Oberczián Géza regényfolyama egyetlen végtelenné nyúlt jelen idő, egy pillanat, amely mintha mindig a jelenben maradna, sosem kerülne át a jövőbe. A Téridő három fejezete – Szingularitás, Eseményhorizont, Entrópia – látszólag különálló történeteket mond el, szálai mégis egységes regényszövetbe integrálódnak. Szimultán játszódó eseményeit az időcentrikus látásmód és maga az időkezelés, illetve a jelen idejű narráció kapcsolja össze.

Pázmány Péter (1570–1637) esztergomi érsek szavai szinte váteszszerűen hangzanak Ondi Alex: Pálosok Budapesten (A Sziklakolostor története) című könyvét olvasva.

„…Ritkaság az ilyen mély merülésű, hiteles poézis. Saját ügyemnek is tartom, …hogy miként folytatódik” – írta Alföldy Jenő Turbók Attila 2017-es kötetének (Búcsú jövő időben) Kortárs-beli recenziójában. S most az összegzésnek és a folytatásnak is tanúi lehetünk. A hitelesség eddigi legteljesebb bizonyítékával.

Végh Attila versei olyanok, mint a véletlen házibulik csúcsbeszélgetése, amiért érdemes fönnmaradni. A véletlen házibulik egyik lehetséges csúcsa a véletlenszerű nemi élet, ám a másik lehetséges csúcs sokkal érdekesebb, bár annyiban az is hasonlít a szexre, hogy szintén két ember találkozik. A sokadik holtponton átesve, az alkoholszintet okosan tartva, hajnaltáji tisztánlátástól igézve esik meg a csúcsbeszélgetés, két ember egyszeri ihletettségében, emelkedett szellemmel, átragyogva füstön és pián, a másik lelkén túli végtelenig.

Különös kötet a Legenda, Rózsássy Barbara új verseskötete. Címek, cikluscímek és oldalszámok bójái nélkül hullámzó versek, versciklusok alkotják, s a kötetet szervező formai váltások úgy követik egymást, mint a tengeri áramlatok. Az első rész felező hatos ütemhangsúlyos, rímtelen formát ölt, aztán a lassú felvezető után a szöveg felpörög, és egy szonettkoszorú darabjai lüktetnek végig az olvasó tudatán, majd a végén a hullámok lecsendesednek, és nyugodtabb, prózaibb hangvételű záró rész következik szabadversben.

A feladat adott – ismerd meg önmagad! –, csakhogy hiányzik a megoldókulcs. Erre a lehetetlennek látszó kihívásra vállalkozik Florin Irimia elbeszélője. Közeledvén a negyvenhez önmaga megoldókulcsát keresi a gyerekkorában, mintha az is ott lapulna valahol a tömbházak mögötti szőnyegporolóállvány tövében, magára hagyottan. Elveszett? Vagy eleve nem is volt? Az emlékekben nehéz teljességgel megbízni.

Szabó Márton István filozofikus hajlamú, kellően távolságtartó, némileg cinikus, másrészt valamiféle „technotörzsfejlődésben” gondolkozó, e hozzáállást hol szenvtelen, hol lírai beszédmódokkal vegyítő kortárs szerző. A beton szimbolikáját, mint korunk szürke, mindent uraló anyagát plasztikus módon használja, modern civilizációnk néma segélykiáltásait érettnek tűnő eszköztárral jeleníti meg. A szonettforma, amely dominálja a kötetet, nem céltalan, a problémák felszíni kifejtéseinek eszköze.

Jól kösse föl a gatyáját, aki manapság önreflektív prózát akar írni: akinek nem olyan izgalmas az életrajza, mint Faludynak (s ez kortárs elsőkötetestől nem várható el), netán nem művészkedi patológiás önpusztítását őrült látomásokká, mint Csáth Géza, Hajnóczy Péter vagy William S. Burroughs, annak marad az önmagába és olvasóiba vetett bizalom, hogy valamitől mégis elég érdekes.

Aligha van olyan költő, műfordító, irodalmár, tanár, diák, aki elégedett lenne a verstani eligazításokkal, beleértve a szakirodalmat és az oktatást is. Vannak jó tanulmányok, kézikönyvek, monográfiák, ha nem is az elmúlt három évtizedből, amelyekben utána lehet nézni az elméleti és alapoknak és gyakorlati tudnivalóknak: hol vannak a metszetek a hexameterben, a különböző hendekaszillabusokban vagy a Zrínyi-versszakban.

Sajnálhatjuk-e az áldozattá váló zsarnokot? Joga van-e az embernek a boldogságra úgy, hogy megszegi a legalapvetőbb erkölcsi törvényeket?

Gáspár Ferenc azért beskatulyázhatatlan, mert mindig képes megújulni, arra viszont már nehezebb válaszolni, hogy melyik műfajban erősebb, hiszen a történelmi témákban és az abszurdban legalább olyan otthonosan mozog, mint egy szürreális környezetben, vagy épp az ifjúsági regények világában. Az író már korábbi köteteiben is bizonyította, hogy lebilincselő elbeszélő, és ez az Összhang esetében sincs másként. A kötetben huszonhat novella található, amelyek első olvasatra regénytöredékeknek is tűnhetnek.

Miért kezdődik egy önmagát krimiként reklámozó regény egy egyes szám első személyű női naplóbejegyzéssel? Mi lesz az eredménye annak, ha egy szerző, akinek neve a gyermek- és ifjúsági irodalom terén vált ismertté, felnőttkönyvet ír?

 Vannak ilyen fura dolgok, mint a magázódás, a színházi díszletfestő, a csizmadia vagy a házastársi hűség: van is, meg nincs is, csinálják is, nem is, értik is, nem is. De az biztos, hogy a látható közelmúltig ezek még valóságosan léteztek, és közmegegyezésesen ez nem is volt baj.

A 20. század második felében a művészeti ágak között a szobrászat méltatlanul periférikus helyre szorult, s ez a mellőzöttség bizonyos mértékben egészen napjainkig érzékelhető. A közelmúltban a kiállítótermekben elenyésző volt a kifejezetten szobrászati tárlat. Sajnos mind az állandó, mind az időszaki kiállításokon, ha egyáltalán megjelent a plasztika, akkor is csak a képeket kísérő térbeli dekorációként került a falak közé, de leginkább elé. Legtöbbször háttérbe szorult, sőt elveszett a szobor alapvető tulajdonsága: az, hogy körbejárható, több nézetből is értelmezhető.

Bizonyosan sokunk gyerekkori kedvencei Gárdonyi Géza történelmi regényei, a végvári harcokat megidéző Egri csillagok, a Szent Margit legendája ihlette Isten rabjai és az Attila köré szőtt történet, A láthatatlan ember. Ez utóbbi volt inspirálója Cserna-Szabó András legújabb művének, a Zerkó, Attila törpéjének. Gárdonyi ugyanis regényében említést tesz Cerkóról, a hun fejedelem bolondjáról:

Amikor valaki, akit ismerünk, sőt, akár szeretünk, idegösszeomlást kap, vagy még rosszabb, öngyilkosságot követ el, általános reakció, hogy hirtelen, előzmények nélküli csapásként kezeljük az esetet. Valójában egy hosszú és rettenetes folyamat eredménye ez, amiről beszélnünk muszáj. A Minden másképp van című színdarab témája éppen ez, ledönteni a tabut, és nyíltan beszélni arról, hogyan és miért jut el valaki addig a pontig.

Ha kulcsszavakat kellene keresni Mezey Katalin novelláskötetéhez, akkor az egyik feltétlenül a kiszolgáltatottság lenne, hiszen szinte valamennyi írásában jelen van az az emberi dráma, ami a függőséget állítja középpontba – képviselje ezt a hatalom, a munkahelyi főnök, a rigolyás szomszéd, a járvány, vagy legyen szó csak szimpla családon belüli alárendeltségről. Az említett negatív érzelem mellett azonban markánsan megjelenik a szeretet biztonságérzetet, kapaszkodót, reményt nyújtó pólusa.

A Böszörményi Zoltán verseiből Márton László válogatta kötet a szerző eddigi életművének hiteles lenyomata. A nyolc fejezetbe – Játék a széllel, A szerelem illata, Majorana homokórája, A vers nem lett osztályharcos, A dolgok síkos felületén, A lélek varázsbotja, El nem küldött levelek, Az elvarázsolt szilvafa – rendezett versfolyam tartalmazza a legjelentősebb műveket, reprezentatív képet adva a költő több évtizedes pályafutásának állomásairól, legfontosabb témáiról és elkötelezettségeiről, valamint változatos formaművészetéről.

Boldog Zoltán Hagyma és levendula című kötete gyermekverseken keresztül úttörőként a gyermekszegénységet járja körül. Maga a téma nem újdonság, a magyar irodalomban van előzménye. Móricz Zsigmond a Hét krajcárhoz vagy Móra Ferenc a Kincskereső kisködmönhöz saját gyerekkorából merített ihletet.