Bécs és Belgrád között – Interjú Nádasdy Ádámmal

Interjú

Kell-e Shakespeare és Dante műveit újrafordítani? Elavult-e Arany vagy Babits? Fontos-e a az írói halhatatlanság? Javult-e a melegek megítélése Magyarországon? – beszélgetés a  költővel, aki professzor és műfordító is.

+ Elmondja verseit Nádasdy Ádám

 

 

 

Bécs és Belgrád között

Interjú Nádasdy Ádámmal

 

Sok vita övezi azoknak a klasszikus műveknek az újrafordítását, amelyeknek már létezik „kanonizált”, ugyancsak klasszikussá vált magyar fordítása. Miért gondolja, hogy fontos ma például Shakespeare-t újra elővenni, Arany János, Babits vagy Kosztolányi után? A régi szövegek már nem tudnak életre kelni a színpadon, nehezítik a színészek dolgát?

Ez így nem teljesen igaz, inkább azt gondolom, hogy nagyon nehezen érthetőek a közönségnek. Szerintem bármely színész, ha tisztességesen végzi a mesterségét, el tudja mondani ezeket a mondatokat a színpadon, de az úgy fog hatni, mint egy operaária. Persze, el lehet énekelni, és a színészek még élvezik is, hiszen nekik az egy kihívás, de a cselekmény megszenvedi. Lelassítja a felfogást, és mire a néző megérti, mit is mondott az egyik szereplő, már régen másutt vagyunk, a darabok pedig annál sokkal jobbak és elevenebbek, hogy ezzel ne veszne kárba sok minden. Egyszerűen gyorsabban kell mennie egy színdarabnak annál, mint ahogyan egy mai néző ezeket a régies szöveget követni tudja.

Pedig egy mai magyar olvasónak talán könnyebben érthetőek ezek a régi fordítások, mint egy mai angolnak az eredeti Shakespeare-szövegek.

Milyen érdekes, hogy most az olvasást említi, mert én eddig a színházról beszéltem, s a kettő teljesen más. Bizony, olvasva semmi baj nincs ezekkel a szövegekkel, ha valami nem világos, meg is lehet állni kis időre. Színházban ez azonban nem működik. Shakespeare szövegei nem arra születtek, hogy a néző a szavak jelentésén töprengjen, hanem hogy azt szemlélje, most melyiknek van igaza, miért olyan gúnyos ez, miért alázkodik meg az, miért nem vágja inkább pofon? Ehhez azonban gyorsabban kell a szöveget feldolgozni. Ugyanez a helyzet a régi Biblia-fordítással. Nézze meg, az egyházak mind lecserélték az utóbbi évtizedekben a klasszikus Bibliákat, menjen csak be egy templomba vagy egy hittanórára, nem használják sehol. Hiába gyönyörű a szöveg, azt mondják, hogy az pusztán irodalmi élvezetet nyújt, miközben nehezíti a megértést. Márpedig e tekintetben nagyon parallel az egyházi tanítás a színházzal:

nem az lényeg, hogy hogyan mondja, hanem hogy mit mond.

Ez a színdaraboknál érthető, de Dantét miért tartotta fontosnak újrafordítani? A Pokol nem színpadra készült.

Azt csak becsvágyból, kérem, mesterségbeli kihívás volt. Úgy éreztem magam, mint az építész, aki azt mondja, van már a városban egy gyönyörű székesegyház, de miért ne építenék én egy másikat? Erre nem lehet azt felelni, hogy legyen jó magának a régi.

Én így dicsőítem az istent, megépítem a magamét betonból és műanyagból,

aztán vagy tetszik az úristennek, vagy nem. De a Pokollal valójában még egy célom volt, ugyanis Dante ezt a művet egyfajta tankönyvnek is szánta. Tele van a könyv kis rejtvényekkel, amelyeken a korabeli olvasó állandóan pallérozhatta az elméjét. Gyakran beszél például Aeneasról, akit olykor úgy emleget mint Anchisés fiát vagy Silviusnak apját, és az olvasónak tudnia kellett, hogy kiről van szó. Ezt akarom most valamelyest visszahozni a mai műveltségbe, sőt, a Dante számára még teljesen nyilvánvaló keresztény műveltséget is, hiszen ma már nem biztos, hogy egy gimnazista tisztában van a bibliai szereplőkkel, ezért aztán rengeteg lábjegyzetet adok a szöveghez.

Hatnak önre azok a kritikák, amelyek szerint fölösleges a nagyok után újrafordítani ezeket a klasszikus műveket?

Igen, én szeretem, ha visszajeleznek az emberek. Ez talán a tanári hivatásomból is származik, hiszen óra közben látom a diákokon, hogy értik-e, élvezik-e, amit mondok, és ez állandóan befolyásol. Ha többen is értetlen tekintettel néznek rám, akkor elmagyarázom még egyszer, vagy hirtelen rájövök, hogy a múlt órán az ellenkezőjét mondtam.

Nem csupán nyelvi síkon kerülhetünk közelebb Shakespeare-hez az újrafordításoknak hála, de a budapesti W.H. formáció a kortárs zene csatornáján a költő szonettjei felé is sokakat megnyitott. Mit gondolt erről az ötletről, amikor megkeresték Önt, és hogyan segített a zenekarnak az előkészületekben?

Először nehezen tudtam elképzelni, hogyan működhetnek a versek angolul énekelve és szavalva, de pusztán azért, mert akkor még nem tudtam, hogy az énekesnő, Dagadu Sena angol nyelvi környezetben nőtt föl. Tulajdonképpen csak attól tartottam, hogy ki lehet majd hallani a magyar akcentust, ami sokat ártott volna a produkciónak, de amikor először hallottam Senát énekelni, azonnal világos volt, hogy tévedtem. Az előkészületekben igazán kis szerepem volt, Márkos Albert, a W.H. zeneszerzője és csellistája csak értelmezési kérdésekben fordult hozzám segítségért, mert a magyar fordítások nem mindig pontosan azt mondják, mint az eredeti szöveg.

Két régi cikkéről szeretnénk kérdezni, amelyek nagyon erősen érintik a magyar közéletet. Az egyik A rend, amit csinálok című verseskötetének az elején jelent meg 2002-ben. Ez egy roppant személyes és lírai hangvételű írás, amely – ha nem tévedünk – a zsidóságról szól.

Érdekes, hogy ezt mondja, mert szerintem a szerelemről szól. Volt egy ember, akit szerettem, és aki zsidó volt, bár egyáltalán nem vallásos zsidóként élte az életét. Talán zsinagógában sem járt soha, és még én is – aki nem vagyok zsidó – többet tudtam arról, hogy ki az a rabbi, és mi az a sábesz, mint ő. Ahogy közeledett a halála, mégis arra kért minket, hogy zsidó temetőbe temessük. Hát odatemettük, én pedig azóta járok a kis fekete sapkámmal a zsidó temetőbe, ahol azelőtt meg én nem jártam soha. Nagyon különös fordulata ez az életnek. De hogy a történet a zsidóságról szól-e, a mi kettőnk kapcsolatáról, róla vagy akár rólam, nem tudom megmondani.

A másik írás a Népszabadság lapjain jelent meg tíz évvel ezelőtt, Melegnek lenni elsősorban titok címmel, és a melegek magyarországi helyzetéről szól. Mit gondol, ma mennyire jelent problémát nyíltan beszélni erről?

Én szerintem nagyon sokat javult a helyzet.

Nem az a fontos, hogy az emberek szeressék a melegeket, hanem hogy erről lehessen beszélni,

s bizony ma már nagyon belekerült a közbeszédbe. Arról, hogy valaki meleg vagy nem meleg, sok helyen úgy lehet beszélni, mint arról, hogy valaki evangélikus-e vagy katolikus. Melegnek lenni ma már nem elsősorban titok. Természetesen még nagyon sok embernek nem olyan az élete, hogy nyíltan vállalhassa ezt, de különbséget kell tenni aközött, hogy valaki el meri-e mondani magáról, hogy meleg, illetve hogy magát a melegséget és a melegek helyzetét lehet-e nyilvánosan taglalni. A múltkor például a Magyar Rádióban hallgattam egy műsort Glenn Gouldról, a híres zongoristáról, aki furcsa, egészen elszállt figura volt, és a műsorvezető elmondta róla, hogy egész életében nem volt kapcsolata nővel, de férfival sem. Nagyon fontos, hogy ma ezt már teljesen természetesen el lehet mondani a Bartók Rádióban, nyíltan fel lehet tenni a kérdést, hogy valaki meleg volt-e, vagy sem. Húsz évvel ezelőtt még azt se lehetett volna megemlíteni, hogy nem volt meleg, egyáltalán ezt a kérdést szóba hozni is elképzelhetetlen volt. Ez persze még nem azt jelenti, hogy mindenütt vidáman lehet kézen fogva grasszálni, de érdekes a világ ebből a szempontból, mert Amszterdamban, ahol ez a dolog már nagyon régóta teljesen elfogadott, szintén nem láttam lányokat vagy fiúkat csókolózni az utcán. Valahogy nem illik, mintha eggyel intimebb lenne, mint a fiú-lány kapcsolat, pedig ott aztán igazán nem szólna rájuk senki. Ezért talán nem lenne bölcs, ha arra törekednénk, hogy pontosan ugyanolyan elfogadottságú vagy megjelenésű legyen a melegség, mint a nem melegség. Talán ilyen a világ, s ezt el kell fogadni.

De vajon honnan ered Magyarországon az a heves indulat, amely a melegfelvonulások kapcsán évről-évre megnyilvánul?

Nézze, félúton van ez a város Bécs és Belgrád között, nézzenek a térképre. Engem úgy neveltek, és mindig arra vágytam, hogy Bécshez legyünk közelebb, és elszomorít, hogy ebben az országban nagyon sokan élnek, akik inkább Belgrád felé húznak. Az is kultúra, egy működő emberi világ, de szívemből szólva nem az, amiben élni szeretnék, nem az enyém.

 

 

Készítette: Sári Júlia és Weiner Sennyey Tibor. Fotók: Szőcs Tekla.
 

Kapcsolódó:
Elmondja verseit Nádasdy Ádám
Shakespeare underground – Szonettek a MÜPÁban + Videó Senával


Kommentek elrejtése, megjelenítése