Túl a fák hegyén
Elbúcsúztak Kányádi Sándortól barátai, tisztelői, költőtársai és költőtanítványai a Petőfi Irodalmi Múzeum estjén, ahol suhogó lombok alatt, lassacskán enyhülő hőségben hallgathattuk az ismerős-kedves sorokat.
Ezen az estén nem a hagyományos nyári fesztivál vidámsága töltötte meg a Károlyi-palota árnyas kertjét, jóllehet, a derű még így is velünk volt, hiszen a Kányádi-hagyaték szellemi részének ez az egyik legértékesebb összetevője. A színpadra lépő Kaláka is azzal a kedves anekdotával nyitott, amikor Sándor bácsi egy születésnapi ünnepségén Csorba Csilla – egy nyelvbotlás okán – Kányádi-zenekarként konferálta fel őket. „Ennél büszkébbek nem is lehetnénk egy eltévesztett névre” – mondta Gryllus Dániel, és zenésztársaival három feledhetetlen Kányádi-„slágert”, a Kuplé a vörös villamosrólt, A Dél keresztjét és a Valaki jár a fák hegyént játszotta el.
Prőhle Gergely elsőként Kozma Imre atyát hívta a színpadra, aki utolsó óráiban ott volt a költő mellett, és ő is a derűjének a követeként szólt. Amikor fülébe súgta utolsó pillanataiban, hogy „Sándor bátyám, erőt hoztam, lelkierőt”, Kányádi kinyitotta a szemét, és mosoly terült szét az arcán. „Aki lélekre hivatkozik, az találkozik ezzel a mosollyal, ami az életet jelenti” – fogalmazta meg Kozma atya, aki közös imádságra hívta a jelenlévőket.
Prőhle Gergely felidézte egy középiskolában készült dolgozatát, melybe a Vannak vidékek ihletésére született saját verse is bekerült – ezt az ifjúkori művét meg is hallgathattuk a PIM főigazgatójától. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke kérdéssel kezdte beszédét: vajon mi volt hallatlan népszerűsége nyitja? Hogy mindenhová elzarándokolt, mint a költészet apostola? A kisugárzása? A kedvessége? Ahogy a gyerekekhez viszonyult? A titok inkább az, hogy olyan nyelvet beszélt, amit mindenki értett – mutatott rá Szentmártoni. Versei mint egy jó lelki fájdalomcsillapító működnek. Az a bizonyos másik Sándor, a nagy előd, ugyanígy a költészet magasába emelte a nép szókincsét, ahonnan vétetett. Ahol Kányádi járt, szelleme megtermékenyítette a helyeket, kiszabadította a verset Gutenberg fogságából. Szentmártoni felidézte az utazások alkalmával a közös asztalnál zajlott nagy beszélgetéseiket is. 2002-ben költőként elhallgatott, s amikor faggatták, miért, úgy felelt: „Már mindent megírtam, tudni kell abbahagyni.”
Szabó T. Anna azt a versét olvasta fel, amelyet a 88 éves költő köszöntésére írt. Mint elmondta, sosem adta oda neki, amit azóta is rettentően sajnál. „A vers betölti a tüdőnket / lendületet ad, tágasságot, / felemelkedni, szárnyas fényben / tapasztalni meg a világot…” Végül a Megvonja vállát az idő című Kányádi-verset hallgathattuk meg tőle. Dragomán György hangsúlyozta: mindig az ő hangján fogjuk hallani a verseit, ez most már mindig így lesz. „Ha úgy tudnék felolvasni, mint ő, akkor a Halottak napja Bécsbent olvasnám” – vezette fel a költő az egészen rövid, Purdé című Kányádi-verset.
Mezey Katalin, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata elnöke közvetlenül a költőt szólította meg beszédében: „Amíg éltél, Sándor bácsi, tudtuk, hogy él még a magyar költészet, hogy él benned. (…) Amíg láttunk a fedélzeten állva, tudtuk, hogy előrehalad költészetünk hajója.” Mezey Katalin azt is hangsúlyozta: Kányádi által tartottuk a kapcsolatot a régiekkel, a klasszikusokkal. A nyolcvanas évek végén úgy döntött, hogy bejárja az országot, a Kárpát-medencét: „Vitted a hírt, hogy él még a magyar költészet. A Holdra csak azért nem hívtak el, mert ott még nincs, aki várjon a magyar költészet nevében”. Beszéde végén Mezey Katalin a ’most mi lesz?’ kérdésre így felelt: „Életed példáját megértettük, biztatás számunkra, az ittmaradóknak. Megköszönjük az isteni gondviselésnek, hogy voltál, hogy megadattál nekünk.”
Szőcs Géza egy verssel érkezett, amely, mint bevezetésképp elmondta, a Halottak napja Bécsben és a Fekete-piros című költeményekhez hasonlóan legalább annyira megérintette az erdélyi magyarságot. Szőcs Géza ugyanakkor figyelmeztetett: a politikai korrektség beszédmódjának talán problémás lehet e mű. De vajon hogyan akarják majd átírni e halhatatlan sorokat, akiknek ez a feladata? Vagy Vörösmarty Vén cigányát? A Részeg motyogó sorait Szőcs pontosan úgy adta elő, ahogyan egy ilyen nyelvi bravúrnak szólnia kell. „Én vagyok a fehér néger / nem a bőröm a nyelvem néger / Ravasz dalocska / igaz dalocska /dalocska…”
Császár Angela színművész a Két nyárfát és a Tamási Áron sírját mondta el. Orbán János Dénes üzenetét Tallián Mariann tolmácsolta. Két saját verse után az író-költő az Előretolt Helyőrség kezdeti éveit idézte fel, és hogy mennyit köszönhettek Sándor bácsi elismerő figyelmének. Sőt, mint Kányádi megfogalmazta: bennük látta az erdélyi költészet megújulásának zálogát. Orbán János a személyes emlékekből is merített, felidézve, hogy élete első interjúját még középiskolásként Sándor bácsival készítette, és a sors úgy hozta, hogy az utolsó tévéinterjúra is ő vette rá, amit meggyengült egészségével is vállalt. Nagy beszélgetéseikre is jó visszagondolni, Kányádi páratlan műveltség birtokosa volt – bölcsész lángelme állt a költő mögött, fogalmazott Orbán János, aki találóan „komplex humanista géniuszként” méltatta egykori mesterét.
A Krónikáséneket színművészi tolmácsolásban hallgathattuk meg, majd Ugron Zsolna lépett a mikrofonhoz, aki még kolozsvári kisiskolásként ismerte meg Sándor bácsit. „pedig volna még / volna még valami / mondanivalóm / a nyíló nárcisz- / mezőkről például / az alkonyi szélben / riadtan lobogó / hegyi füvekről…” szóltak a soha meg nem unható sorai a Volna mégnek Ugron Zsolna előadásában.
Pomogáts Béla az idősebb generáció képviselőjeként egy egészen régi barátságról mesélt, noha ő fiatalnak nevezte: a hatvanas években ismerkedtek meg Kányádival. Élvezet volt hallgatni – idézte fel az Írószövetség egykori elnöke –, ahogy közös tereferéiket is a nyomorúságos Ceauseșcu-rendszer végidején, amikor nem jutott más az asztalra, csak szódavíz. „Megérdemelte a hosszú életet, és mi is megérdemeltük őt” – fogalmazott Pomogáts. S hogy mi a titka ennek a hosszú életnek? Talán, hogy nem játéknak, nem művészetnek tekintette a költészetet, hanem a nemzeti identitás megőrzése eszközének. Zrínyit, Balassit, Kölcseyt, Petőfit követi majd a nemzeti gondolkodás történetében – összegezte jelentőségét.
Szakolczay Lajos, akihez ötvenéves barátság fűzte a költőt, egy 1973-as feljegyzést keresett elő, és annak történetét osztotta meg a hallgatósággal. Koós Károly 90. születésnapját ünnepelték, amikor Kányádi egy képeslapra firkálta azokat a sorokat, melyekből azután a Halottak napja Bécsben született. A vers egyébként épp Szakolczay segítségével jelenhetett meg idehaza, ő helyezte el az Új Írásban, bár Juhász Ferenc sokáig elfektette. „Nem búcsúzom, mert verseid itt vannak velünk, és örökké élnek” – zárta szavait az irodalomtudós.
Havas Judit előadásában elhangzott a nagy vers egy részlete is. Kányádi 1978-ban hallotta az előadóművésztől a verset, még az Egyetemi Színpadon. Suttogva jött a hír – mesélte Havas Judit –, hogy ott ül a nézőtéren maga Kányádi. Az előadás után dedikálta kötetét Havas Juditnak. Farkas Wellmann Éva még kislányként ismerte meg Sándor bácsit Kolozsvárott, és hálával emlegette, mennyire figyelt a gyerekekre. A költőnő épp ezért úgy gondolja, akkor őrizzük meg méltóképp az emlékét, ha megtanítjuk gyerekeinknek a verseit. Miután ő maga elmondta a Kuplét és A maradékhoz című műveket, kislánya vette át a mikrofont, aki nemrég a Fától fáig című Kányádi-költeménnyel indult egy versmondó versenyen. Kecseti Nóra előadása fiatal kora ellenére az est egyik legemlékezetesebb produkciója lett.
Murányi Sándor Olivér videóüzenetet küldött az itáliai Pó folyóról, ahol a halálhír érte. Három kis emlékét mesélte el: az első találkozást 2011-ből, majd amikor 2013-ban Székelyudvarhelyen egy fiatalember odalépett Sándor bácsihoz, hogy dedikáljon neki egy szalvétát (könyvre nem volt pénze), mert belőle bukott meg az érettségin, mire Kányádi azt mondta, öt szalvétát is aláír neki. Végül egy Budapestre tartó útjuk során defektet kaptak, és Sándor bácsi azonnal kiugrott az autóból, hogy segít kereket cserélni. „Köszönöm a gondviselésnek, hogy egy korban élhettem önnel” – zárta üzenetét Murányi Sándor Olivér.
Pécsi Györgyi negyven éve találkozott először a költővel, akinek monográfiáját ő készítette el 2003-ban. „A hetvenes években a fiatalok érdeklődése a határon túliak felé fordult, engem elsősorban az erdélyi irodalom érdekelt” – pörgette vissza az időt az irodalomtudós-szerkesztő. ’79-ben felült a vonatra, elment Kolozsvárra, és meghívta Kányádit Magyarországra előadni. A költő végül őt választotta monográfia-írójának. Egy kérése volt, emlékezett Pécsi Györgyi: hogy egy középiskolás is megértse a szöveget. „Találkozásaink felértek egy szabadegyetemmel” – fogalmazott az irodalmár, hozzátéve: amit irodalomról megtanult, érzékenységet, szemléletmódot, azt Kányáditól tanulta. Különleges diplomáciai érzéke volt a kritikák megfogalmazásához is, és ahhoz, hogy mindenki barátjának érezze. Pécsi Györgyi felelevenítette azt a felejthetetlen napot is, amikor három alföldi városba utaztak fellépni a monográfia megjelenésekor, ő volt a sofőr, és Sándor bácsi egész úton szórakoztatta. A Hajnaltájt hazaballagtam juhnyája, ha nem is egyidejű, de közös élményük, Pécsi Györgyinek pedig meghatározó emléke Kolozsvárról.
Lipcsey-Andersson Emőke 2013-ban a göteborgi könyvvásár koordinátora lett, ekkor hívta meg Sándor bácsit és a Kalákát vendégségbe. Azóta is sokkal gyorsabban telnek a hosszú utak Svédországba, ha az autóban a Kaláka Kányádi-lemeze szól. Az Előhang című verset Ove Berglund svéd fordításában olvasta fel Lipcsey Emőke, bámulatos „zenei” élményhez juttatva a hallgatóságot. Míg az est záróakkordjaként színészi tolmácsolásban meghallgathattuk Lackfi János két versét – A vigéc köszöntőjét, és a Vannak vidékek vak zsebek címűt –, megszólalt a belvárosi Nagyboldogasszony-templom harangja, és hosszan csengve-bongva idézte oda Sándor bácsit, akinek arcképe a kivetítőről figyelhette a műsort. Búcsúzóul az ő hangján, egy régi felvételről hallgathattuk meg a Valaki jár a fák hegyént.
Szöveg és fotók a helyszínről: Laik Eszter
További képek a galériában.
