Ugrás a tartalomra

A kortársak már a spájzban vannak – Beszélgetés Hegedűs Jánossal

A fiatal fotóművésznek 2011. március 10-én nyílt meg első magyarországi kiállítása a Fonóban, ahol 22 kortárs művész portréját tekinthetik meg. Pályája kezdetéről, kibontakozó németországi karrierjéről, merész terveiről és egyéb titkairól kérdeztük. – Boldog Zoltán interjúja

 

 

A kortársak már a spájzban vannak

 

– Beszélgetés Hegedűs Jánossal

 

Mikor és milyen indíttatásból kezdtél fotózni?

Ez egy pénzes sport, ezért 28 éves koromig nem volt erre lehetőségem. Majd kölcsönkaptam egy kis kompakt gépet, és ahogy a kezembe került, elkezdtem a napjaimat dokumentálni.

Naplófotózással indult?

Igen, ez még ma is tart. Minden napomat befotózom, és pontos dátum szerint kategorizálom. Amikor még gyerekek voltunk, nagyon drága volt egy filmnek az előhívása, így ez elérhetetlennek tűnt. Ez a helyzet is túlmisztifikálta fejemben a fotózást, azért az első 25 évemről alig van fénykép. De amikor kezembe kaptam az első digitális gépet, rögtön kattintgatni kezdtem.

Létezik olyan fórum (blog, weblap), ahová ezek a naplófotók felkerülnek?

Nem, ez teljesen magánjellegű. Korábban is bennem volt ez hajlam, mert dátumokat jegyeztem meg hihetetlen pontossággal. Ezzel a környezetem idegeire mentem, amikor egy beszélgetésen folyton kijavítottam a megszólalókat, hogy „ez nem akkor volt”. De naplót soha nem írtam, mert ahhoz lusta lennék.

Március 10-én nyílt meg első magyarországi kiállításod a Fonóban 22 kortárs művész portréfotóiból. Miért van szükség arra, hogy kortárs alkotók arcképeit megörökítsük?

Van színész, fotóművész, költő és szerkesztő is az anyagban. Amikor elkezdtem fotózni a különböző irodalmi esteken, nem volt bennem tudatos gyűjtési szándék egy leendő kiállításra, hanem a korábban említett magánjellegű napi dokumentáció működött. Majd egy hatalmas anyag halmozódott fel.

A hatalmas anyagból milyen szempontok és munkafolyamat alapján állt össze a kiállítás?

 

A Fonó kért fel Facebook-os ismeretség alapján a kiállítás megrendezésére, és a 22 kép egy kompromisszum eredménye. De tervezek egy sokkal bővebb nagykiállítást is, ahol az összes ilyen jellegű munka szerepel. Dézsi Judittal már megbeszélések folynak, hogy egyszerre állítjuk ki portréinkat ezzel a tematikával „A kortársak már a spájzban vannak” címmel. Ennek érdekessége, hogy a fotókat egy valódi kamra kellékei vennék körül: felakasztott kolbász, hentesáru, nagymama lekvárja. Aki betér a kiállításra, a spájzban falatozhat is. Ehhez képest a Fonóban egy kivonatot, metszetet láthat az érdeklődő.

Mi volt ez az említett kompromisszum a 22 fotóval?

Az egyik technikai és szakmai jellegű, a másik egy fontos emberi oldal. A képen szereplőket ismerem, és olyanokat választottam, akiket szeretek. Sajnos nem kerülhetett az anyagba mindenki, majd legközelebb.

Külföldön milyen kiállításaid voltak, vannak?

Most Frankfurtban egy koraszülött-fotósorozat látható. De ez több német városba vándorol tovább. Felkértek még innen két sorozatra, ezek közül az egyiknek a témája a szülőszoba, a másiknak pedig egy rehabilitációs osztály, ahol sérült gyerekekkel foglalkoznak. Ez a három anyag másfél éven belül egy nagy tárlattá bővül Berlinben. A kortárs költők anyagát is szeretném kivinni Berlinbe. Ott már német nyelven a versek is olvashatók lennének. Ez lenne az én szubjektív kortárs magyar irodalmam.

Mikor láthatjuk mindezt Magyarországon?

Nem jön Magyarországra. Egyrészt rengeteg költséggel jár, és nincs rá fedezet.

Támogatóid sincsenek?

Magyarországon nincsenek. Németországban van, ott az állam támogatja a munkáim megjelenését.

Akkor nagyon sarkítva ez a fotósorozat a te „torinói lovad”.

Mondhatjuk így is.

A 22 portréfotón túli képeid erős szociális érzékenységet tükröznek. Mi ennek az oka? Küldetéstudat?

Egyszer Kántás Balázs, a verseskötetem szerkesztője közölte velem, hogy én márpedig képviseleti költő, alkotó vagyok. Rám sütötte ezt a bélyeget. Másrészt Békés megyéből származom, ott mindennapos a nyomor – és ha akarom, ha nem, ezek az egzisztenciális küzdelmek, tapasztalatok munkáimon meglátszanak. Nem tudom levetkőzni ezt, és megjátszani a középosztálybelit, a kávéházba járó polgárt. Így és itt szocializálódtam.

Nemrégen jelent meg a Csodavárás című versesköteted. Hogyan súlyozod saját életeden belül a fotózást és a költészetet?

Nem a fotó, de még nem is a vers volt előbb, hanem a rajz. Sokáig illusztráltam. Szokásos történet: 16 éves koromban egy lány mindent megváltoztatott, ekkor éreztem: a rajzokkal nem tudom kifejezni, amit szeretnék. Majd jöttek a versek, de az nagyon személyes műfaj, míg a képeknél belebújhatok egy szerepbe. El tudom rejteni magam más arcképében, a közvetettség a meghatározó. A versnél nincs és nem lehet mellébeszélés.

Gondolkodtam, hogy mi köti össze a fotóművészetet és a lírát tematikailag. Az egyik lehetséges állandó: a nő. Mennyire van szükséged modellekre és múzsákra?

A „lehetséges állandó” – jól látod. Sohasem gondoltam, hogy a fotózáshoz szükségem lenne múzsákhoz, a kép látásához, rögzítéséhez más kell. Magányos dolognak vallom a fotózást, a keresőben már csak a kép létezik, nem létezik más, és ezer dologra kell egyszerre figyelni, sokszor nem is lenne időm arra, hogy valami múzsát hívjak segítségül. A múzsák ilyenkor pihenhetnek.

Vannak megbízásaid?

Legutoljára Török Ádám új lemezéhez készítettem borítófotókat, és a Magna Cum Laude frontembere, Mező Misi kedves barátom is felkért egy új album borítójának elkészítéséhez. Még nagyon kezdeti szakaszban van a dolog. Nem szeretnék erről többet mondani.

Meg lehet-e élni ma művészi fotókból Magyarországon?

Biztosan nem. Aki fotózik, egyszerre több vasat tart a tűzbe, például rendezvény- és stúdiófotós is. Tág fogalom a „művészi fotó”. Rengetegen fotóznak jól. Ki kell tűnni valami egyedi látásmóddal, különben annyira lesz az ember egyedi, mint a másik több száz fotós.  Most olyan szerencsés egzisztenciális helyzetben vagyok, hogy nemet mondhatok például egy esküvői fotózásra. Ezt egyébként sem csinálnám soha.

Miért nem?

Megőrülnék attól, hogy tömény giccset kell gyártanom vadidegen embereknek. Barátaimnak készítenék, de csak baráti alapon. Egy idő után biztosan idegesítene a násznép.

Miért érdemes ma Magyarországon művészettel foglalkozni?

Fogalmam sincs.

Készítette: Boldog Zoltán

A leadben látható fotót Szőcs Tekla készítette

A szöveget Hegedűs János fotóival illusztráltuk.

A kiállítás április 8-ig látogatható a Fonóban (1116 Budapest, Szregova u. 3.)

 

Hegedűs János további képei:

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.