüléseit nem tudja kezelni, önmaga rabjává válik.

Az alkotó szorongó énje – a versek vonulatát is látva – a rendszerváltás után erősödik fel. Ez az időszak mégsem hozza el számára azt a változást, amire a kor emberei számítottak (és némelyikük meg is kapott), épp ezért a versekben megfogalmazott kétségbeesése és jajkiáltása már nem a közösséget, hanem csak saját magát képviseli.

Úgy tűnik, akinek a ’90-es évek előtt nem sikerül kibontakoznia, utána még kevesebb esélyt kap rá, s itt nemcsak Veressről van szó, hanem jónéhány kortársáról is. Kinde Annamáriával egyazon sorsbéliek, ugyanazon évben születnek, s mindkettőjüknek a nyolcvanas évben készül el az első kötetük kézirata, mely csak a ’90-es évek közepén jelenik meg. A folyamatos sajtóbeli jelenlét mindkettőjükre jellemző, publicisztikájuk fiatal kortól kezdve terjedelmes, s lírájuk kiteljesedésének részben a szigorú ideológiai konvencióik, majd a rendszer bukását követő űr és az új, fiatalabb generációk költői próbálkozásai akadályozták.

Legyen (Ger)zsongásban a túlélés

Veress „villonosan pózoló ifjú” arcát a maga korában kevesen értették (erre mondja Szőcs Géza: „azok soha nem olvastak sem Villont, sem Shelleyt”[8]). A feledésbe merülő életmű értelmező olvasása a költő bohémságának megismerése nélkül valószínűleg nemcsak lehetetlen, hanem egyben értelmetlen vállalkozás is. Veress lírájába befurakodik egy olyan hang, mely a túlélést célozza meg. Nem csupán a költő, hanem az ember túlélését.

A múlás karneválja kötet Pajzánkodás című versciklusa feleleveníti azt a játékosságot, amely voltaképpen Veress egyéni hangját erősíti. Ez azért is fontos, mert a romániai magyar irodalomban az általa is képviselt harmadik Forrás-nemzedék éppen új irányt keres, eltávolodva az elődök ideológiáitól. Igaz, hogy egyfelől Veress versanyagában történelem lakozik, az elmúlt száz év megtalálható benne, ugyanakkor a versekből a jövőkép is kiszüremkedik, s egy-egy sor mára már a jelenben a legérzékelhetőbb. Mondhatnánk: Veress megelőzte korát.

A rendszerváltás után az irodalmi életben egy-két éves visszafogottság, csend üt be, a felszusszanás még annyira új, hogy csak fokozatosan érjük tetten azt a beszédmódváltást, amelynek egyik kulcsfontosságú eredménye az Előretolt Helyőrség. Az Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince és László Noémi nevével fémjelzett irodalmi csoportosulás, a transzközép irodalmi mozgalom éppen a szabadságtól megbicsakló irodalomban keletkezett űrt töltötte be, s talán itt érezni leginkább Veress lírai kivetülését, vagyis a költő játékos és pajzán hangja részben itt fog tovább élni.

Veress a csalódásaiban, visszavonulásaiban elszenvedett vereségeit ironikus, rímvilágban bolyongó játékossággal írja meg, általa teremtődik meg az a (ger)zsongási-lét, melyben kellemesen, mintegy habzsolja az életet. Úgy tűnik, ez mégsem elegendő, a ’90-es éveket követően elképzelt jövőkép helyett a kilátástalanság lesz úrrá.

A költő élni akarása a „villongásában”, átfordítva és saját kifejezésével élve „gerzsongásában” keresendő. Igaz, hogy a Színekre hullt festmény című kötete nagy szerepet kap, a küzdő szellemiség és a megszűnés dilemmái között átfurakodik egy önironikus, humorral leplezett Veress, aki mintegy szójátékaiba belesűrített életét cipeli át a túlsó partra, de egy pillanatra nem figyelve („Süllyed a hajónk, Kapitány!”[9]) e túlélési mechanizmust ő maga cáfolja meg, s verseivel önnön létezésének is búcsút mond. 

Gerzson a jelenben

„Arról, hogy milyen Veress Gerzson versvilága, még csak sejtéseink vannak. Versbirodalma gazdaságáról, értékeiről, bugyrainak mélységeiről, bérceinek magasairól csak a teljes életmű ismeretében – amely, reméljük, nem reked meg a feledés közönyében – alkothatunk véleményt. A váratlanul eltávozott költő világát ezután fogjuk igazán átérezni és fölfedezni.”[10] Mészely József abban nem tévedett, hogy a költő versvilága s annak megformálandó atmoszférája csak az életmű összegyűjtése után teljesedhet ki. Mindemellett a költő gondolkodásmódja a világról, a költészeti hitről és szerepvállalásról kontextualizálódhat egy-egy Veress-megnyilvánulásban.

Édesapja, Veress Dániel célkitűzéseként ott lebegett az életmű összegyűjtése („még nem tudtam összeszedni magam, hogy távolságtartó higgadtsággal összefoglaljam életét, pályáját, művét. Talán egyszer képes leszek rá.”[11]), de ezzel a feladattal sosem készült el, a kijelentés utáni évben ő is követi fiát. A 20. század második felében különböző folyóiratokban megjelent cikkek és a terjedelmes publicisztikája azt mutatják, hogy Veress elfogadott és elismert fiatal költőnek számított mérvadó körökben. Több korábbi esszé is, amely a romániai magyar irodalom életet, folyamatait és szerzőit tanulmányozza, megemlíti, néhol kiemeli a költő nevét. Ezzel ellentétben, a későbbi megközelítések egyre inkább hanyagolják, helyenként a felsorolásokból is kifelejtik őt.

A kötetek és az eddig összegyűjtött életmű rendszerezése torzképet alkot, megkésett válaszokat ad a költő versekben megfogalmazott kérdéseire. S éppoly megkésett az általa teremtett versvilágot egybegyűjtő munka, de reménykedve hiszem, hogy ez sem egy elkésett próbálkozás.

 

 

 

 

 

 

[1] Veress Gerzson: Kétezerben, negyvennégy évesen… 2011., 220  

[2] Uo.

[3] Uo.

[4] Veress Gerzson: Hívogat férgek birodalma. 2011., 217

[5] Uo.

[6] Uo.

[7] VERESS Gerzson: S kezdődhet a pompás férfikor. 2011., 199.

[8] Szőcs Géza: Úgy léptél elő… [az Igazolatlanul – jelen, egyberostált versei című kötet hátlapszövege. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011.]

[9] Veress Gerzson: Matrózvers, viharban, gőzhajóról. 2011., 44. 

[10] Mészely József: Megkésett búcsú Veress Gerzsontól. Háromszék, 1998., 10. évf., 2354. sz.

 

[11] Erdélyi Erzsébet: „Úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok.” Beszélgetés Veress Dániellel. Irodalmi Szemle, 2001/11–12, 92.