Ugrás a tartalomra

Debüt – Gábos Dezső írásai

Gábos Dezső írásai

 

 

1989-ben született Marosvásárhelyen. Szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumba járt, majd a Kolozsvári Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki diplomat.

 

“Az olvasás iránti szeretetet részben szüleimnek, részben a baráti köreimnek köszönhetem. Az irodalom mellett érdekel a film, a festészet, a grafika, a színművészet és a filozófia is. Ennek köszönhetően rengeteg olyan barátra tettem szert, akik nap mint nap új nézőpontokkal ismertetnek meg. Az ő bátorításuknak tudható be, hogy nyilvánosan is felvállaltam irományaim, és  több időt szánok ezután az írásra.”

 

 

 

Pár ismerőssel megbeszéltük, amint elsétálunk egyesével egy idegen mellett, a szemébe nézünk, és azt mondjuk: „Ébredj fel, ez csak egy álom”.

Mire rám került a sor, az idegen elrepült.

 

Az én váram

 

„Zúgnak a hegyek. A vén csontok magukba szívják a hideget, állandósul a vacogás, már semmi nem melegít igazán. Fiatalkoromban vizet hordtam az erődítménybe, az ott élők jóvoltából éltem egyik napról a másikra. Akkor még a bástyák körül vidám volt az élet, mára csak magam maradtam, rám hárult a könyvtár védelme. Az ürességtől rémisztő tompasággal visszhangzanak a falak, a repedéseken mindenhova besüvít a szél. Éjszakánként egy kis sarokban húzom meg magam, a toronyban. Megvan a saját tűzhelyem, de nélküle is melegítenének könyveim. Mindet elolvastam annakidején, aztán csak vártam a napot, mikor hasznomra válik. A tűzifa fogytán, ezért arra vetemedek, hogy a könyveket szép lassan tűzre dobjam. Azzal vigasztalom magam, ez mégsem megvetendőbb annál, mikor valaki otthon a könyvespolcán felhalmozza a könyveit, és senki nem olvassa őket. Mekkora pazarlás! A könyveket olvasni kell, talán egészen addig, míg az utolsó olvasó kezében cafatokra szakad, vagy már a végső betű is lekopott a lapokról. Óriási fájdalom ekkora terhet viselni, napról napra jobban nyomaszt. Bár nem maradt egyetlen ember sem, aki elolvasná őket, minden egyes tűzbe dobott könyv úgy hasít belém, mintha magamból dobnék egy darabot a kihűlő félben levő parázsra.

Éjszakánként démonok járják a folyosókat. Olyankor nem merem elhagyni a szobát, csak hallgatom a tűz ropogását. Sokkal melegebbnek tűnik, mikor odakinn vicsorog a szél. Az ablakomban varjak gyülekeznek. Talán a fény, vagy a meleg vonzza őket ide. Nem maradt semmi harapnivaló, csupán a csapdáimba esett patkányok. Legalább van elég belőlük. Átrágják magukat a falakon, könyveken. Miért vagyok ilyen öreg, tehetetlen? Úgy ragaszkodom az élethez, mintha még rejtene valamit számomra, vagy valami hivatásom lenne, amiért még érdemes élni. Egy ideje a látásom is megromlott. Nem tudom pontosan mióta, csupán a szobámba behatoló fény melege segít a napszak megállapításában. Úgy döntöttem, holnap végre kimegyek a folyosóra.”

Ez volt a záró bejegyzés egy hajléktalan naplójában. Az utolsó pár szó majdnem olvashatatlan. Reggel 9:12-kor találtak rá megfagyva a Central Parkban, rongyokból összetákolt sátrában, amit „erődítmény" néven ismertek a hajléktalanok. Nyolcvanvalahány éves lehetett.

A sátorban talált könyvek értéke felbecsülhetetlen.

 

 


 

Disznóvágás közben meghatódott a disznó. Elnézést kért, majd mondta, folytathatjuk.

 

Ősz

 

Egy domboldalon álldogálok egy széken, az öreg tölgyfa alatt. A túlsó földháton elvonuló juhnyájra terelődik figyelmem, pontosabban arra, ahogyan egy-egy bárány elhagyja a nyájat. Lehet, a zöldebb fűért érdemes próbára tenni a terelőkutyák türelmét, vagy talán unalmas a többi juh társasága. Mindenesetre hamar visszakerülnek a nyájba.

A távoli erdő zúgása nem hallatszik ide, de öröm nézni, ahogyan hullámzik. Az én tölgyem büszkén ellenáll minden kacérkodó szélnek, csupán a leveleit sikerül megcsiklandoznia. Be kell vallanom, engem is csapdájába ejt ezzel a friss kenyérillattal, amit a kis faluból oly szemtelenül magával ragad.

Hát persze, majdnem megfeledkeztem róla, van mit ennem! A zsebemben felejtettem a tegnap egy almát, csak valahogy sikerüljön kivenni. Utána majd rágyújtok egy szál cigarettára. Ami azt illeti, inkább rágyújtok most, ezt a zsebemet elérem.

Cigarettázás közben mindig véletlenszerű gondolatok cikáznak a fejemben, most például Pál apostol egyik levele jutott eszembe: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, minden javukra szolgál”. Talán csak akkor hinnék az ilyen dolgokban, ha a halál gondolata megrémítene, de most semmi hatalma nincs fölöttem. Olyan, mint a kisgyerek, akinek kipukkasztottam a lufiját, olyan, mint az öreg néni, aki elől kirúgtam a járókát, mert nem tetszett, ahogy rámnézett, vagy mint a tehetetlen hangya a nagyítóm alatt. Most nem ő irányít. A következő lépés az enyém, és innen, a székről bármerre léphetek. Meg kellene igazítsam a nyakkendőm.

Ha nem létezik örök élet, akkor csak egy biológiai átalakulás lesz belőle. Ha mégis létezik, a pokol legsötétebb zugát rég lefoglalták számomra. Egye fene, mondok egy imát abban a reményben, hogy valóban létezik megbocsátás. „Minden annyira bizonytalan, de most, most csodálatosan egyértelművé vált minden, ezt köszönöm Neked. Hálás vagyok ugyanakkor az összes fájdalmas emlékért, mert általuk fényt derítettél a boldog pillanatokra. Köszönöm, hogy megadatott az esély, hogy saját döntésem alapján válasszam utamat. Bocsásd meg bűneimet. Ámen”.

Remélem, nem kell több a megváltáshoz. Lépjünk.

Túl szoros. Valaki jön felfelé a domboldalon. Úgyis vége. Már nem tudok visszaállni a székre. Rossz döntés volt, még szeretnék élni. Egyre szorosabb. Eltompulnak a hangok. Mit tettem?... Minden elsötétül. Segítség.

Hol vagyok? Tölgyfa... igen. Egy idegen tart és próbálja a széket visszahelyezni a lábam alá. Megmenekülök. Ennek így kellett történnie, még van miért élnem. Visszahelyezte a széket. Most feláll mögém, azt hiszem, a kötelet próbálja levágni. Ezentúl mindig csak jót teszek. A földre fektet, hasra fordít. Eladományozom minden vagyonom. Egy tű hatol a gerincembe. Mi történik? Nem érzek semmit nyaktól lefele! Ez nem lehet! Ő nem bántana, hisz megmentett. Hisz élek. Fölém hajol. A fülembe súg... “Sebész vagyok. Örülök, hogy idejében magára találtam. Egy páciensemnek új szívre van szüksége.”

 

 


 

A béka csók helyett gyors kalandra vágyott.

 

Gomb

 

Megfigyeltem, hogy mindenki legalább három személyes tárgyat tart magánál. Ha véletlenül nincs nála valamelyik, nem érzi teljesnek magát. Az én személyes tárgyaim közé tartozik egy karóra, melyet, miután megállt, még egy hónapig hordtam, amíg akadt egy szabad órám, és elemet cseréltettem. A másik egy darab papír, egy régmúlt szerelem illatát őrzi. Azt írja rajta „A te halacskád”. Másnak talán nem jelentene ez semmit, üres szavak egy kopott cetlin, de nekem a mindenem. Rengeteg emléket ébreszt, akárhányszor rátekintek. Az ő illatát képzelem mellé, annak ellenére, hogy már az írás is majdnem elkopott. Eszembe jut egy vita, és ahogyan megállítottunk egy öreg házaspárt, bíráskodni. Eszembe jut, hogy nem minden halacska tud úszni. Eszembe jutnak a régmúlt szenvedései, melyek új fényben kellemes emlékként tűnhetnek fel. A harmadik tárgy lehetne egy kulcstartó, hisz az is mindig nálam van, vagy a pénztárcában hányódó száz kacat egyike. De nem. A harmadik egy leszakadt gomb. És a Jóisten sem tudja, hogy miért hordom még mindig magammal, de ez az én harmadik totemem. A földön találtam. Zsebre vágtam. Egyszerű fekete, kis gomb, nincs rajta semmi szembetűnő. Egy darabig azért hordtam, mert azt gondoltam, hasznát veszem majd valahol. Majd hozzám nőtt szép lassan, és annyira megszoktam, hogy egyre gyakrabban ellenőrzöm, még megvan-e, s ha véletlenül egy pillanatra elveszettnek vélem, a szívem abban a momentumban elfelejt dobbanni. Éppen ezért volt különös a tegnap délután. Hazafelé menet beleakadtam egy aranyos idegenbe. Amint próbáltam kikászálódni a helyzetből, egy kis reccsenés után az egyik gombja tovarepült, majd pár pattogás után a kanális felé vette útját, és egy tócsát meglovagolva végleg elköszönt. Mindketten ott álltunk a kanális előtt, és bámultunk, majd nevetni kezdtünk. Csak pár perc után tudtunk leállni. Rámnézett, és azt mondta halálkomoly arccal: Tartozol egy gombbal! Nevettünk. „Várj, hiszen van egy gomb nálam”. Elővettem a kis gombot. Meg mertem volna esküdni, hogy fekete. Nem volt fekete. Tökéletesen talált.

 

 


 

Annyira élveztem a rémálmot, hogy az álom megriadt tőlem, majd izzadtan próbált segítségért kiáltani, de nem jött ki hang a száján. Beteges mosollyal néztem az álom szemébe, majd odasúgtam: „Most próbálj szaladni”. Fordulhat még a kerék...

 

Álom

 

Néha megébredek az éjszaka közepén, kimegyek a konyhába, a naptáron lévő idézetet egy futó tekintettel lelövöm, majd egy pohár víz társaságában visszakecmergek a hálószobába. Most nem így történt.

Éreztem, hogy szomjas vagyok, lerúgtam magamról a takarót. Átlebegett a szobán, majd ki az ablakon, míg végül kíméletlenül magával ragadta a szél. Az ágyam szélén üldögélve azon gondolkoztam, milyen elképesztő jelenet volt az ellebbenő takaró. Imádtam a látványt. Kidobtam a lepedőt is, csak hogy lássam, hogyan viszi el a szél, de a mélybe zuhant.

Úgy döntöttem, végül csak kimegyek a konyhába a pohár vízért. Arra, ami következett, senki nem tudott volna felkészíteni: a folyosó a végtelenbe nyúlt. Új képek csüngtek mindkét oldalon, és ami a legkülönösebb, mindegyik festmény külön-külön érzelmet ébresztett bennem. Kivéve egy érzést, ami teljes mértékben hiányzott. Nem tudtam volna akkor pontosan rámutatni. Később rájöttem, mi az.

Elgondoltam, ha már tudatában vagyok, hogy álmodok, akkor legalább próbáljam meg irányítani. Rá kellett jönnöm, hogy ezt az álmot nem lehet. Az agytekervényeim félelmetes helyekre vittek, nem tudtam sehova elbújni. Minél jobban próbáltam, annál elkeseredettebbé vált az álom. Könyörgésbe fogtam, „kérlek, ébredj fel, kérlek, ébredj fel”, mikor zsibbadni kezdtek végtagjaim, majd éreztem, ahogyan egy kés áthasítja a bőrömet. A fájdalom nagyon valóságosnak tűnt, és valahogy tudtam, hogy ez csak a kezdet.

Pár másodperc után gyerekkoromban találtam magam, egy játszótér hintáján próbáltam himbálózni. A gyerekek torzak voltak és idegenek, mindenki a saját játékaival foglalkozott, nem bántottak. Monoton hangon beszéltek, el-el kértek egymástól egy-egy játékot. A játszótér közepén egy nagyobbacska gyerek ült, mély férfihangon vezényelt. Azon gondolkoztam, miért nem tudom megbillenteni a hintát. Nem tudtam mozgatni a lábaim. Próbáltam segítségért kiáltani, csupán tompa hangok jöttek ki a torkomon, és hamarosan beforrt a szám, mint egy seb.

A kés mélyebbre hatolt az izmok között, aztán elérte a csontot. Lefordultam a hintáról. Zuhanás közben próbáltam felkészülni a pillanatra, mikor arcom a betonhoz csapódik, de óriási meglepetésemre puha avarba érkeztem. Megannyi vadállat tekintetét éreztem, hallottam a mocorgást, minden bokor valami förtelmeset rejtett. A számos tekintettől megdermedve ismét tehetetlenül álltam. A hangok rémisztően hasították át a sötétséget. Mire megszokhattam volna ezt a barátságtalan környezetet, egy hideg fémkar hirtelen belém nyúlt.

Autóalkatrész lehettem, a futószalag rabja megannyi alkatrész között. A nehéz gépezet a vasat formálta, lecsaptak az óriáskalapácsok, a nagy nyomás alatt a víz is menekülni próbált gőz formájában, a falak izzadtak, nyikorogtak a fogaskerekek, minden lüktetett. Nem volt annyira rémisztő, mint az erdő, mert itt ismét emberi hangokra találtam. Próbáltam követni őket… Nem kellett volna. Megértettem mindent.

A tengerparton feküdtem ezután, és néztem, ahogy a hullámok mossák a partot, a lábujjaim belenyomtam a homokba, és megnyugvást éreztem. Egyedül az volt különös, hogy már nem ember voltam, hanem egy játékbaba, amit homokkal teletömtek, és most varrnak össze, hogy a homok ne folyjon ki. Minden öltés nyugtatott, meggyőződtem, hogy most már a homok benn marad. A szemeim helyére gombokat varrtak, majd teljes sötétség.

Körbenéztem: kórházban voltam. „Ahh, örülök, hogy felébredt. Hívom a doktor urat. A műtét sikeres volt, végig úgy aludt, mint egy kisgyerek. Nem voltak szövődmények.”

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.