Az ötvenkilencedik oldalig jutok el („a fordító megjegyzése”), addig iszom álmélkodva az Amerikába szakadt magyar írót, aki különös módon huszadik század végi magyar szófordulatokat ismer, működtet, az egész olyannyira mai és friss, mint aki ki se tette a lábát az országból, aki minden nap végigcsörög az egyes villamos útvonalán. Az ötvenkilencedik oldalon derül ki számomra, hogy a szövegek angolul íródtak, a Washington Post és a New York Times oldalain jelentek meg először. Jaj, mondja ekkor az olvasó. 
 

Kert és jázminillat

A földközeli ember

Ez olyan jó, annyira olvasóbarát, mondom az első etap végén (A varázslat ígérete), hogy fogalmam nincs, mit írok róla, ha írok. Nemigen ismerünk technikát, ami hitelesítené, ha lelkendezve, ujjongva kiabálja szét a világba a recenzens, ez a kötet nagyon elkapta. Nyugodt, tökéletes ritmusú mondatok, a szöveg alatt olyasféle zenei összhang, mintha palócföldi nagyapám ismeretterjesztő mormogását hallanám, a napszak, a felhők, a szél és az eső összefüggéseiről, a kőkerítés építésének rejtelméről, a pöszméte, a vargánya és a világ viszonyáról. Nem hiszek a fülemnek. Föld-, valóság és természetszeretete két kortárs magyar író eddig elkészült életművére emlékeztet, Ambrus Lajos Lugasára és Géczi János különleges bioszférájára. Azzal a különbséggel, hogy Charles Fenyvesi „civilebb”, természetesebb, kevésbé tudományos, úgy tekint tárgyára, úgy veszi kézbe, emeli fel csodálkozva, mint aki nem töltött heteket a könyvtár hűvösében, hogy a történelmi-irodalmi-természettudományi hátterét is lehámozza a választott alapanyagról.
   Már az első történettel ledarál, totálisan le. Az olvasót akkor szorítja így magához író, amikor a történet részese. Márpedig nagyon. Hallatlan derűvel és szeretettel végigvezeti az olvasót Samu fia kalandján az űrhajózással, az űrhajóépítéssel, a családtagoknak ígért jutalomutazásokkal, az eltökéltséggel, majd ráfordul, ahogy elenyészik, elmúlik csendesen az űrhajózás kora. Az olvasó egyrészt végigvigyorogja az egészet (ami jó), másrészt újra látja az elmúlt időszakot, saját gyerekei űrhajóépítő szenvedélyét. De Fenyvesi valamennyi történetében megtalálja a módját, hogy megtartsa az olvasót. A következő oldalakon pumát kerít, hogy átvezessen Malcolm Lowry pumájához A forráshoz vezető erdei ösvény című múlt század közepi kisregénybe, nyilván azért, hogy megteremtse az irodalmi kontinuitást. 
   És a humor. Több bekezdést idéznék, de nincs tér, egyetlen mondat a sok száz közül. Azt mondja az író a kertjébe tévedt, ott sokszorosan megcsodált kantalup nevű dinnyéről: „…a mértéktartás és a szerénység idegen a dinnyefélék családjától, melynek latin neve: Cucurbitaceae úgy hangzik, mint a diadalmas kakaskukorékolás.”
   Nem értem első nekifutásra, hogyan sikerült rátalálni a közös dallamra. Magyar gyökerek amerikai tájra igazítva? Ez lehet. Az ember Amerikában is ember, a Tokaj környéki gyerek, a palócföldi tanítógyerek agyában hasonló menetek. Honnan érkezik ez a földközeli hang, hogyan eshet meg, hogy azt is megértem, amit valójában nem ismerek, soha nem láttam, soha nem jártam Amerikában. Lehet, az emigráns magyar író szeme, illat- és valóságérzékelése, a látható világhoz kapcsoló tengely ugyanott formálódott, ahol mi most élünk. Közben az is köztudott, a homo sapiens hatéves korára komplett szerkezet, kész anyag, onnan csak öregszik, lényegét tekintve nem változik.  
   Fülszöveget, utószót, előszót nem olvasok, többnyire nem vagyok kíváncsi, milyen szöveggel kívánja eladni a kiadó a kézbe vett kötetet. Az ötvenkilencedik oldalig jutok el („a fordító megjegyzése”), addig iszom álmélkodva az Amerikába szakadt magyar írót, aki különös módon huszadik század végi magyar szófordulatokat ismer, működtet, az egész olyannyira mai és friss, mint aki ki se tette a lábát az országból, aki minden nap végigcsörög az egyes villamos útvonalán. Az ötvenkilencedik oldalon derül ki számomra, hogy a szövegek angolul íródtak, a Washington Post és a New York Times oldalain jelentek meg először. Jaj, mondja ekkor az olvasó. 
   Ettől kezdve a végtelen derű, a természet közelsége, a halk, boldog, tervekkel és életszeretettel teli amerikai esszé-csokor mögé feltorlódik valami nehezen megfogható kettős érzés elnyomhatatlanul agresszív ambivalenciája. Itt ez a félelmetesen jó kezű magyar író, Charles Fenyvesi, akinek minden magyar nyelvű könyvét elolvasok a következő hetekben (Mikor kerek volt a világ, Mikor az angyalok túljártak a világ eszén, Három összeesküvés), aki ötvenhatban felkerekedik, elvándorol a világ másik végére, akinek minden sikerül, aki most amerikai nyugdíjas, akinek van mire visszatekintenie. A hosszú, nyugodt, tartalmas életre.

   Szüleink maradtak, száz és százezer magyar. Nem tudni, minek és mire, csak azt, nincs mire visszatekinteniük (az utcavégen a postást lesik, hozza-e a nyugdíjat, hogy ne kapcsolják ki a villanyt). Aki sikeres volt tehetsége révén, ma azért utáljuk, mert minimum rózsaszín, de főleg a kontraszelekció aktuális kedve tett sikeressé, sikertelenné magyarországi magyart. A többieket lereszelte, bedarálta, leölte az ötvenhattól lenyomott ötvennégy év, akik élnek, szűkölve gondolnak a tegnapra is, a holnapra is. 

   Meglehet, speciális egyéni kellemetlenség, hogy meg kell küzdeni látható nyugdíjasaim létével, nem mintha szervesen összefüggene az esszékötet megítélésével. Más kedves olvasó remélhetőleg azt gondolja, el kell olvasni kötelezően. Charles Fenyvesi varázslatos világlátása szerez néhány jó napot.

Onagy Zoltán

Nagyítás, 2010, 33. szám 

Charles Fenyvesi: Elmélkedések egy kerti padon
Európa Könyvkiadó 2010, 4500 Ft.

Charles Fenyvesi vagy Fenyvesi Károly amerikai magyar író, ujságíró, történész, 1956-ban települt ki az USA-ba. 1992–ben jelent meg az Európa Kiadónál családtörténete, az Mikor kerek volt a világ.
A The U.S. News and World Report és a The Washington Post újságírója. Azóta több könyve (Mikor az angyalok túljártak a világ eszén, Három összeesküvés, Elmélkedések egy kerti padon) jelent meg.