Az éjszaka folyamán az a hír terjedt el Budapesten, hogy rendőrök szállták meg a Tűzraktér Hegedű utcai épületét. Az Irodalmi Jelen szerkesztői utánajártak, hogy mi történt valójában.

Miről van itt szó valójában? Tényleg csak gazdasági okok vezérlik a „gondos gazdaként” fellépő elöljárókat, vagy démoni erők csapnak össze valamivel, ami a semmiből nőtt ki és valójában semmibe sem került? Lehetne-e még fordítani az eseményeken? – Weiner Sennyey Tibor írása a Tűzraktér bezárása kapcsán.

Elmegyünk egy ilyen igazi és tipikus budapesti estre. A középkorú és sikeres író, meghívja a fiatal, s legnagyobb-tehetségű költőt, hogy együtt képviseljék a magyar irodalmat, bemutassák saját művészetüket, válaszoljanak a kérdésekre. Elmegyünk, több megfontolásból is, s nem tudom melyik az erősebb. Az önkínzás? Az ének? A szeretet? Kit szeretünk és miért? Szeretni kéne egymást, nem csak a hétköznapokban, hanem az irodalomban is. Gondolom merő naivságból. Odafigyelni egymásra, elmenni a másik bemutatkozó estjére, beszélgetni és borozni, és nevetgélni. Megszólítani egymást. Aki még megszólítható. Aki nem?

Régebben szerettem naponta minél több emberrel találkozni, ma már megelégszem, ha egy-két találkozás összejön kávéházban, tereken, fürdőkben. Nem szeretek találkozni könyvtárban és könyvesboltban, mert ott a könyvekbe és saját gondolataimba mélyülök, s nem tudok másra rendesen figyelni. Lementem a hétvégén a Napvárosba, ahol barátokkal találkoztam, keveset ittunk és sokat beszélgettünk, majd vasárnap nagyot sétáltunk. Mi volt Szegeden nem is olyan régen, ami ma már nincs meg? Az ifjúság zöld vadona. Mi történt Szegeddel, ami miatt úgy érzem, kezd menthetetlenné válni?   De Szeged leválaszthatatlan a fővárostól. A teljes vidék leválaszthatatlan a fővárosról. S a közhely, hogy Budapest a bűnös város – ismét hangzik sokfelől.

Amikor az autóbusz megállt a Nyugati pályaudvarnál, én is leszálltam, és betértem a szemközti áruházba. Egy üveg vörösbort és némi ropogtatnivalót vásároltam – nem akartam üres kézzel beállítani, azt viszont, hogy virágot vigyek, túlzásnak találtam. Miután fizettem, begyömöszöltem a bort és a csipszeszacskókat a táskámba, s a biztonság kedvéért ellenőriztem az aluljáróban lévő térképen, hogy hol van Helga utcája. Szerencsére valóban közel volt, s nem kellett sokat gyalogolnom az esőben. A Nyugati téri kivilágított McDonald’s előtt megálltam egy pillanra. A felújított régi épületszárny csaknem tömve volt. Az egyik asztalnál tizenéves fiatalok ültek,fiúk–lányok vegyesen; falták a hamburgert, és itták a kólát. Jól látszott messziről is, hogy márkás cuccokat viselnek. Tele szájjal nevettek; a fiúk is, a lányok is.

Hogy a régi emberek mások voltak, talán finomabbak és mélyebbek, hogy a régi Budapesten más volt az élet, talán jobb is, mint most, arról azért lehet sejtésünk, mert olyan időgépeink vannak, mint Krúdy, Kosztolányi, Szép Ernő, vagy a többiek írásai. Egy-egy ilyen időgépet bármikor bekapcsolhatunk, és huss, ott vagyunk a főváros aranykorában, de azért most sem kell lemondani Budapestről. Hiába a szemét, a csikk, a hatalmas fekete autók, hiába az igénytelenség, hiába a politika restsége, vagy épp korruptsága, mégis lehet úgy Budapesten élni, ahogy az emberhez méltó. Mégis van benne szépség, és ezt a szépséget nagyon kell szeretni, hogy legyen kedve kivirágozni. Elmesélem egy napom.

Tegnap egy barátom elküldött nekem egy filmfelvételt, amely a svéd archívumból került elő. A film 1936-ban készült és Budapest a témája. Az a Budapest, ami talán soha nem létezett, de ha soha nem létezett, akkor miért ilyen vonzó és szép ezen a régi felvételen? Miért tűnik úgy, hogy az a Budapest, az a régi főváros élhetőbb volt, szebb és vonzóbb, s a magyar szívhez közelebb állóbb? Mi történt Budapesttel? Mi történik ma Budapesttel?