Retró hangulat Vörös Istvánnal
A regény abszurd és irreális szituációit, eseményeit főként azok érthetik, akik a nyolcvanas években voltak kamaszok, fiatalok. De nemcsak a mai negyvenes korosztálynak szól a mű.
A rendszerváltást megelőző zűrzavaros, félelemmel és bizonytalansággal teli időszak mégis bővelkedett humorosnál humorosabb mozzanatokban, a tragédia és a komédia mintha kéz a kézben jártak volna. Vörös István egyszerre írta meg az akkori események színét és visszáját, főszereplőjének ráadásul valahogy el is kell igazodnia a szerelem, a barátságok és az iskola útvesztőiben…
Ungvári Tamás megjegyezte, hogy tragikus mű rengeteg található mind az európai, mind a magyar irodalomban, komédiát viszont igen kevesen tudnak írni, főként jól megírni. A hétköznapok tűrhetetlen trivialitását nehéz humorosan ábrázolni, Vörösnek viszont – véleménye szerint – ez nagyszerűen sikerült.
A tragédiáig fokozott komédia, és a már komikussá lényegülő tragédia egyaránt különös ízt, hangulatot ad a kötetnek, bár jóindulatú szakmai tanácsként Ungvári hozzáfűzte, hogy hétköznapiságukban is még feszesebb, szikárabb lehetne a komikus szituációk ábrázolása. Kiemelte azonban az emberi viszonyok, a szeretet, szimpátia, gyűlölet, viszontszeretet sokrétegű felmutatását. Bevallotta, hogy még neki, gyakorlott és sokat olvasó irodalmárnak is nagyon kellett koncentrálnia a szövegre, hogy megértsen, elkapjon minden apró helyzetkomikumot, utalást, szójátékot.
Ungvári nem rejtette véka alá, hogy a kortárs magyar prózát gyakran sablonosnak véli, és ebben a közegben igazi meglepetés volt számára Vörös regénye. Szerinte a mai magyar írók sokszor nem veszik a fáradságot, hogy tökéletesítsék szövegeiket, mintha nem hinnének eléggé abban, hogy érdemes.
Kitértek az íróval arra is, hogy az európai stílusirányzatok általában milyen furcsán szűrődnek át a magyar irodalomba. Főként az irodalomtörténetből jól ismert többéves, sőt, sokszor több évtizedes „csúszást” emelték ki, utalva példaként a szimbolizmusra: hazánkban akkor kezdte bevezetni Ady, amikor Európában már leáldozóban volt.
A rövid európai kitekintés kapcsán Vörös István Berlinben töltött évéről is mesélt. A német fővárosban az fogta meg leginkább, hogy egyszerre világváros és nyugodt, békés közeg. Ungvári szerint napjainkban egyértelműen Berlinbe helyeződött át Európa kulturális súlypontja, mely korábban inkább Párizsban volt. Ezt a jelenséget a „kultúrszellem vándorlásának” nevezte, mely hol itt, hol ott üt tanyát, virágzik, és termeli ki a tehetségeket; az 1900-as évek elején Párizsban, Ibsen idejében Skandináviában, azelőtt pedig Oroszországban.
Az est folyamán a szerző részleteket olvasott föl kötetéből, melyek valóban bővelkedtek helyzetkomikumban, finom, olykor szarkasztikus humorral elevenítették föl a nyolcvanas évek Budapestjét és a szakszervezeti üdülők hangulatát.
A huszonéves korosztálynak e „retró hangulatú” helyszínek ma már valóban legalább olyan távoliak, mint Gagarin űrutazása.
Csepcsányi Éva
