Ugrás a tartalomra

Állatokkal állatkertet – MESÉK KARÁCSONYRA

Hát tudod, én is voltam kisgyerek, óvodás, mint bárki más, és játszottam játékokkal, dominóval, kockákkal, bábukkal; állatokkal állatkertet, lovacskákkal lóversenyt, de olyat ám, mint egy messze szigeten, ahol fák közt, árkon-bokron, sövényeken ugratnak át, vizesárkon a lovakkal, s a nyeregben csupa medve, majom, hód, papagáj, nyúl, róka, veréb, koala mackó ül, és kapaszkodik ám, hogy le ne potyogjon.

 

 

ÁLLATOKKAL ÁLLATKERTET

MESÉK KARÁCSONYRA

 

 

 

 

 

 

 

SZABÓ IMOLA JULIANNA
A TELEVÍZIÓ

Téglás lassan nyitotta ki a szemét. Észre sem vette, hogy Márlenka a kismadár már másodszorra kopogtat az ajtaján. Pedig Márlenka már bő percek óta csak várt. Téglás aztán kinyitotta a szemét, és meglátta a madárkát, aki felhúzott lábakkal gubbasztott egy dobozon.
- Elnézést Téglás bácsi, csak elromlott a televízióm.
- A televíziód? – kérdezte értetlenül Téglás.
- Igen, az. Vagyis nem csak az – szeppent meg Márlenka. Én nem tudom mi lehet velem a baj, mert elromlott a mosógépem, a rádióm és a hűtőszekrényem is. Na meg a hajsütővasam... – és beletúrt a három szál tollába, ami kissé szeleburdin éktelenkedett a fején.
- Értem – szólt együttérzően Téglás. És miben tudok segíteni?
- Azt nem tudom... Vagyis hát... – Márlenka annyira zavarban volt, hogy csak hebegni meg habogni tudott. Tudja, Téglás bácsi, a többit nem kéne megszerelni, azok nélkül megvagyok, vagyis meglennék. Csak amióta a többiek elmentek délre, azóta az egyetlen érdekesség a napban az esti mese. Na meg a cápás műsor.
A cápa szóra még Círmúz is az ajtóhoz szaladt, persze a tőle megszokott elegáns ijedtséggel. Ám amikor meglátta a hatalmas televíziós dobozt, akkor még azt is elfelejtette, hogy miért rohant ki az imént. Akkorát nyávogott meglepetésében, hogy arra még Lilinke is felpattant a reggeli álmából.
- Miért kell már megint nyavingolni? – szólt dühödten Cirmúzra, aki rendszerint este kezdett neki a hanggyakorlatoknak, mindenki legnagyobb örömére.
- Most nem zenekari próbát tartok, most csak megijedtem – jegyezte meg félbajuszról.
- Áhá – felelte Lilinke.
Márlenka addig mozdulatlanul és szomorúan gubbasztott az elromlott televízióján. Türelmes típus volt, aki csak azt nem szerette, ha sokáig kell állnia a pocsolyában, ami hártyásra áztatja a lábujjait. Na meg a viharért sem volt oda, mert mindig elhagyta az esernyőjét. Téglás gyorsan elmesélte Lilinkének, hogy a kismadár mi járatban van náluk.
- Oh, akkor hát meg kéne szerelni a televíziód! – mondta bátorítóan Lilinke.
- Meg lehetne? – csillant fel Márlenka szeme.
- Persze. Csak azt nem tudom... – és nézte erről is, ézte arról is Lilinke az óriási készüléket.
- A szerelők szerelnek televíziót – szólt közbe Círmúz.
- Így hogyan lesz esti mese? Hogy lesz cápás műsor? Magányosan csücsülhetek a zsinóromon... – és már majdnem sírva is fakadt a kismadár.
- Dehogyis! Van egy ötletem! – kiáltott fel Téglás. – Megkérjük Krolikowszki bácsit a szomszédban, hogy szerelje meg. Csak ő most éppen hegymászó túrán van. Meg kell várnunk, amíg hazajön.
- Várnunk kell? – görbült le Márlenka csőre. Akkor várjunk! – jelentette ki mély beletörődéssel.
- De addig is van egy ötletem! – kiáltott fel ismét Téglás. Van egy régi diavetítő, vetíthetnénk vele a tenyeremre. – És fel is emelte a kezét, ami akkora volt, hogy még a szemébe sütő napot is el tudta takarni.
- Igen! – örült meg az ötletnek Lilinke. Én kivágok papírból cápafejet, meg hullámokat és korallzátonyt, meg apró halacskákat is.  Játszhatnánk árnyvetítőset! – lelkendezett.
- De jó ötlet! Tényleg? Nem zavarnék, ha maradnék? – kérdezte félszegen Márlenka.
- Dehogyis! Sőt! Círmúz biztos szívesen lenne a mese főszereplője! Ugye? – kacsintott a nyávogó bajszosra Lilinke.
- Végre valami testhez álló feladat. De vízi szerepet nem vállalok. A folyadékokból csak a tejet szeretem – válaszolta Círmúz.
Amíg eljött az esti mese ideje, még együtt megették Muttika hírhedten habos süteményét.  Márlenka mesélt nekik a repülésről, a köles magról, és a tojásról, amelyből született. Közben pedig színes papírokból vagdosták ki a tengeri lényeket. A korallzátony tűnt a legnehezebb feladatnak, mert a cikkcakkos széleihez még a kisolló is túl nagynak érezte magát, és el is görbült. Eljött az este, és mindegyikük lelkesen mászott fel Téglás háztetőjére. Ott ültek a kockás kéménynek dőlve. Téglás feltette tenyerét a sötétkék ég végtelenül nagy hátára. A Hold pedig fénnyel tömött pocakkal világított be mindent, hogy ne legyen sötét a játékhoz. Még a sárga pizsamás csillagok is kíváncsian várták az árnyvetítést. Az esti mese igazán viccesre sikeredett. Voltak benne pirospacsizó polipok és buborékokat éneklő halak, na meg cápa is. A nagy ragadozónak akkora selyempapír fogakat nyiszmantott Lilinke, hogy Cirmúz majdnem leesett a tetőről ijedtében. Aztán összeszedte minden macskabárorságát, és miközben azt mondogatta magának, hogy ez csak papírfogascápahal, a vadorzó közelébe merészkedett.  Az esti mese főszereplőjeként, igazi hősként győzte le a hatalmas ragadozót. A nagy küzdelem végén pedig büszkén ült a cetlikre cincált cápa fölött.
Így telt el az este. Másnap aztán Krolikowszki bácsi seperc alatt megjavította a televíziót, aminek Márlenka örült is, meg nem is. Mert szerette ő a színes dobozát, csak hát nem ugyanolyan volt már a közös nevetés után egyedül televíziózni. Éppen indult volna haza a megszerelt készülékével, amikor egy galamb odaszállt hozzá.
- Helló! De jó látni, hogy vannak még madarak, akik itt maradtak!
- Szia! – köszönt neki Márlenka, aki alig látszott ki a doboz alól.
- Én Búgódürrer vagyok.
- Én Márlenka.
- Ha van kedved, gyere el este a Zsizsirisziri-Zsinórra. Oda szoktunk összegyűlni, akik itt maradtunk. Együtt nézzük az esti mesét, meg a cápás műsort Persze csak ha nem félsz a cápáktól.
- Tényleg? Én nem.. mármint nem félek – mosolyodott el Márlenka.
- Akkor szuper! Várunk! – és már tova is szállt az újdonsült ismerős.
Állítólag Téglás, ha lábujjra ereszkedik, látja a Zsizsirisziri-Zsinórt, amin ott ül a sok nevetgélő madárka, s köztük a legkisebb és a legkedvesebb mosolyú, Márlenka. Üldögélnek a hosszú huzalon és ámultan nézik a városi kivetítőt. Amin olykor az esti mese, olykor a cápás műsor legizgalmasabb részei láthatóak. Téglás pedig néha nagy tengeri kalandról álmodik, és olykor még úszik is álmában, ha nem repül. A cápáktól pedig már nem fél, nem úgy, mint Círmúz, aki azóta a fürdőkád közelébe se merészkedik.

 

ACSAI ROLAND
A FÁCÁNOS

A „Fácános” egy erdőfolt volt a szántóföld közepén, amit mezőgazdasági út vágott ketté. Alatta keskeny árok futott vízzel, az elbeszélő ott fogta első törpeharcsáját egy nádból készített, ám annál praktikusabb pecabottal. Az erdőfolt jobbára gesztenyefákból és akácfákból állt. Nevét onnan kapta, hogy itt tenyészette a helybeli vadásztársaság a fácánokat, amiket később kilőhettek.
 A fácán-neveldét oldalról kerítés fogta körbe, felülről pedig zöld műanyagháló fedte. A Fácános körül mindig sok volt a fácán, és sok színes és üres sörétes hüvelyre bukkanhatott az ember. A fiú sokszor kibiciklizett a Fácánoshoz. Az is előfordult, hogy vadászokba botlott. Ilyenkor megpróbált minél több fácánt elriasztani a környékről. A vadászok nem értették igyekezetét. Azt mondták neki, hogy számukra a fácán olyan, mint neki a csirke. A fiú viszont az ő logikájukat nem értette. Akkor miért nem esznek ők is csirkét?
De aznap a fiút nem a fácánok érdekelték, hanem az egyik öreg gesztenyefa, aminek a törzsén egy odú sötétlett. Nem volt nagy odú, csak akkora, hogy egy gyerekkéz, vagyis egy olyan, mint az övé, éppen befért rajta. És ezzel a kézzel most arra készült, hogy kifosszon egy seregélyfészket. Mert az odú jogos tulajdonosai a seregélyek voltak.
A fiú megállt a fa alatt, és kisvártatva meghallotta a halk csivogást, mintha a seregélyfiókák két etetés között, álmukban beszéltek volna. A fatörzsnek támasztotta a biciklijét, felállt a nyeregre, és mászni kezdett. Mivel az odú nem volt magasan, hamarosan elérte.
A fiókák a fa legbelső évgyűrűinek közepén kuporogtak. A fiú úgy érezte, mintha évtizedek választanák el őket tőle – mintha az időbe nyúlt volna vissza, amikor bedugta kezét az odúba. Lehunyta a szemét: először nagyapját látta meg, ahogy sok évvel ezelőtt hazafelé tart a kubikostalicskájával, azzal a talicskával, ami jóval később az ő udvarukon rozsdásodott, és néha tologatta. Aztán még beljebb tolta a kezét az üregben, és a dédapja képe jelent meg előtte, ahogy a teheneivel szánt; hirtelen arra gondolt, jó lenne megkérdezni tőle, hogy hívják a tehenét. Aztán a következő pillanatban megérintette az egyik tollasodó fiókát.
De mintha nem is egy madárfiókát, hanem magát a fa szívét érintette volna meg. Ott dobogott a kezében. És az ő szíve is együtt kezdett dobogni vele. Együtt dobogott a fa szívével, a fácánokéval, és a vízben lapuló törpeharcsáéval. Csak a vadászok szívével nem, mert a vadászok szíve egy sörétes hüvely volt.   
A fiú elengedte a fiókát, és gyorsan kikapta a kezét az odúból. Egy futó pillanatra megint maga előtt látta a nagyapját, és a dédapját. Aztán felpattant a biciklire, és gyorsan hazatekert. A visszafelé út valahogy sokkal rövidebbnek tűnt.

 

TANDORI DEZSŐ
EGY RÉGI-RÉGI KARÁCSONY

Hát tudod, én is voltam kisgyerek, óvodás, mint bárki más, és játszottam játékokkal, dominóval, kockákkal, bábukkal; állatokkal állatkertet, lovacskákkal lóversenyt, de olyat ám, mint egy messze szigeten, ahol fák közt, árkon-bokron, sövényeken ugratnak át, vizesárkon a lovakkal, s a nyeregben csupa medve, majom, hód, papagáj, nyúl, róka, veréb, koala mackó ül, és kapaszkodik ám, hogy le ne potyogjon, de – csudálkoztok, ugye? – eszükbe nem jutna, hogy bántsák egymást, az a szép verseny, mégis mind nyerni akar, úgy a jó, hanem ha a vízbe pottyan, bokron-árkon valamelyik fönnakad, a többi mind sajnálkozik, és azt mondja: Legközelebb, pajtás! És a verseny úgynevezett bírája: aki ügyel a tisztaságra, vagyis ha egy versenyző földre huppan, leporolja, a bundáját kikeféli, ha sáros lett, szárogatja, legyen tiszta, aztán gonddal levakargatja, házába viszi, asztalhoz ülteti, néha bizony négyen-öten is ültek ott, lámpafényben, amíg közben a lovasok ügettek és vágtattak és ugrattak, zöld réten át, cserjésen át, folyón keresztülgázolva, napszálltára célba értek, másnap kezdték az egészet elölről. A bukottak se buktak meg, jót aludtak a versenybíró Robin Hood lovag kunyhójában, tanácsot kaptak, hogy csinálják jobban holnap. Nekem ilyen lovaim és lovasaim voltak, igazi sövényem, fám, rétem, vizem, árkom; velük voltam, egyszerre a vesztesekkel, egyszerre a nyertesekkel – nem mese ez! Örültünk, ha valaki nyert, akár róka, akár nyúl, és hát, mondom, nem bántották egymást. Ez már mese, ugye, ilyet ritkán láttok, talán csak az állatóvodában; bár az erdőn a madarak, a kis tarka énekesek is figyelmeztetik egymást, ha veszély jön, s éjszaka is meg-megszólal némelyikük, a többi meg továbbadja az üzenetet. Én nem tudom, mit mondanak, az biztos, hogy ők megértik egymás szavát, kánya támad, vércse csap le, bagoly suhan, nem tudom, mi veszedelem, meglapulnak a fészkeken, odébbállnak, nem moccannak, jól vigyáznak. Ilyen volt az az állatvilág, az az árkos-bokros verseny, játszottam napszám, és hétszám meg nem untam.
Voltak más állatok is: igazi állatkert! Zebra, ló, oroszlán és víziló, tigris, Gangesz s Eufrátesz, ez utóbbi kettő: két folyó volt, de valahogy az én Kertemen keresztül folyt mindkettő, oda járt inni flamingó, hiúz, farkas, bölömbika, bivaly, őz és szarvasbika, láma, teve. Volt mindnek füve, makkja, magva, húsa – honnét került hús? nem tudom, lényeg az, hogy mindnek megvolt mindene, nem panaszkodott egyje se! Hanem a legizgalmasabb az a kupac fenyőtű volt, karámról karámra, odúról odúra, barlangról barlangra egy-egy kupac zöld fenyőtű, mindig tavaly karácsonyról. Így, ahogy mondom, ennél mi sem egyszerűbb: el kell csak tenni tűt pár marékkal, jut mindjárt az állatkertbe, mert én tudom, minden állat valami jó, finom puhára heveredne, úgy pihenne, ha jóllakott, ha álmos, ha bármi van. Kaptak hát mindannyian fenyőtűt; egy szekrénypolc volt a Kert telke, akkora, mint ha a két karom jól kitárom, előre meg ameddig a tenyerem ér, nyújtózva szintén; világos szín volt ez a polc, persze, kint az asztalon vagy lent a földön, a szőnyegen, nem tudom már, honnét került, fő az, hogy volt; voltak kerítéseim, rajtuk ajtók, nyithatók-csukhatók, így csináltam karámokat az állatoknak, ketrec nem volt, csak kifutó, terelő meg rétség, mező, legelő – fákkal, ágakon szabad madarak, és mindnek volt mit ennie, nem azért röpködtek tehát, csak kedvükre. Vagy hát nem is tudom én már, röpködtek vagy mit csináltak, ültek, álltak, nekem akkor igaziak voltak, persze, mind-mind játékállat volt. De amit alájuk szórtam, az igazi fenyőtű a tavalyi Fáról! Skatulyákban őriztem, kiszáradt, mégis szép zöld volt, frissnek látszott, jó volt kézzel beletúrni, jó volt rajta elheverni, és ha már én túl nagy voltam az ilyesmihez, örültem, hogy állataim pompásan elférnek ily almon. Álmodoztak almukon, vagy nem tudom, mit csináltak, este odahagytam őket, leoltottam a villanyt, négyéves voltam, ötéves – láthatjátok, régen volt már ez a fenyőtűs karácsony, no, úgy értem, hogy a fa körül, a világos szekrénypolcon az állatkertben. Aztán lefeküdtem én is, és tudjátok, nem váltam el az állataimtól. Emlékeztek: szép szigeten zajlott az a lovasverseny, az erdei vágtatás; mielőtt elaludtam, minden este körém gyűltek a lovasok, mondtam már, hogy kik, lementünk egy sziklás kis kikötőbe, ott a csónak várt már ránk, vaskarikához kikötve, vagy nem is csónak, apró bárka, és beszálltunk: behajóztam barátaimat, utánuk a lovakat, bár a szigeten is voltak persze, de ki tudja! Utolsónak dübögtem át a fahídon, a léces pallón; keresztben voltak a lécek, el ne csússzunk, nem is volt baj egyszer sem. Hanem ahogy a bárkán voltam, nem is bárkán, hajó volt az, megálltam a korlát mellett, és a partot fürkésztem: elég fürge volt-e minden jóbarátom, nem jön-e még kullogó? Nem marad le cammogó? Volt a hajón sorakozó, mindenki szólt, jelen van-e, ám nekem ez nem volt elég, látnom kellett, nem jön-e mégis valaki, esetleg új pajtásunk, vagy valaki, akiről megfeledkeztem. Már dohogott a motor, mert ez motoros hajó volt, és ahogy elálmosodtam, úgy lett mind nagyobb a csónak, bárka, kis hajó, így lett óceánszelő, hatalmas! Pedig csak egy csöpp szigetre vitt át minket, úgy hívták: Bob-sziget. Nem is felejtettem el soha ezt a nevet, hát hogy egyszer, messzi földről, nagy hajóval egy igazi játékmedve érkezett, koala mackó, akit várva vártunk, neki adtam a sziget nevét, ezért hívják Bobot Bobnak, ő akkora, hogy Alattyán óriásnak látszik mellette, nos, nem túl nagy óriásnak, de mintha két-három évvel lenne kisebb, ha jól mondom. Szép bozontos füle van ennek a Bobnak, de hiszen ismeritek már, mondott is valamit, keressük meg! Emlékeztek? Én még néha ma is így alszom el, rájuk nézek, sötét van, nem látom őket, akkor mintha tengerparthoz közelednék, egy hajó vár, döng a palló, fenyőtűkkel beszórva a hajópadló, sorakoznak barátaim, megvannak-e, nem is nézem, nekidőlök a korlátnak, hallgatom, hogy locsognak a hullámok a kerek ablakok alatt, és egy kis fény megcsillan még a habjukon.
Aztán megyünk, integetünk, így alszunk el, és azt bizony senki meg nem mondja nektek, pontosan hogy vagyunk együtt álmunkban, de – bizony, együtt, így vagyunk valamiképpen, ahogy ébren, vagy ahogy itt, a mesémben.

Tandori Dezső: Medvetalp és barátai, Mesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979
 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.