AZ UTÓBBI IDŐBEN EGYRE TÖBBSZÖR ÉRI MASSZÍV HACKER TÁMADÁS
AZ IRODALMI JELEN HONLAPJÁT,
AMELY ILYENKOR PERCEKRE ELÉRHETETLENNÉ VÁLIK.
OLVASÓINK MEGÉRTÉSÉT ÉS SZÍVES TÜRELMÉT KÉRJÜK.
DOLGOZUNK RAJTA, HOGY EZ NE FORDULHASSON ELŐ.
ÉRINTÉSEK - Frida KAHLO - Ujfalusi Éva
Felvillanyoz a gondolat, hogy nemsokára láthatom élőben Frida Kahlo képeit. Bécsben. Szeptembertől. Sokat gondolkodtam rajtuk, mindig, újra meg újra visszaszövik magukat az életembe. Megragadtak, de talán, őszintén bevallva, nem is a képei önmagukban, hanem az élettörténetével áthatottan. Az a belső munka, ami a különböző minőségű érzelmet, lelkiállapotot, a hétköznapi életben megélt, elszenvedett történéseket ilyen módon tudja kifejezésre juttatni. Az ember nem csak egyféle késztetés miatt alkot. Ez az egyik közülük: a szubjektív létezés láthatóvá tétele, mely magába szív - és megnyitja az utat önmagunk belső régiói felé.
FRIDA KAHLO – AZ ÖRÖM ÉS GYÖTRELEM KÉPEI
Ujfalusi Éva sorozata
„Gyötrelem és kín, öröm és halál, nem több mint folyamat” - Frida Kahlo, napló
Az életben a szenvedés megtapasztalása elkerülhetetlen. Mind testi, mind lélektani értelemben. Mindannyian átéljük, s legtöbbször azt szeretnénk, ha ki tudnánk bújni szorításából, ha minél hamarabb vége lenne, ha egyáltalán nem kellene az élet sötét oldalával foglalkozni: mert gyakran nagyon fájdalmas. Az idő árama folyik, de minket nem kérdeznek, hogy így és ezeket akarjuk-e. Idővel szembesülünk csak vele, hogy nincs olyan élet, ami csak a Naphoz, a fényhez lenne közel, s csak boldogságot ígérne.
Frida Kahlo legtöbb képe sem erről tanúskodik. Hanem arról, hogy a szenvedésteli események az ő esetében a festészetbe átvihetők voltak, s az érzelmek átalakítása és kívülre helyezése, elkülönítése egyfajta gyógyír; szembenézés a valóság arcaival. S igazán ez a fontos: a szenvedésre való máshogyan-pillantás, a ránézés; elfogadása és átalakítása. Képein szimbólumok egymásba fonódó jelei nyitják meg életének belső, saját szobáit. Különféle szimbólumokkal jelzi azokat az eseményeket, melyekből a szenvedés, a gyötrelem hangjai szólnak. Képein, mexikói és európai gyökerének kettős megformáltságában, besűrűsödik és megmerevedik az intenzív belső és külső élet. Festenie kell, mert a szakadék szélén állva jószerével csak ez maradt a számára. Festményei (mint írásai is) erőteljesen szubjektív nézőpontból mutatják meg a világot, melyet átélt: A Henry Ford kórház, Születésem, Csak néhány szúrás, Törött gerinc, Remény fája, tarts ki!, Megsebzett szarvas, A két Frida, A dajkám és én…s az önarcképek: majommal, tövises nyaklánccal, levágott hajjal, hajfonattal, koponyával a homlokán… művészetének a másik fele. Ezeken a képeken arca nem árul el szinte semmit a megélt tragédiákról, szenvtelen marad; legördülő könnycseppek vagy attribútumként megjelenő tárgyak, állatok és feliratok árulkodnak csak arról, mik azok az érzések, gondolatok, melyek kiváltódtak benne. Ezeket sűríti, gyúrja konkrét formákba. Transzformálja: átélve kiemeli magából, hagyja magát vezetni általuk, megfogalmazza és megfesti. Új életet ad nekik, amik már rajta kívül helyezkednek el. Már nem sérthetik meg. Már nem gyötörhetik. Már nincsen hatalmuk felette. Csupán „csak” képek.
Kahlo művei nagyon személyesek, mégis mintha valami hűvösség is rejlene bennük. Magritte-nál, s a szürrealistáknál is megfigyelhető ez. Azt festik, amit látnak, amit belül látnak, úgy, mintha az valóságosan is létezne. Mint ahogy az álmainkat éljük meg.
Van, amikor a belső feszültség akkora, hogy olyan, mintha tövises koszorú fojtogatná az embert; vagy mikor némán sír fel belőlünk valaki. Kiszolgáltatottnak vagy meghasonlottnak érezzük magunkat, bármi miatt törjön is ránk ez az érzés; mintha lecsapoltak volna. Elvérzünk a tehetetlenségben. Vagy mikor olyan eszeveszett düh és harag tör ránk, hogy mindent elpusztítanánk... Vannak érzelmek, melyekkel nem tudunk mit kezdeni. Kahlo képileg fogalmazza meg ezeket az érzéseket, ahogy a nyelv is sokszor ezt teszi. Egyfajta gyermeki látásmód is az, ahogy kezeli őket. Eszembe jut egy gyermek példája, aki „kettéosztotta” az édesanyját, mert nem tudta elviselni, hogy a jó anya rossz is tud lenni. Védekezik.
Kivetítünk a külvilágra, átalakítva olyanná, ami könnyebbé teszi a nehézségek megélését. Azonban amikor vissza is tudjuk venni (vetíteni) ezeket magunkba, akkor tárul fel igazából mindenről sokkal több. Vagy inkább akkor, mikor arra figyelünk már, ahogyan az élet pulzál. Születés, kibontakozás, halál. Folyamatként élve meg.
Tandori Dezső
Két oltár
Folyton tele van veled a
szám, nem tudok tőled beszélni,
mégis téged árullak el
annak, ki fuldoklásom érti.
Látlak megiszonyodni tőlem.
Mintha így menekítenél:
látlak – torkomon, mint hegyélen
futsz, velem futsz visszafelé.
Ki sebeimet megnyitod,
hogy rajtuk közeledre lássak,
és egymásra szabaditod
velem is egyetlen világod:
látom megnyíló sebeim
vakon, bezárva, sérthetetlen –
Kettőzve űzi önmagát az
egyetlen és elérhetetlen.
A képeken Frida Kahhlo Önarckép tövises nyaklánccal (1940), Megsebzett szarvas (1946) és A dajkám és én (Szoptatás közben, 1937) című festménye látható.
Forrás: www.askville.amazon.com; www.dart.fine-art.com
Szépek, de nem vidámak
Szépek, de nem vidámak
Én vitatkoznék azzal, hogy a
Én vitatkoznék azzal, hogy a festőnő nézőpontja erősen szubjektív. És azzal is, hogy sikerült a fájdalmat kívülre helyeznie.
Ugyanis én azt gondolom, nem a fájdalmat sikerült kívülre helyeznie, és eltávolítani magától, mert azt nem lehet, ugyanis a fájdalomnál, legyen az testi vagy lelki, nincs jelen valóbb, azt nem lehet kívülre helyezni. De van egy kegyelmi pillanat, ezt minden bántalmazott ember elmondhatja, és valószínűleg ez a testi fájdalomra is igaz, hogy ő maga kerül kívülre, amikor ez a fájdalom átlépi az elviselhetőség határát, az egzisztenciális létezése került kívülre. És ebből a külső nézőpontból látja magát, a fájdalmát és az életét.
A sokak,a legtöbben, ebbe belerokkannak, de vannak kevesen, akik képesek ezt a nézőpontot nem a végső pusztulásnak, hanem erőnek tekinteni. És így én ezt nem nevezném a szakadék szélének sem, mert ennél biztosabb pontot nem tudok elképzelni, ez már a szakadékon túl van egzisztenciálisan, ugyanis ez már a képmutató és aljas, és fájdalmat okozó világon kívüli nézőpont, azon a világon kívüli, ami valóban a szakadék szélén táncol, csak nem tudja. Az hogy gyermeki-e, valószínűleg a gyerekek még képesek erre a nézőpontra, de nekem az önarcképeiből inkább azok az ikonok jutottak eszembe, ahol Jézust ábrázolják, ugyanezt a szigorú és mindent látó szem néz ránk. Ez a nézőpont szerintem ezzel azonos, és nem szubjektív, hanem a lehető legobjektívebb ami csak lehetséges, a közös nézőpont.
"A szépség a vágy
"A szépség a vágy beteljesíthetetlen álma. A szépséggel szemközti emberi állapot legtisztább formájában ezért mindig a fájdalom."
Kertész Imre: Gályanapló
"Rosszul gondolkodik a
"Rosszul gondolkodik a művészetről, aki azt gondolja, hogy a művészet érzelmeket közvetít. A művészet élményt, a világ megélésének élményét és ennek etikai következményeit közvetíti. A művészet az egzisztenciát közvetíti az egzisztenciának. Ahhoz, hogy művészek legyünk, éppúgy egzisztenciává kell lényegülnünk, ahogyan egzisztenciává kell lényegülnie a befogadónak is. Ennél kevesebbel nem lehet beérni; és ha van valami jelentősége ennek a rítusnak, akkor ez a jelentőség egyedül itt keresendő."
Kertész Imre: Gályanapló
„Nem lehetett a testnek és
„Nem lehetett a testnek és léleknek oly nyomorúsága, mely szellemének figyelmét kiolthatta volna a halmozódó utalások iránt, melyekben a történés mint magasabb valóság, mint áttetsző és ősformájú, mint ismétlődő jelen, egyszóval mint csillagvilági mutatkozott meg. És ez a figyelem igen természetes volt, mert az utalásokban létről és lényegről volt szó, tulajdon énje megpillantásáról...”
„De a csillaghalálnak, a holdfogyatkozásnak és a fiú lezuhanásának elképzelése, kinek lakása az alvilág lesz, magában foglalta a csillaghajnal, újhold és föltámadás gondolatát is; és József természetes életreménye ebben igazult hitté. Nem jelentette a visszatérést a veremből az előbbi életbe, és a verem mégis legyőzetett benne.”
Thomas Mann: József és testvérei
(A veremben)
Ez azért tetszik nekem, mert
Ez azért tetszik nekem, mert hogy ez nem arról szól, hogy Lujza milyen jókat pityereg a Frida képein, illetve milyen lilákat tud mondani róla, ami alátámasztja lelki mélységét, aztán belerúg embertársába, vagy simán végig asszisztál egy emberkínzást, mert már a lelki élet megvolt a pityergéssel, hanem erkölcsi kiállásra készteti minden fájdalmat érző mellett, és minden fájdalmat okozóval szemben, ez lenne az a bizonyos etikai következmény. De belátom a pityergés és a szépelegés könnyebb, és kifizetődőbb.
És amúgy pedig majdnem általános, hogy a magát értelmiséginek tartó ember, több diplomával, akár humán területen is, teljesen érintetlen marad attól, amit megtanult, mondhatni tisztán mennyiségi a tudása, és azt, hogy etikai következmény, azt sem tudja micsoda. De mély érzésűnek tartja magát, mert el tud érzékenyülni a naplementétől, meg beleérzi magát abba ha valakinek eltörik a gerince, és nagyon nagyon átérzi a festőnő érzéseit, de mondjuk a jó édes anyját simán berakja az elfekvőbe, mert nincs rá ideje. Tehát ilyen ez.
Én egy nagyon szép példát
Én egy nagyon szép példát tudok arra, hogy mennyire nem számít az, hogy valaki mennyiségileg mennyi tudást gyűjt a fejébe, és az szart sem ér, mert valójában az érzelgésen kívül, amit érzelmeknek nevez, mélyebben nem érinti meg, semmi egzisztenciális következménye nincs az ő életére.
Amikor én az anyám tárgyalásán ültem, ahol azért ültették őt a vádlottak padjára, mert megölte az apámat, akkor hála Istennek nem voltak sokan a teremben, mert én attól féltem, sokan lesznek. Csak két fiatal, ügyvédnek készülő nő ült a mögöttem lévő sorban, tanulmányi okból. És ez a két fiatal, értelmiségi, jól öltözött, és jóllakott ember, a műkörmeivel és a kosztümjében, nevettek rajtam, ahogy én ott ülök, rosszul öltözötten, és hallgatom, hogy az anyám, hogyan ölte meg az apám. Ez ezeknek az embereknek vicces volt, és jól megnéztek engem, vajon hogy viselkedem én, mint egy különleges állatfaj, amilyet még nem láttak, és jól szórakoztak, és valószínűleg azért tették ezt, mert engem nem tekintettek embernek.
És ezek a nők értelmiségiek, jó családból valók, rengeteg könyvet elolvastak, és majdan olyan nyomorultakon fognak ítélkezni, mint az én anyám, és majd jót röhögnek magukban, meg az olyan balfaszon mint én, mert olyan lúzer voltam, hogy ilyen családba születtem.
Hát ennyit a tanult, több diplomás, és igen bonyolult nyelvet használó androidokról, akik ma az értelmiség nagy részét képezik.
És a történetem ezzel nem ért véget az értelmiség megismerésével kapcsolatban, mert éppen két éve, hogy azok akikhez én segítségért fordultam, ezzel visszaélnek.
És a megismerési folyamat, itt ezen az oldalon is nagyon gyümölcsözőnek bizonyult. Végül is tán még hálás is lehetek a sorsnak, mert legalább nem halok meg hülyén. Az én egzisztenciális helyzetem megfelelő, mert innen minden jól látszik.
Hozzászólás