Miklóssy Endre: Az undor morálja (III.)
Nem ok nélkül utálják annyian az efféle kijelentéseket. Bosszantó, hogy milyen nyilvánvalóan igaz, viszont ilyen magatartással pénzt, karriert, hírnevet szerezni nem lehet, sőt a puszta életvitel is könnyen veszélybe kerülhet. Petri vitriolos helyzetjelentése erről az értelmiségi magatartásról a következő:
Miklóssy Endre
Az undor morálja (III.)
(Petri György és kora, 1943–2000 között)
Nem ok nélkül utálják annyian az efféle kijelentéseket. Bosszantó, hogy milyen nyilvánvalóan igaz, viszont ilyen magatartással pénzt, karriert, hírnevet szerezni nem lehet, sőt a puszta életvitel is könnyen veszélybe kerülhet. Petri vitriolos helyzetjelentése erről az értelmiségi magatartásról a következő:
valahol
valamit akart
vagy akart volna
Aztán rámordultak
Vagy rá se mordultak
De állítólag biztosan
Szigorúan rápillantottak
Így lett azzá amivé
Mindig is lenni akart tudat alatt
Becsinált
Leves.” 1
Meg kell hagyni, nem sokan idézik manapság ezt a verset… Ám a szellemnek az egyetlen dimenziója a szabadság. A „becsinált” ezért a büntetését önmagában hordozza, ez az a lehangoló meddőség, ami olyannyira jellemezte a Petri körüli évtizedeket. A szabadság viszont csupán elhatározás kérdése. Igaz, nem könnyű, mert az ember ezen az úton rögvest találkozhat a diktatúra öklével. Amely ugyan finomodott időközben, de a mocskát megőrizte :
„Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak,
Azt tiszteltük volt liberalizmusnak:
S ha virágnyelven küldtek el a francba:
a Represszió átment Toleranz-ba.” 2
A „ká-európai értelmiségi” tudatának gyilkos szatírája, egy valóban gyilkos – szellemgyilkoló – helyzetben. Petriből ugyan a saját bevallása szerint hiányzott az a társadalom-formáló szándék, ami annyi költőnket ösztönözte az elmúlt századokban – mint láttuk, ezt a József Attila-i szerepet eleve elutasította – viszont pontosan látja az azidőtájt önmagukat társadalom-formálóknak tekintők önáltatásait is:
„Te a politikai szférát transzcendáltad,
s én még mindig csak tartom itt a számat.” 3
A vers itt csakúgy, mint a valóság, ismét egy megoldhatatlannak tűnő dilemmába ütközik. Bárhogyan is van, a politikai szférát ne transzcendáljuk, mert akkor mindent megesz maga körül. (Ha van valami, amit kiválóan szemléltet a magyar úgynevezett rendszerváltás, hát ezt azután igen.) Viszont megfogadván Hamvas Béla figyelmeztetését, ne is „tartsuk a szánkat”. Főleg akkor ne, hogyha beszélni tilos. Hanem hát beszélni csak valakihez lehet, konkrét személyhez, nem pedig egy „grammatikai alanyhoz”, ahogyan Orwell hőse mondaná. Petrinek éppen ezért számos verse, köztük a fenti is, efféle közvetlen megszólítás, egy helyzetet értékelő párbeszédnek a csírája. Viszont a párbeszédben benne van a félreértés kockázata is.
A magyar szamizdat első számú költője körül is, ki nimbuszának a jó részét ettől a szókimondásától kapta, bizonyos félreértés uralkodott, amelynek aztán lényeges szerepe lett költői és életpályája későbbi szakaszában. Kirobbanó politikai szatírái az undorból fakadnak, akárcsak Elektra ősi bosszúállása :
„Színarany hazugságként tündököl a Nap is
fölöttünk – istenek hamis pénze !
Hát ezért ! Ezért ! A feltolakodó undor okán
Álmom és kenyerem a bosszúállás.” 4
Hamvas Béla ezt a magatartást nevezte „direkt morálnak”. Ámde az a szabadság, amit e felháborodás biztosít, még mindig nem teljes. A szabadság Karácsony Sándor klasszikus megfogalmazásában nem más, mint a másik ember szabadsága. (A „szexuális forradalom” is azért oly siralmas torzó, mert éppen ezt nem veszi figyelembe.) Ez a szabadság pedig nem teória, hanem praxis, valami, ami vagy érvényesül itt és most, vagy pedig nem is létezik. Itt Magyarországon, és most, a 20. század második felében pedig ezt a szabadságot egy évszám jelenti : 1956. Aki nem tudja ezt, az a szolgaságban marad.
Az ’56 után induló gondolkodó nemzedéket alapvetően meghatározta a mesterségesen is keltett tájékozatlanság, jól kapcsolódva egy alig tudatosított tabuval: hiszen azért én mégis érvényesülni szeretnék! „Rossz közérzet a kultúrában” – mondaná Freud Magyarországnak erről a szellemi állapotáról.
Ami ’56-ban történt, annak a ”klasszikus” marxizmushoz ugyan semmi köze sincsen, a Hegelt otthagyó ifjú filozófus fésületlen gondolataihoz viszont igen. Akkor is, ha ezeket senki sem ismerte, nem is hivatkoztak rá. Egyszerűen a társadalmi valóság követelte ki például a munkás-önigazgatást. Ehhez képest lett oly siralmas a ’60-as évek „vissza Marxhoz” ”baloldali” reneszánsza, praxisfilozófiákkal, budapesti iskolákkal. Mert eközben tudják, hol a határ, amit a Politbüro, a KGB, Tito vagy Kádár meghúztak. Csak hát, ha nincs szabadság, akkor gondolkodás sincsen. A „68-as lázadás”, a nyílt szembefordulás végül a bolsevik önkénnyel, azért omlasztotta össze ennek a szalonmarxizmusnak még a maradványait is, mert éppen azt a fő hivatkozását pukkasztotta ki, hogy mint „társadalomformáló filozófia” múlná felül az összes többit. Petri maga pedig ezen a ponton szakított vele.
És hogy miért lett még ez is oly nagy veszteséggé, mint amit ma már világosan láthatunk? Mivel eme iskolák szellemi utódai, kik „rendszerváltó ellenzék” néven híresültek el, kidobták Marxszal együtt a „társadalom” fogalmát is. Siralmas elvirágzás. Petri viszont, aki csak látni kíván és nem praktizálni, itt is pontosan és tisztességgel szól az erkölcsi követelményről:
„Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
Arra
Naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsátok meg senkinek.” 5
Nem az elmélet elvont megfontolásai, hanem az elemi tisztesség segítette végül Petrit a felismeréshez.
„Két számot mondok :
56
68
Összeadhatjátok, kivonhatjátok,
Megoszthatjátok, megszorozhatjátok.
Csődöt mondott
Aljasságotok számtalan tana.” 6
Ez egyébiránt, ahogyan Hamvas Béla is figyelmeztet rá, önmagában még nem elég. Petri ’56-os versei ezért olyan hangsúlyozottan gyermetegek. A vers azonban nem feltétlenül a költő saját ismeretét vagy felfogását mutatja, hanem egy társadalmi torzképet. Mint például a következő.
„Egy icipicit igazítottak a világon
Imre bácsiék, Pista bácsiék.
Fölakasztották, bekasztlizták őket. (…)
Azután eljött János pap országa.” 7
Szellemes persze a hasonlat Kádárról. János pap a középkori legendárium sosemvolt mítikus hőse, aki egyszer eljön majd, és egy csapásra megoldja minden problémánkat. De a valóságos lépték láthatóan hiányzik ezekből a versekből. Ezt Petri csak egyetlenegyszer tudja majd produkálni, a Nagy Imre emlékének szánt megrendítő versében.
„Személytelen voltál, mint a többi zakós
szemüveges vezér, nem volt érces
hangod, mert nem tudtad hogy mit is mondjál
hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember. (…)
De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény
mikor arra ébredt a város :
Valami itt végképpen elveszni látszik, és úgy tűnik, Petri számára is. Ezért viszonyul oly ellentmondásosan a lengyelek 1980-as szabadság-kísérletéhez is. A fellázadni készülő országról szóló híres Andrzej Wajda-filmnek, a Márványembernek, csupán egy groteszk parafrázisa telik ki tőle
„Egy vécékefe és egy láncosbomba
elment a Pártközpontba.
Bemutatkoztak :
A bátor Andrzej, a szorgos Wanda.(…)
Kik vagytok ? Mit akartok ? x
Kérdi az első titoknok,
Bíborlik a céklafeje.
Én volnék a nép – így Andrzej.
S Wanda szerényen : Én a neje”. 9
x (Nem állhatom meg megjegyzés nélkül. A magyar forradalmat mocskoló hajdani brosúrának volt ez a címe : „Kik voltak? Mit akartak?”)
A Solidarnosć persze ennél jóval több volt, ezért is lehetett az alapja Lengyelország megújulásának. Petri szemléleti fogyatékossága viszont megegyezik a magyar társadalom egészének a felfogásával, amely fölöttébb ellentmondásosan értékelte a szabadságnak ezt a kísérletét. De hát ennek a kifejeződését is megtalálhatjuk a lázadó költőnél.
„Megyünk az Agyrém-térre,
megyünk az Agyrém-térre,
megyünk az Agyrém-térre
tün-
tet-
ni !
Megyünk az Agyrém-térre,
megyünk az Agyrém-térre,
megyünk az Agyrém-térre
Az Agyrém-téren
Nincs
Sem-
mi.
No, akkor menjünk haza
No, akkor menjünk haza,
No, akkor menjünk haza
Föl-
Ten-
Ni !
Az üres fazekakat,
Az üres fazekakat,
Az üres fazekakat
A
Gáz-
Ra !
Tegyük föl a levegőt,
Tegyük föl a levegőt,
Tegyük föl a levegőt
Meg-
Fő-
Ni ! 10
Ezen a téren, hol Petőfinek a szobra áll, minap még a Talpra, magyar hangzott el. Így kezdődött az Októberi Sajnálatos. Ami most nem kezdődött…
A vers a ’70-es évek óriási március 15-i diáktüntetéseit örökíti meg, amelyek „némák” voltak, programtalanok és magasztosságukat csak az ellenük fellépő bolsevik erőszak értelmetlen brutalitásának köszönhették. („Kétszer jönnek évente a lovasrendőrök a pesti utcára: március idusán és október mumusán” – mondta a hajdani humorista. Érdekes helyzete ez a nemzeti ünnepeinknek. És úgy tűnik, nemzeti létünk folyamatosságának szinte a szimbólumává kezd emelkedni.) Petri szatírája pedig egy nyomasztó látomása a múltnak és a jövendőnek is.
Magyarország a 20. században világrekordot döntött : egyetlen emberéletnyi idő alatt kilenc rendszerváltást, vagy annak legalábbis a kísérletét kellett megélnie. (1918, 1919, 1920, 1944, 1945, 1947, 1956, 1957, 1990) A társadalomfilozófus jól tenné, ha elgondolkodna ennek okain. A költőt ellenben az izgatja és joggal, hogyan élhettük mégis túl mindezt. A választ is megtalálja rá.
„A nagymama
növesztett engem
ilyen roppant nagyra,
szívósra, szépre, erősre.
Mikor elkezdtek lőni,
Az aranykarkötőjén
Vett két libát, lesütötte,
Aztán nyomás! le az óvóhelyre.
Azóta süt, süt, süt
Ebben az átmeneti helyzetben.
Nagymama előre tudja
a világháborúkat,
a tanácstalan köztársaságokat,
illenforradalmakat,
ollanforradalmakat.” 11
Amikor a világot az ember feje fölött csinálják, akkor csak a vegetáció törvénye marad, az, amit a nagymamák örökidők óta éreznek. A nagymamák tudják, hogy a világot mi sohasem fogjuk uralni, sőt hogy a világ hatalmasságai minket elpusztítani szeretnének – de azt is tudják, hogy e hatalmasságok túl ormótlanok ahhoz, hogy a mi apró életünkkel igazából leszámolhassanak. Hogy nagymama bölcsessége nem teljessége az emberi világnak? Tetszettek volna másféle világot csinálni! Nagymama tud a családjáról gondoskodni, de többről nem. Akik tudhatnának, azok miért nem teszik ?
Minden, ami történik az életben, egyszer történik, és ezért jóvá nem tehető. „Börtön, halál nem küszöböli ki a pillanat élét, ha kicsorbult.” 12
- fogalmazza meg Petri a visszavonhatatlanságot. Ezt mondja a Hagyomány karmannak, ez az egyedi létezés során felhalmozottaknak és a világ egészének az egyre fokozódó összeférhetetlensége. A léleknek ez a terhe válik aztán szomatikussá, mint betegség. (Jungnak ez az egyik alapvető megállapítása.) A halál pedig úgy jő el, mint feloldozás az immár meg nem változtatható és ezért a nyomorúság végtelenjébe süllyesztő karman alól.
A költő hitelességének mindkét világban léteznie kell: az arisztotelészi életben és a platóni versben is. Amikor a kettő együtt nem lehetséges, akkor jön a némaság – a képtelenség a beszédre. Ennek a szomatikus megjelenése a gégerák, ínyrák. Így érte utol a harmincas évek egyre forróbb poklában két nagy parnasszista költőnket, Kosztolányi Dezsőt és Babits Mihályt, midőn hitelesen már nem lehetett beszélni a Parnasszusról. Petri végzete is ez lett. De hát miért? kérdezhetnénk. Hiszen láthattuk költészetének a lidércnyomás-szerűen megmaradt érvényességét értelmiségről, liberalizmusról, Agyrém-térről. Vagy akár a negyedszázaddal ezelőtti próféciát:
„Kivándorol egy ország önmagából?” 13
Buzdítanak, buzdítanak reá. Orvosokat, fiatalokat, vállalkozókat, budapestieket. Csak a „ká-európai értelmiségieket” nem kell, hiszen mint Petri is megmondta, velük semmi baj, hiszen „becsináltak.”
Mi a baj tehát mindezekkel a változatlan érvényességekkel? A válasz szomorúan egyszerű. Történt közben egy elfuserált rendszerváltás, és ami eddig külső erőszaknak látszott, arról azonnal kiderült, hogy belül lakik. „Szabadság nem virul a holtak véréből” – amint Kölcsey sóhajtotta. Ezért nincs immár honnan beszélnie annak a költőnek, akiből, ha tán nem is mérte fel, mégiscsak a népének a lelke szólalt meg. A tisztesség pedig megtiltja ugyan a hazugságot, de az igazságot egymagában még nem mutatja meg. Innen eredt a költő elnémulása.
„Úgy néz ki: hovatovább
nincsen hova tovább.
Valamikor akartam valamit többedmagammal.
Már nem akarok semmit. (…)
Egyébiránt :
minden mállik és széled”.14
A költő ura a szavaknak, ez a mestersége. Minden „széled”, azaz szélre kerül, miután a közepét elveszítette, széllé válik, szétszóródik. A legtragikusabb pedig az a dologban, hogy éppen az egykori jobbító szándékot kell megtagadni. Így találkozunk ismét a meghaladott József Attilával, legutolsó versével:
„Egyedül voltam én sokáig,
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták. Bár velük
Megint az idők megváltozásával szembesülünk. De Petri maga is kemény fickó, hiányzik belőle a nosztalgiázás. Bizonnyal azt mondaná erre is, hogy nem volt változás, csupán az illúziók estek szét.
„A költő sírján dudva és barátok teremnek” – mondotta keserű iróniával Szabó Dezső. Nos, úgy tűnik, ezúttal tévedett. Petri sírjára igencsak a dudva maradt egyedül. Nem hiszem, hogy sajnálná ezt. A Hazugság Világkorszakában ez is a hiteles létezéshez tartozhat.
Petri, az ember, erős maradt. Meg tudta várni Isten ítéletét, nem sietett elébe, mint szegény József Attila, ami pedig őt is megkísértette. Petrinek, a költőnek a műve pedig összefügg annak a népnek a jövőjével, melynek a sorsát és a lelkét vizsgálta elkeseredetten és fáradhatatlanul.
Bp. 2006. augusztus.
1 Petri: Ká-európai értelmiségi, in: Örökhétfő
2 Petri: Széljegyzet egy vitához, in: Örökhétfő
3 Petri: Széljegyzet egy vitához, in: Örökhétfő
4 Petri : Élektra, in: Azt hiszik
10 Petri: Petőfi téri melody, in: Örökhétfő.
14 Petri: Nemnemnem.
Ez még mindig József Attila hangja, a halálosan csalódott szerelmesé:
(Semmi semmi semmi semmi semmi
Legyen hogy ne legyen,
Legyen, hogy ne legyen
Például Edit.)
15 József A.: Íme, hát megleltem hazámat.