Elindult az idei „Előhívás” sorozat a Nyitott Műhelyben, melynek során fontos, de mára a feledés homályába merült műveket elevenítenek fel.

Tekintse meg Ön is, milyen ma a nagy magyar prózaíró, Márai Sándor helyzete: kiszavaznák a kánonból vagy sem. A Helikon közvélemény-kutatásáról Nádudvari Zoltán írt jegyzetet.

A kőbányai lengyel plébániához tartozó Lengyel Házban került sor március 23-a, a két nemzet barátságának ünnepe alkalmából Feliks Netz költő, író és műfordító irodalmi estjére.

A kor is bőkezűen bánik a fiatal, fogékony Máraival feldolgozható nyersanyag dolgában. Élőben láthatja az első világháborút, hallgathatja Ferencz József optimistán csengő szavait: "mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek", a világháború szomorú közepét, még szomorúbb végét, láthatja a Károlyi-kormányt, a Tanács-kormány regnálását, de láthatja Trianont is, testközelből tapasztalja meg, hogy Kassa leválik az anyaországról, egy új, soha nem volt képződmény részévé válik, Csehszlovákia határain belülre kerül.  

De értem, hogy a nagypapám (és még sok mindenki más) miért van oda érte: számára ugyanis a magyar irodalom megállt és egyben tragikusan véget is ért a Nyugattal. De Márai sokat írt, van miből válogatni. A fiatalabb korosztály például izgalmas elméleti problémákra talál benne kérdéseket és mintákat. – a pécsi doktori iskolában például kifejezetten élveztem, ahogy Mekis János vezényletével darabjaira szedtük a Helyrajz című Márai-írást, leírás, topográfia és emlékezés viszonyát vizsgálva, vagy amikor az Egy polgárban az önéletrajz mintázatait kutattuk.

SzZs: Bele kellene törődnünk (végre), hogy a hazai értékrendünk és a világ ítélete nem feltétlenül esik egybe. Sőt. Ettől még nagyon büszkék lehetünk rá, hogy A gyertyák csonkig égneket szereti a világ. Rejtély van benne, szerelmi háromszög, közös Európa-tudat: és sokszor giccses, ráadásul van egy rész, ahol, emlékeim szerint, egy őzike néz be az ablakon, ez már szinte Bambis. De megérinti a spanyol, olasz, német, stb. olvasókat, ennek okát próbáljuk megérteni, de azért valahol, mélyen mégis rejtély.

Ez az egész (Magyarországon divatos) polgárideológia-katyvasz egészen bizonyosan terméketlen. Valamikor Márai Sándor egyik sokat emlegetett művében (Egy polgár vallomásai) meg akartam számolni, hányszor, milyen összefüggésben, milyen érzelmi és érték-regiszterben pufog az „előkelő”, mint minőség – az édesapját is így csodálta körbe… Gyors kérdés ügyeletes zseniknek, egyszerű polgároknak, bárkinek: bátyáim, hölgyeim!, fiúi-leányi szeretetünknek mennyire függvénye édesapátok/édesapánk „előkelősége”?

 A Gyertyák csonkig égneket világkarrierje kirobbanása után olvastam – 100 oldalt bírtam belőle, izomból. Naplókat nézegettem, az viszont bejött, okos, művelt, nagyarcú fickó, tetszik a komcsikkal meg a az alájuk befekvő „népiekkel” szembeni intranzigenciája. A Föld, föld!-et is elkezdtem jó néhány évvel ezelőtt, de annyira bosszantottak a slampos mondatok, hogy abbahagytam. Nem volt ugyanis nálam ceruza, és akkor hirtelen kedvem kerekedett belekopogtatni, ahogy Hans Sachs tette Beckmesser éneke alatt. Ez így kevés, nekem tehát nincs meg igazán Márai – és nem vágyakozom. Úgyhogy ne is kérdezz róla.