Ugrás a tartalomra

Kemény Katalin: Angolna (II.)

A lócáról mindenki feláll, mindhiába, a gyerekek nem hajlandók leülni, köztük a legnyurgább, láthatóan a vezérkamasz, felmászik az első emeletet képező katafalkra, a kisebb sem akar lemaradni, bátyja után kapaszkodik, az tartja fölényét, most a második emeleti polcra kúszik, a polc recseg, kint zuhog, már beszivárog a küszöbön, az anya nem mer a rakoncátlankodókra kiáltani, csak némajátékkal jelzi az elkövetkező pofonokat, mutatóujjával erélyesen a kőpadlóra mutat, ahová vissza akarja őket parancsolni, a nagyobbik fiú erre félkézzel magához húzza öccsét a második emeletre, diadalmasan lógatják locskos lábukat a levegőben, odaverik az alsó állvány koporsójához, én is felmegyek, nyafog a középső, a kislány, az anya az ő arcán csattantja el a fiúknak ígért pofont, a kislány bőg, a bőgés a két kisebbre ragad, az anya zsebében kotorgál, a zacskó fenekéről pár szem mézcukrot kapar ki, a gyerekek szájába dugja, megenyhülve majszolnak, eső, zuhog, a kamaszok fent a második emelvényen a barna koporsóról már amúgy is félig-meddig levált zománccímert feszegetik, az aranyozott liliom lepattan, az anya nem mer fenyegetőzni, eső, zuhog, a kócos középső lányka felmarkol egy begurult gombolyagot, labdázik vele, a selyemfonal lebomlik, a két kisebb gyerek összetapossa, zuhog, most már a kripta belsejében is.

 


Kemény Katalin



Angolna (II.)


 (Az első részt itt olvashatja)

 

A kapu ugyan nem nyílt meg, s te be nem léphettél, mégis láttad, a már nem láthatót s ezzel mintegy teljesítve a megbízást, amit nem tudni hol és kitől és miért kaptál, egy utolsó, ó, nagyon jól tudod, hogy utolsó barátságos tekintetet vetsz a meszelt kilométerkőre, aztán valahogy könnyedebben és szilárdabb léptekkel indulsz vissza. Ebben az évszakban szokatlan jelenség, mégis e napon úgy történt, hogy estefelé gyenge szél semmisítette meg a párát s tisztította szemed előtt valóságossá a várost észak felől a védő hegykarajjal, dél felől a beleolvadó lapállyal, ráismersz, nem lenne már nehéz irányt követni, utcát választani. De hogy melyik utat kövesd, azon te nem igen töprengsz, még néhány óra az éjjeli vonat indulásáig, és a nap is elég magasan jár. A szállodában nem kívánsz még egy éjjel álmatlankodni, elég annyi idő, míg fizetsz, veszed kézitáskádat és kész. Akárha váratlan szabadsággal örvendeztettek volna meg a hátralévő órákra, tagjaid mozgékonyabbak s innen, a dombvidékről most már lefelé menet, a közelítő alkonyatban a város szürkeségére is valami engesztelő derű borul. Mutató- és középső ujjad között a szülőházad kapujában hozzádvágott botocskát játékosan forgatod, egész belemelegszel az ügyeskedésbe, később már úgy pörgeted, hogy levegőbe röppenjen s te ismét két ujjad közé kapjad, gyerekes kedvedben addig forgatod, pörgeted, míg egyszer csak elvéted a lendületet s a botocska magasabbra és messzebb suhan a kiszámítottnál, majd belezuhan az útszéli tocsakos bozótba. A sűrűben nem is olyan könnyű rátalálni, de hát egy vak lóért se mondanál le a botocskáról, úgy összeszoktatok, akárha gyerekkori pajtásod lenne, ki is halászod a vizenyős bogáncsok közül és magasra emeled, lássad, mitől lett egyszeribe oly súlyos. Ő volt az, ő maga, a nyugvó nap rézsútos sugaraiban gyöngyházfénnyel csillogó, pálcádra kígyózott, élő angolna.

Nem tudnám megmondani, mesélted késő öregségedben, ki vitte a másikat, és ki vezette, én-e a halat, vagy a hal engem, noha hol félkar távolságban magam előtt, hol monstranciaként fennen tartva én vittem őt, a pálcára tekeredett angolnát, mégis azt hiszem, inkább ő vezetett engem, mert ha a bot csúcsánál, sőt annál magasabbra nyújtózó feje, különösen amint száját nyitogatva mintha alig láthatóan megkettőződött volna, és szeme az útra szálló alkonyatban egyre élesebben is világított, az egyik mögém, a másik elébem, ám a farkánál, a bot alsó végénél két apró és áttetsző szárnyát világosan meg tudtam különböztetni. Mindez akkor csöppet sem lepett meg, a botocska, a rákúszott s most már mozdulatlan angolna és én magam összetartoztunk, nem, egyek voltunk, csak mintha eddigi életemben ezt nem vettem volna észre. Inkább azon csodálkoztam, hogy ezek a jobbára vidékies járókelők, akik a legkisebb rendkívülire rábámulnak, észre sem vesznek bennünket, még ránk sem hederítenek, azt kell hinnem, ezek a maguk sokaságába süppedt magányosok elvesztették látásukat: a háromban felismerni tudni az egyet, de az is lehet, hogy az alkonyatban a kezemben sugárzó csóvát közönséges viharlámpa fényének vélték.

Élő lámpásoddal kezedben nyitottál be a temetőkertbe. Semmi sem látszott természetesebbnek, mint látogatásodnak ez a befejező sétája. Itt nem kellett keresgélned, még emlékezned sem. Sorakozott ugyan számos új sírdomb idegen felírással, hivalkodó építménycifrasággal, de a régi halmok borostyán nyugalmukba zárkóztak, a régi ösvények a türelem változatlan csendjébe. Nem, a sírkert nem változott, sőt változatlansága a körülötte végbement változással még inkább megszilárdult. Jól tudtad, valaha ez a szelíd domb a város végpontját karolta, onnan őrködött az élők felett. Ma a terjeszkedő város szívébe került, mozdulatlan voltában középponttá vált. Minél izgatottabban és zajosabban nyüzsgölődtek a tornyos intézmények, felhővel kacérkodó háztömbök, a temető annál szigorúbban hallgatott. Ha a hajdani oltalmazó őrködéssel szemben történt itt valami változás, az éppen a változatlan megerősödése a mindentudó némaságban. Hallgatásának súlyával néma szívekben mennydörgött, s a te néma és süket szíved, amelyet érkezésed óta és jóval azelőtt is csupán koppanások és karcolások zörejei súroltak, itt, a mindenség tengelyéhez simulva áttetszővé lett, látóvá és hallóvá, áttetszett rajta a város, a környék, túl országhatárokon, határtalanul, áttetszett minden valaha fellobbant színnel, felserkent és elsüppedt hanggal, együtt ami elmúlt, ami még eljövendő, és ezek a fellobbanó és kialvó fényhangok, a mindenség rezdülései a te szívedben morajlottak
– – – a mindenség tengelyéhez simulva, de azzal nem egyesülve – – –
ha egyesülsz a teljes időteret átfogó pillanatoddal, többé nem is térsz vissza a világ idejének, a pillanatok fonadékába, de úgy látszik, még várt rád némely út s te vártál még némely találkozásra, és akaratod, a végső ismeretlen lefejtett az orsóról és visszasodort az idő guzsalyára. Ha nem is lettél AZ, és általa és benne örökre te megad, de íme voltál ott, és te is, mint bárki, akinek pillanata a helyet egyszer megérintette, nem emlékezőként, hanem ismerőként tértél vissza. Ebben a sírkertben most már nem úgy barangoltál, mint visszatért emlékező, inkább úgy, mintha csak tegnap temették volna el dédapádat, és te egészen magától érthetődően közelítsz nyughelyéhez, majd találsz rá a többiére sorban, meglátogatod nagyanyádat, aki ugyan születésed előtt halt meg, de te látod a magas szőke asszonyt menyegzői virágzásában, korai törékenységében, felkavart tó háborgásában, tavaszi szél nevetésében, és fűzfa szomorúságában, mert tudta, nem éri meg unokája, a te születésed, a terheitől megszabadító, a megváltó gyermek jövetelét, és meglátogatod a szomszédokat, Mariska nénit, aki a szoknyájába csimpaszkodó fiúcskát dédelgette, s akinek sírján kék szalagos virágcsokor haldoklik, figyelmeztetőül számodra, de minek is, hisz', akárcsak ma reggel történt volna, mikor a fiúcskát kislányként babusgatva kék szalagot kötött még le nem nyírt lenhajadba, és meglátogatod a nem vérbeli, azoknál mélyebben beléd szívódott ősöket, a többiekével közöseket, a tanítókét, az énekmondókat, a vértanúkat, akik oly elvakult szívósan szőtték a mű pókhálóját, s akiknek vakságában rejtező élő szikrát most meg kell tapintanod, s az tenyeredben parázslik. A megérintett tengely tapadásáról leválva, de el nem szakadva, kezedben a világító angolnával a karikaütőn már minden ismerőst meglátogattál, már láttad a lefelé vezető gyepes úton a kijárati kaput – – – és akkor a kápolna.

Ismerővé lettél, de ezt nem ismered fel, emlékező minden régi helyre, erre nem. Akaratod, az ismeretlen és erős úgy húzott a bukszussövénnyel övezett kis épület felé, mint mágnespatkó vékony acéltűt. És valóban, a bágyadt, szunyókáló kertecske patkó alakban kerítette a kápolnát, az ajtó előtt a sápadt lila, rózsaszínnel cirmozott krizantémoktól az első látásra alig megkülönböztethető nőalak kicsit sánta nádszékben, ölében kézimunka, régimódi, rámára feszített tűfestés, a földön vesszőkosár, halvány tarka fonalakkal, ollóval, egyéb varrószerszámmal. Korát nem lehetett volna meghatározni, annál kevésbé, mivel úgy ült a rozoga karszékben, olyan örökkévalóan, akárha magához a kápolnához tartozna, lefejthetetlenül, s bár tudod, hogy feltevéseid közül egyik sem lehet való, azokat mégis kusza gondolatgombolyaggá gömbölyíted, talán jobb napokat látott, most nyomorgó idős dáma, és ilyen tapintatos módon kér alamizsnát, pénzt keresgélsz zsebedben, de elővenni a világért se mernéd, talán sírgondozó kertész, s most itt üldögél munka után, talán a műemlék őre, és ő szedi a belépti díjat, de az asszony szót sem szól, s te a pénzt zavartan tovább szorongatod zsebedben, és csak most eszmélsz a jobbján játszadozó két három-négy éves gyermekre. Homokpogácsát sütnek – halacska! kiált fel az egyik, s a másik csillogó szemmel botod után nyújtja karját, ruhádba csimpaszkodik, hogy felérjen, te gondolkodás nélkül a gyermeknek adod a karikaütővel együtt a rátekeredett angolnát, s a kápolna küszöbére lépsz, és éppen azon töprengsz, miért is fohászkodjál, mert olyan korú lehettél, mint ezek a kicsik itt a kápolnakertben, amikor Mariska nénitől hallottad, ha először lépünk valamely templomba és áhítattal imádkozunk, kérésünk teljesül. A kívánság még meg sem született, és lám, belülről, a kápolna sötétjéből üvegharang világossága szólít: tessék belépni!

Az ajtó félszárnyra nyitott, a hívást többször is hallod, meglehet, csak egyszer hangzott az el, s a többit a falak echója sokszorozta, mindenképpen meglepő volt és szokatlan, hogy templomba, kápolnába az embert invitálják, hiszen maga a nyitott ajtó a szabad bejárást jelenti – de ez így már csak az elbeszéléskor a késői emlékező motoszkálása az egykor történtek felett, akkor, ott, a küszöbön még csupán egyik lábaddal érintve a vörös márványkövet, az első kívánság, egy karikát hajtó kisfiú alakja és a felszólítás csengése, tessék bejönni egyetlen szétválaszthatatlan hang- és képszövevénybe vetült egymáson átszűrődve. Tessék bejönni, mintha már hallottad volna egyszer – sokszor és a félhomályban kibontakozó magas krizantémhajú asszony jelensége, a várúrnő, rebegted hangtalanul, vagy a priorissa, azaz mind a kettő, Clarissa, s még csodálkozásra sem tudtál nyílni afelett, hogy ő itt összetéveszthetetlenül azonos az imént a kápolna előtt a régimódi tűfestést selyemszálakkal hímzőrámán öltögető asszonnyal. Várúrnő, vagy rendfőnöknő voltát nem öltözete árulja el, olyan az, mint manapság általában, esetleg egy nemzedékkel régebben, csak talán valamivel kopottasabb, öltözetét nem is igen veheted szemügyre, kötény takarja, fején takarítóasszonyok módjára hátrakötött kendő, téged inkább a kendő alól körös-körbe kivirágzó krizantémfürtök nyűgöznek le, de színét annak sem tudnád megnevezni, kezében seprű, lábánál a nyűtt, de fényesre kefélt fekete cipő mellett lapát, a lapát mögött vizesvödör, felmosórongy, zománcavedlett öntözőkanna, szolgálatának alázatos tárgyait látásod, amely akkor nem látott, a belépés előtti telt pillanatban – egyik lábad még a gyepen, másik a márványküszöb lépések vájta horpadásban – a késő eszmélés számára az emlékezet membránjára vetítette, nevét sem rendkívül magas termet árulta el, hanem az egészen átlag termetű asszonynak a félhomályban a kis épület kupoláját érintő s azon is túlhömpölygő sugárzása.
Tekinteted a sugárzást követve ott fenn, kevéssel a mennyezet alatt tapad meg, az első koporsón, tekinteted megdermed tévedésedtől, nem kápolnába léptél, kriptába, idegen család kriptájába. – Tessék belépni! szól ismét bátorítóan a hang igen távolból és igen magasból, mégis melegen, akár egy szívélyes háziasszony. Nem lehet nem belépni. A lebukó nap rézsútos sugarai az északnyugatra nyitott ajtón nem tovább, csak míg megláthatod a két fal mentén az emeletes ágyakként ácsolt deszkaállványokat, s a rajtuk sorakozó koporsókat, bevöröslenek, megszámlálod, jobbról tíz és még egyszer tíz, balról nyolc és még egyszer nyolc. Szíved táján valami rándulás, valami kifelé húz, erőd, akaratod azonban nem indít a visszafordulásra s már amúgy is hiába, hiszen bent vagy, bent, az idegen kriptában. Mozdulatod, amellyel meghajolsz, a tapintatos hódolat vonalát írja a levegőbe, az asszony fejbiccentéssel válaszol és helyet mutat a támla nélküli fapadon, szemben a házi oltárral, háttal a nyitott ajtónak. Nem lehet nem leülnöd. Ellenkezésed az udvariasság, az itt egyszerre érvényessé vált lovagi törvény, az itt parancsoló, az idevezető magasabb akarat durva sértése, s amúgy is hiú dac lenne – a várúrnővel, a priorissával, Clarissával szemben, akiről azt sem tudod, kint ül-e még a kápolna bejáratánál a gyerekeket vigyázva, virágait alig tapintható selyemszálakból szőve, vagy az ajtón, a hirtelen kerekedett széllel begurult gombolyag szálán besodródott-e a kriptába, s valóban ő-e az, aki veled átellenben a házi oltáron a virágvázákba friss vizet önt, és van-e egyáltalában ennek az asszonynak teste, vagy csak a magasabb akaratot közvetítő hívása. Mert a nap lebukó sugarainak tűntével megindul az északnyugati szél, és amint a felkínált padra leülsz, a feltámadt zivatar becsapja az ajtót. Te ülsz, bent az idegen család kriptájában, ő, a várúrnő a Szűzanya képe előtt két gyertyát gyújt. Vállán a kendőt a borzongató szél ellen összébb húzza és tovább tesz-vesz, rendezget, az oltárterítő rojtjait ujjával kifésüli, kissé hátrább áll, megnézi, rendben van-e minden, akárha tükör előtt önmagát nézné, a Szűzanya titokzatos arca ránéz, vissza, mintha ő is tükrébe feledkezne. A sugárzó asszony sugárzó keze a térdeplő zsámolyon megigazítja a rongyszőnyeget, utolsó simítás – várnak itt valakire? Kint a szélvihar dühe csillapodik, de rákezd az eső, zuhog, egyenletesen, a kripta cserépfedelén súlyos cseppek kopognak, a kilyukadt esőcsatorna torkában vízesés harsog.

Az ajtó nyikordul. Elsőnek diákforma fiatalember lép be, inge csuromvizes, nyilván a kápolna menedékében akarta megvárni a zivatar nyugtát, a barna koporsósor látványa egy pillanatra megcövekeli, s mint aki tilos helyre nyitott be, óvatosan nyúl a kilincs után, máris visszalépne, de a priorissa: tessék belépni! A fiú engedelmeskedik, öltönyéről esőlé folydogál. Az asszony helyet mutat neki melletted a lócán. Leül. Lába alatt víztócsa. Az asszony veszi a padlómosórongyot, felitatja a vizet. Másodiknak a szerelmespár, szinte betör, nevetgélnek, a leány fején a fiú köpenye. Őket nem kell betessékelni, az első percekben észre sem veszik, hová menekültek. Még van két szoros ülőhely a padon, az asszony rámutat, egymáshoz simulnak, csak ezután néznek körül és fel és le és egymásra, nem nevetnek, és egymás életmelegébe rejtőznek. Az asszony az ő lábuk alól is feltörli a vizet. Magános nő következik. Valószínűleg rendszeres temetőjáró, ismerheti a helyet is, a ház úrnőjét is, az családiasan szól: tessék belépni! Több hely nincs a padon, te felállsz, át akarod adni a magadét, de az újonnan érkezett, mint aki otthonos és megengedheti magának, letelepszik az imazsámoly térdeplőjére. A villám valahol, nem túl messze csap le, a dörrenéssel egyidőben löki be lábával a kriptaajtót a termetes asszonyság, a robajra az emeletes polcok hallhatóan megremegnek, halkságukban is erősebb hangot adva, mint kint a viharcsavarta faágak, az asszonyság mindkét kezével ázott gyermekeket cibál befelé, no gyerünk, egykettő, te is, Lacika, mit húzatod magad, két gyerek, három, négy, még egy ötödik is, a legkisebb sír, a középső toporzékol – tessék csak nyugodtan bejönni – így a házúrnő. A termetes asszonyság erre igazán nem számított – ó – hebegi. – Tessék csak nyugodtan helyet foglalni – de hol? A lócáról mindenki feláll, mindhiába, a gyerekek nem hajlandók leülni, köztük a legnyurgább, láthatóan a vezérkamasz, felmászik az első emeletet képező katafalkra, a kisebb sem akar lemaradni, bátyja után kapaszkodik, az tartja fölényét, most a második emeleti polcra kúszik, a polc recseg, kint zuhog, már beszivárog a küszöbön, az anya nem mer a rakoncátlankodókra kiáltani, csak némajátékkal jelzi az elkövetkező pofonokat, mutatóujjával erélyesen a kőpadlóra mutat, ahová vissza akarja őket parancsolni, a nagyobbik fiú erre félkézzel magához húzza öccsét a második emeletre, diadalmasan lógatják locskos lábukat a levegőben, odaverik az alsó állvány koporsójához, én is felmegyek, nyafog a középső, a kislány, az anya az ő arcán csattantja el a fiúknak ígért pofont, a kislány bőg, a bőgés a két kisebbre ragad, az anya zsebében kotorgál, a zacskó fenekéről pár szem mézcukrot kapar ki, a gyerekek szájába dugja, megenyhülve majszolnak, eső, zuhog, a kamaszok fent a második emelvényen a barna koporsóról már amúgy is félig-meddig levált zománccímert feszegetik, az aranyozott liliom lepattan, az anya nem mer fenyegetőzni, eső, zuhog, a kócos középső lányka felmarkol egy begurult gombolyagot, labdázik vele, a selyemfonal lebomlik, a két kisebb gyerek összetapossa, zuhog, most már a kripta belsejében is. A kriptaajtó egyre gyakrabban nyílik, a házúrnő minden nyílásra egyenletesen: tessék bejönni! – egyenletesen, akár az északi sarokban a koporsóra csepegő esővíz, a tető beázott, és egyre többen szorongtok, de ajtónyitás nélkül is mintha zsúfolódna a kicsiny helyiség, vízpergéssel összevegyülő percegés, egyre többen, a temetőlátogatók mind, érzésed szerint a város valamennyi élő lelke, az ősök is, még ezután születésre készülök is, de a gyertya az oltáron csonkig égett, nincs fény, hogy megkülönböztessed a zsúfolódó személyeket, a priorissa most már nem törli a lábakról a lecsurgó saras vizet, meggyújtja a Szűz képe előtt az örökmécsest, ebben a fényben azonban egyformák vagytok, élők és holtak, hogyan is fér el ily kicsiny épületben ekkora sokaság, az állványokra már a jól nevelt felnőttek is felhúzódnak helyet adni az újonnan érkezőknek és érkeznek is, szakadatlanul.
Kriptáknak nincs ablaka, az időnkint felhasító villám sem töri meg a sötétet, legfeljebb a rosszul záró ajtó résén át egy pillanatnyi vakító csóva egyenesen az oltárra, a Szűzanya képére, a kép fénye a mennyezetig emelkedik, előtte egyetlen álló alak, áttetsző, Clarissa, a képet és képmást nem tudod megkülönböztetni.
De ezt az utolsó, ezt a hatalmas égzengést nem előzi meg semmilyen vakító fény, talán oly messze hasadt meg a boltozat, a határhegyeken túl, ahonnan már villámcikázás sem jut idáig, vagy ellenkezőleg, oly közel, hogy ily erős ragyogást a szem nem fog fel, vagy éppen akkor sújtott le, amikor a két siheder ráült az emeleten a százados, szúette koporsóra s annak roppanása a villámfényt is elsötétítette? Emlékezeted ezzel a mennydörgő roppanással felfeszíthetetlenül lezárul. Ami ezután történt, vagy nem történt? – hogy ezzel az utolsó felhőszakadással elült-e az ég haragja, s utána megtisztult csillagok keringtek-e, vagy enyhe őszi pára váltotta fel a vihart, hogy a kápolnába gyülekezettek megrendülve, vagy fellélegezve távoztak-e, vagy virradatig ott bóbiskoltak-e egymásnak dűlve, hogy a priorissa netalán kézen fogva vezette-e ki és egyenként az oltalmat keresőket, vagy tudta-e épp oly egyszerűen, ahogy hívta őket: tessék bejönni! – épp oly parancsolóan mondani: tessék kimenni! – és hogy ő maga az ajtón távozott-e, vagy a Szűzanya sugárköpenyébe burkolózva töltötte-e az éjszakát – és főleg, hogy te magad nyitott szemmel, vagy alva vártad-e be a reggelt? – valamit, mindezeknél valóságosabbat olyan bizonyosan tudtál, hogy az emlékezettel foghatóból semmi sem maradt.

Virradatkor templomok, kápolnák, kripták erősen hasonlítanak egyéb épületek, múzeumok, színházak és az élők házának bensejére, csak éppen valamivel zárkózottabbak, a színek, a formák saját álmukból kibomlanak s várnak valamire, az új nappalra, esetleg az új estére, várnak valakire, egy látogatóra, aki megnyitja a kaput, a fényt beengedi, színük, formájuk a reájuk néző szemekben életre kel, a hallgatásleplet felhajtja testükről, ismét várnak, míg a látogató elhagyja őket, hogy színüket visszavonják, formájuk rejtekébe visszahúzódjanak. Te kinyitottad a kripta ajtaját. A világosság ide fátyolban suhan, az oltárhoz vezető kopott szőnyegen lábujjhegyen közeledik, s minden lépéssel felderít rajta egy-egy feslett arabeszket, tapintatosan fel siklik a Szűzanya homlokáig, ő a kapott fényt meghitt bizalommal reád vetíti vissza, majd vidámabb lendülettel magasabbra sugárzik, fel az emeletes állványokon, megszelídíti a koporsók komorbarna kérgét, egész a mennyezetig, egész az északi sarokban a tréfás mintákban kanyargó foltig, amit, úgy látszik, valami beázás rajzolt oda, hol ide lopakodik, hol oda, uralkodóként szétterülni ezen a helyen sohasem mer. Te is úgy érzed, futóvendég itt a kívülről beható fény, szinte törvénytelen, s hogy jelenlétét el ne szalaszd, sebtében megszámolod a koporsókat, jobbról tíz és ismét tíz, balról nyolc és ismét nyolc, és a nappali értelem darabos sutaságával elolvasod a neveket, az évszámokat, megvizsgálod a címerek stílusát, azonosítod szimbolikáját, úgy, ahogy távolról érkezett műértők, az idegenek szokták. A Szűzanya képe különösen lenyűgöz, nem elégszel meg befogadó derűjével, vizsgálod bizáncival ötvözött gótikáját, sejteni véled a mester, legalábbis a festőiskola nevét. Meg akarsz bizonyosodni. Nemcsak a formális jegyek, a festék anyaga, maga a vászon, vagy a faalap is sokatmondó, s miközben korát, származását, faktúráját fürkészed, műtörténeti miegymást, nem is egészen jó lelkiismerettel, kutatsz, váratlanul, akár csodaerő levetette hályog hullására, feltárul előtted a kép.
– Nem különös? – eddig nem vetted észre szívét, magját – – – hiányát: az anyát, akinek nincsen gyermeke.

De semmi sem nehezebb, mint az űr kútjába nézni. Te is a víz felszínén úszkálsz, s aprólékos szakértelemmel tovább elemzed az eshetőségeket, kifelejtette volna a festő a gyermeket, valószínűbb, hogy befejezetlen a mű, vagy talán utólag, valami mesterségbeli, ki tudja, esetleg egyházi okokból, nem felelvén meg a rituális mintának, eltüntette, de mégsem, magad is belátod feltevéseid ügyefogyott voltát, a drapéria hulláma teljesen ép, párhuzamosan redőzik a gyermek üres helyét átölelő karral. Két kar, egymásba fonódó vízinövények hajlékony szára, az ég és a föld, a tűz és a víz, a jobb és a bal, a minden ellentétek békéje, békéjének ereje tartja oltalmában a gyermeket, aki – hol a gyermek? – a testével egyszövetű puha kék lepelben rejti, akit talán még meg se mert szülni, hogy öltöztetné bíbor atlaszba s mutatná fel dicsőségében az előtte leboruló királyoknak, vagy letépték kebléről, s ő tovább dajkálja, dédelgeti, melengeti, gyöngéden táplálja, gyönyörködve csodálja az egyetlent, akiről nem is tudja, hogy leszakadt, leszakították, bizonyára így történt, hisz a testével egybeszőtt, a testéből szőtt lenvirágkék leplen, a szív táján egy alig kivehető rózsavérfolt, könnyű ecsetnyom – s most melledben parányi sajgás hasít – és vagy arasznyira felette hajszálnyi aranyív, a glória töredéke. Anya kisded nélkül – – – de hol a kisded anya nélkül? – – – örökkévalóságának mulandó titkát kilesni a képállvány mögé lopakodsz, mint egy műértő, mint egy tolvaj, mint egy idegen
– – – mögötte, az állvány mögött, a fehér csipkével takart házi oltár mögött kicsiny koporsó, ilyen a játékkoporsó. Amazokból ott fenn sorjában tíz és még egyszer tíz, nyolc és még egyszer nyolc, valamennyi súlyos fémabronccsal vasalt és valamennyi kéregbarna nemes fa, szúmartalék, nehéz veretű, patinás, le-lepattogzó címerek. Ez itt, az oltár mögötti, karcolatlan árnyékban önmaga világosságában könnyűfa deszka, fedelén halványra fakult kékezüst mezőben firnájsszal mázolt százszorszépek, gyermekszobákban a játékospolcot pingálják ilyen formán, a virágok közepébe a porzókat aranypettyekkel cseppenthették, nyoma még látszik, talmi aranyozás, és ha nem is oly régi, mint amazok, a deszka tanúsága szerint ez is megvan vagy harminc esztendős, vajon miért nem helyezték be a rendbe? – aztán feleszmélsz, fekszik ott fenn az állványon frissebb keltezésű halott is. Ezen a kis ládán nincs évszám. Eszméletet eszmélet követ. Érted már, nem illeszthető ez sem a nemzetségek szikráját újra meg újra szító férfiak tízes sorába, sem a szikrát parazsában ápoló asszonyok nyolcas rendjébe, csillan a mázolt koporsófedélen egy aranyporzó, a sötétségbe dermedt szoros apszis kitágul és felragyog, a gondolatodon túlról hasadó gondolat fényében már tudod, ez itt az első, a mindenek felett végső,

maga a szikra

de a fényporzó térben észreveszed a ládika hasadékát. A hasadékból kiáradó fény magához vonz. Felé hajolsz. Látod a kisded hibátlan arcát. Bölcsőnyugalomban. Szeme nyitva. Szeme az anya leplének kékje. Forróság önt el. Homlokodon tűz. Égő csillag. Homlokod élő szikra - –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
a gyermek arca szivárványkarikák tündöklésévé sziporkázik. A gyermek arca önmaga ragyogásában lassan eloszlik. Halvány űr marad. Mélységes űr, a mérhetetlen, a színtelen – – – – – – – – – – – – benne egyetlen aranykarika, olyan, amilyet öt-hat éves fiúcskák szoktak hajtani – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
figyelmedet elkerülte a karika keskeny repedése, hiányzott is ott egy darabka, csak éppen annyi, amennyi a glóriából a Szűzanya vállára tapadt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mint akiről folyékony aranyban lemostak minden salakot, úgy léptél ki a zivatarban megfürdött s már szárítkozó fasorba, a kripta körül, a bukszussövényről még maradék eső csöpögött az ottfelejtett játékedényekre, rongybábura, homokpogácsára, egy karikaütőre, meg egy ütött-kopott, kicsit sánta nádszékre.
A kapuőr furcsállóan méregetett végig, amikor a korai órában a kijárati kapu felé igyekeztél. Ilyenkor csak befelé szoktak jönni, azok is sírásók, kertészek, nem látogatók. Különös, nem láttam bejönni, no, megesik velem is – hadd menjen csak, vállat vont és nem szólított meg.
Jóval a kapun túl villant agyadba – és útitársam, az angolna, ej mi lehet vele? –, de csakhamar megnyugodtál, gyakran hallottál mesélni a kis kígyó csodálatos utazásairól, mondják, életében sok ezer mérföldet úszik és kúszik át, szárazon is megtalálja a szükséges folyadékot és a föld bármelyik pontjáról visszatalál a születés bölcsőjébe, a tengerbe.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.