Lövétei Lázár László költővel, a Székelyföld főszerkesztőjével beszélgettünk köteteiről, Dsida Jenőről, Radnóti Miklósról, lapszerkesztésről, fordításról és arról, miért fontos az ecloga keretei között megszólaltatni egy zöld mozgalomba belehabarodott poétát.

„Egy ordenáré humanista vagyok”

Lövétén születtél, de 1990-től kisebb-nagyobb megszakításokkal bő nyolc évet éltél Kolozsváron. Egyik interjúdban elutasítottad a „csodagyerekséget”. Hogyan indultál el a pályán? Mennyiben befolyásolt a kilencvenes években kibontakozó transzközép írói csoport eszmeisége?

A csodagyerekségről csak annyit, hogy tizenöt éves voltam, amikor egyik rövid versemet („átbújtam / a fényen / és arcomat / láttam / széttört / jégcsapok közt”) K. Jakab Antal már közölhetőnek találta. Hogy miről szól ez a versike, azt ne kérdezd, de ha, mondjuk, Tavasz (vagy Tél) lenne a címe, már ki lehetne olvasni belőle valami értelmet… Középiskolás koromban imádtam Nagy László hosszúverseit – úgy látszik, jó ízlésű kölyök lehettem, mert például a Gyöngyszoknyát még ma is a magyar irodalom egyik legszebb versének tartom. Ebben az időben tehát én is végeérhetetlen poémákat írtam, ezeket néhai Hermann Gusztáv tanár úr javítgatta. Árvíz Asszonya című versem kéziratát ma is őrzöm, nem egészen érdektelen valami. Szintén ebből az időből kell megemlítenem „keresztapám”, Bölöni Domokos nevét (tőle kaptam a Lövétei előnevet). Domi bától jó néhány fontos dolgot tanultam – például azt, hogy nem azzal kell törődni, mikor jelenik meg a vers. Csak a dilettáns képtelen addig dolgozni, mondta Domi bá, míg utolsó förmedvénye is meg nem jelenik valahol… Kolozsvári „történetem” tényleg összefonódik a „transzközép írói csoport” történetével, nem a csoport eszmeiségét illetően, hanem főleg azáltal, hogy végre társakra találtam: Fekete Vince folyamatosan közölt a Serény Múmiában, Orbán János Dénes pedig nemcsak megjelentette az első kötetemet, hanem osztogatta is azt fűnek-fának, hogy a szakma megismerje a nevemet.

Orbán János Dénes átadja Lövétei Lázár Lászlónak az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nívódíját (2011)

Első versesköteted, A névadás öröme 1997-ben látott napvilágot az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatában. Többek között Kemény István költészetére is gyakran hivatkozol, például Móni, az egyik nőszereplő nevének használatából is erre következtethetünk. Mesterednek tekinted őt?

Kemény István 1993-as kötete, A koboldkórus szinte mindennapi olvasmányom volt akkoriban: nagyon szerettem ezeket a furcsa nyelvezetű, távoli asszociációkat is megengedő verseket. Móni nevét pedig „szó szerint”, egyfajta köszönetképpen „emeltem el” Kemény István El című verséből („Ott megy el a lisszaboni autó, körülötte cigarettafelhő, / és ott száll ki Móni, aki később nem akart élni”).

Távolságtartás című, második könyved megjelenése után bizonyos kritikák arra hívták fel a figyelmet, hogy az első két köteted stílusa nem tér el túlságosan egymástól: irónia, önirónia, cinizmus, redukált nyelvi regiszter dominál bennük. Szándékos ez a stiláris következetesség?

Bármilyen furcsán hangzik is, a Távolságtartás – legalábbis szándékaim szerint – teljesen más kötet akart lenni, mint A névadás öröme: egy-egy versében a csattanóra kihegyezett körmondatot erőltettem, nem túl nagy sikerrel. A versek díszítetlensége ügyében egyetértek veled, de a cinizmuson még gondolkodnom kell… A Távolságtartást egyébként sokáig afféle mostohagyerekként kezeltem, mostanában kezdtem alaposabban újraolvasni azokat a verseket – ebből is látszik, hogy öregszem!

Két szék között című köteted az öregedés, a halál témáját dolgozza fel érzelemmentesen. Miért foglalkoztattak ilyen gondolatok?

Mondhatnám azt is, hogy fiatalember ne olvassa nagy költők „kései” verseit, mert megárthat neki – de a Két szék közöttben nem (csak) erről van szó: rögtön az ezredforduló után egy komoly műtéten estem át, sokáig bizonytalan volt a dolog kimenetele, úgyhogy ezeket a verseket félig-meddig terápiás célból is írtam: kibeszélni magamból azt a sok „idegen anyagot”, ami felgyűlt bennem. A kötet érzelemmentessége is ebből a terápiás beszédmódból következik: ha belesüppedtem volna az önsajnálatba, azzal csak rosszat csináltam volna – nem a verseknek, hanem elsősorban magamnak.

Említetted egy irodalmi találkozón, hogy többé nem szeretnél olyan kötetet írni, mint a Két szék között. Ezt hogy értetted?

Erre a kérdésre viszonylag egyszerűen tudok válaszolni: nem szeretnék még egyszer átesni azon a testi-lelki tortúrán, amin a Két szék között írása idején átestem!

Legújabb, Zöld című köteted az ecloga műfaját használja keretként. Tudtommal Dsida Jenő bukolikus költeményeihez hasonlót szerettél volna írni, aztán ecloga lett belőlük. Miért gondoltad meg magad, és hogyan kapcsolódik mindez Radnótihoz?

Egy kicsit még mindig az előző kérdésednél maradva: 2005 elején, tehát néhány hónappal a Két szék között megjelenése előtt született meg nagyobbik lányom, Juliska. Már akkor eldöntöttem, hogy én is „kóborolni” fogok a természetben, mint Dsida, csak én nem Tinti kutyával, hanem a lányommal. És néha tényleg kóboroltunk is, de ahhoz, hogy valaki le merje írni a „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne” hexametert, minimum Dsida Jenőnek kéne lennie. Magyarán: szerintem folytathatatlan az a „tündéri realizmus”, amit Dsida művelt. Nem csoda, hogy Radnóti nagyon szerette Dsida posztumusz kötetét, az Angyalok citerájánt: egy időben akartam is írni egy tanulmányt, hogy eclogáiban vajon ihletődött-e Radnóti Dsidától (Lengyel Balázstól tudjuk, hogy az Angyalok citeráján megvolt Radnóti könyvtárában). Radnóti-rajongásomat nem szeretném különösebben részletezni, inkább Márai Sándort idézem, aki a Tajtékos ég című, 1946-os Radnóti-kötet kapcsán a következőket írja 1946-os Naplójában: „Nem tudom könnyek nélkül olvasni ezt a remegő, nemes, nagy és fájdalmas költészetet. A Nyugat utáni nemzedék egyetlen nagy költője volt.” Ehhez az utóbbi Márai-mondathoz, persze, József Attilának és Weöres Sándornak is lehetne néhány szava – de ez már nem rám tartozik…

Tizenkét eclogára épül a könyv, amelyben egy naiv, idealista, a könyvtárszobából nemigen kimozduló, de a zöld mozgalom iránt elkötelezett Költő a Pásztorral, a Halásszal, a Vadőrrel beszélget a természet törvényszerűségeiről. Tulajdonképpen milyen embertípussal szemben fogalmazol meg kritikát?

Ha valaki figyelmesen olvassa az eclogákat, rögtön fel fog tűnni neki, hogy a szereplők (a Költő, a Pásztor, a Halász stb.) ugyanazt a nyelvet beszélik: mintha egyetlen, torzult személyiségű ember képviselői lennének. Ez az ember lehetek én is, lehet más is, aki menekülni akar valahová valami elől, míg rá nem jön, hogy mindenütt abba a világba botlik, ami elől menekülni próbált. Hangos a völgy a zenétől, kiveszett a „görög-latin” élet, tehát nincsenek már sajátos, bölcs, egyedi válaszok a felmerülő kérdésekre, sőt, a Pásztor is azt a zenét hallgatja a fülhallgatóján, amit a Költő (láttunk már ilyen, nyáját terelgető fülhallgatós pásztort). A kötet címe tehát csalóka: a könyvborító tervezőjét, Szentes Zágont nagyon határozottan kértem, hogy a kötet címét csúnya, „ipari” zöld színnel tervezze, ezzel is hangsúlyozni akarván, hogy nem nagyon van olyan „természet”, ahová el-ki lehetne vándorolni…

„Úgy megutáltam az emberiséget, mint a puliszkát” – mondja a Vadőr a Költőnek az Ötödik eclogában, vagy: „kifeszülhet / Isten fényes művének koronája, az ember…”. Ez lenne az ars poeticád?

Na nem… azért itt még nem tartunk! Ha komolyan így gondolnám, akkor nem írtam volna meg a kötetet, hanem felkötöttem volna magam! Akár hiszed, akár nem: én egy végtelenül optimista ember (vagy ha úgy tetszik: egy ordenáré humanista) vagyok, legfennebb nincsenek illúzióim: a naiv idealisták néha éppúgy elszomorítanak, mint a cinikusok. De hát ilyen az ember: néha szépet és jót csinál, máskor disznóságot: egyik zseni Dávid-szobrot farag, a másik zseni kirobbantja a II. világháborút, egyik ember nagyon demokratikus atombombát gyárt, a másik nagyon csúnya atombombát. Stb.

„Ó, falu csöndje! Mikor térek haza újra? Mikor lesz / újra szabad könyvek közt, vagy szunnyadva, henyélve, / boldogan, otthon, az élet gondját végre felednem?” – ezzel a Horatius-idézettel indítod a kötetet. Ezek a versek tehát a megnyugvás versei? Hiszen te távol minden „közügytől”, tulajdonképpen olyan élettérben élsz, ahová mindig is szerettél volna visszatérni. Ez az ideális közeg, amelyben alkotni tudsz?

Igen, ezek a versek a megnyugvás versei – de csak abban az értelemben, hogy kiírtam magamból azt, ami az utóbbi években foglalkoztatott: senki nem vádolhat majd azzal, hogy ültem a babérjaimon. Lehet, hogy a harcos publicisztika hangosabbat szólna, de ahhoz én nem nagyon értek. Ami meg a környezetemet illeti: talán hülyén hangzik egy ilyen „szerelmi” vallomás, de én tényleg szeretem szűkebb pátriámat, a Székelyföldet, minden jó és rossz tulajdonságával együtt: csak elismerés illetheti az ősöket, hogy ilyen sokáig kibírták – néha egymást is gyilkolva. A csíksomlyói ferences kolostort, például, Székely Mózes udvarhelyszéki székelyei égették föl a legalaposabban… Hogy ez-e a legideálisabb közeg, ahol alkotni lehet, azt nem tudom: mint már említettem, Kolozsváron is tudtam felszabadultan dolgozni…

„Egy karám vagyunk: huculok, lipicaiak, angol telivérek és egyebek, s jó lenne, ha sikerülne élve elviselnünk egymást. Mert döglött lovakra a tisztelt publikum már Erdélyben sem kíváncsi” – vallod egy korábbi beszélgetésben a Székelyföld újdonsült főszerkesztőjeként. A fentiekből kiindulva, úgy gondolom, fontosnak tartod, hogy ne legyenek irodalmi klikkek, különféle csoportok és a folyóirat hasábjain teret kapjanak eltérő stílusú, más-más generációt képviselő szerzők.

Állítólag írva vagyon, hogy a langyosakat kiköpi az Úr. Fiatal költőként én is hallottam olyan véleményt, hogy be kell állni ebbe vagy abba a sorba, mert hanem stb. Ezzel költőként se tudtam egyetérteni, szerkesztőként pedig egyszerűen megengedhetetlen. A Székelyföld szerkesztőinek ebben a tekintetben, azt hiszem, tiszta a lelkiismerete: úgynevezett „külső” okok miatt senki nem maradt ki a folyóiratból.

A Székelyföld bemutatkozása Békéscsabán

Tervezel-e valamilyen újítást?

Passz. Jó lenne csupa „Arany János”-verset vagy „Anton Csehov”-prózát közölni, jó lenne csupa „Alberto Giacometti”-szoborral vagy „Csontváry”-festménnyel illusztrálni a lapot. De néha „gyengébb” anyag is jöhet: ki tudja, melyik szerző táltosodik meg hirtelen felindulásból! És néhány melléfogás is belefér: meg kell nézni a Nyugat repertóriumát, hogy hány középszerű, mára már teljesen elfeledett szerzőt „futtatott” Osvát Ernő vagy Babits Mihály.

Műfordítói munkásságod sem elhanyagolható, Mircea Cărtărescu, Alexandru Vakulovski regényeit, valamint Doina Ioanid verseit ültetted át magyar nyelvre. Az Előretolt Helyőrség folyóirat Őrszem című rovatát szerkesztetted. Jelenleg milyen kortárs román szerzők foglalkoztatnak, kikre figyeltél fel?

Hűséges típus vagyok, nem szívesen cserélem le a jó ismerősöket másokra: néha megkeresnek más szerkesztők, hogy fordítsam le ezt vagy azt a szöveget, de a legnagyobb kihívás még mindig Cărtărescu Levantul-jának lefordítása lenne. Doina Ioanidnak 2010-ben jelent meg Ritmuri de îmblînzit aricioaica című kötete, azt is szándékomban áll lefordítani…

Elképzelhetőnek tartanád Erdélyben egy műfordító műhely vagy akár egyetemi szak létrehozását, amely elősegítené a román és magyar szerzők interaktív kapcsolatát, egymás kortárs irodalmának behatóbb megismerését?

Sok bába közt elvész a gyermek: szerintem egyelőre nem kell ide se egyetemi szak, se műfordító műhely: egy bátor kiadó kellene, illetve megfelelő támogatáspolitika: meggyőződésem szerint bő öt évre elegendő románról magyarra lefordított kézirat hever különböző romániai magyar fiókokban. Utána, persze, lehetne konferenciázgatni a műfordítás rejtelmeiről-elméletéről, hogy a tudósok is megéljenek…

2009-ben József Attila-díjat kaptál. Mennyire fontos az irodalmi elismerés, lehet-e mércéje egy költészetnek, vagy inkább „az olvasónak kell beleborzongnia az olvasatba”?

Milyen jó lenne, ha a József Attila-díj garantálná, hogy a József Attila-díjasok csupa szép és jó és fontos verset írnak! Akkor az elitista folyóiratok szerkesztői csupa József Attila-díjas szerzőtől kérnének kéziratot, és meg lenne oldva a szerkesztés problémája. A „beleborzongás” pedig egészen komoly dolog: csak ez számít, a többi „csak” irodalom. Ahogy Weöres írta: „Ó, szépség lázmérője, hátgerinc, / te néma bölcs: te légy, te légy birálóm!”.

Varga Melinda