Ugrás a tartalomra

Sárándi József prózájáról (egyebekről)

Sárándi harcos publicisztikákat, pompás novellákat, elnagyolt novellavázlatokat, kiváló jellemrajzokat, követhetetlenül lírai naplórészleteket tartalmazó második prózakötete - az első ismeretében - meglepetés. Jobb, szövegkezelésében távolságtartóbb, ennek köszönhetően élvezhetőbb. A legjobbakat idéző szociográfikus közelítéssel és alapossággal öleli fel a bonyolult gyermekkort (a legbölcsebbeket idéző öniróniával érint sérülékeny pontokat). Átgondoltabb, szerkesztettebb, konkrét től-ig tart, lezár egy korszakot még úgy is, ha a különös korvégkezdeteim címet adta neki. Nyilván kínjában.  

 

 

 

   Házipatika 
   
   Sárándi József Korvégkezdeteim című kötetéről és egyebekről
  
  

   A könyv a konyhában 
   Sárándi harcos publicisztikákat, pompás novellákat, elnagyolt novellavázlatokat, kiváló jellemrajzokat, követhetetlenül lírai naplórészleteket tartalmazó második prózakötete - az első ismeretében - meglepetés. Jobb, szövegkezelésében távolságtartóbb, ennek köszönhetően élvezhetőbb. A legjobbakat idéző szociográfikus közelítéssel és alapossággal öleli fel a bonyolult gyermekkort (a legbölcsebbeket idéző öniróniával érint sérülékeny pontokat). Átgondoltabb, szerkesztettebb, konkrét től-ig tart, lezár egy korszakot még úgy is, ha a különös korvégkezdeteim címet adta neki. Nyilván kínjában.
   A kötet gyógynövények üvegeinek konyhapolcán áll. Pontosabban a fekete áfonya szemjavító, a bab és a tövises iglice vértisztító, és a vegyes, tizenhárom adalékból álló májreparáló gyógynövényeket rejtő üvegek mögött. A kötet kétszer kerül le naponta, minthogy kétszer forralok vizet, kétszer készítek théát. 
   
   A polc 
   A polcon felirat arról, hogy az egészség drága kincs, megőrzése érdekében mindent el kell követnünk terveink, szándékaink, vágyaink és kötelezettségeink ellenére.
   A „szenvedélyeink” tervszerűen marad ki a tárgyi felsorolásból, minthogy a szenvedélyek kezelhetők legdrágábban. A mindennapjainkba szervült szenvedély ellen sikerrel megharcolt csata nem akármi. Ráadásul a szenvedély sokkal inkább részünk, mint a terveink vagy akár a kötelezettségeink lehetnek valaha. Amikor valami friss és kezelhetetlen (nőnemű) életkedv kiemeli belőlünk ragaszkodó szenvedélyt, tátongó üreg marad helyén, amit a nőnemű a legritkább esetben képes betölteni, még ha szíve szerint tenné is.
   Egy költő - aki költ és költ, ha éppen van neki kedve, ha nincs, az sem sokkal jobb, hiszen ez a költő eredendő feladata - prózát ír kínjában, hogy valamit kezdjen a kavernával, amit a szenvedély szorongató hiánya teremt. 
   
   Mi helyett mit? (a) 
   Nyilván, hogy minden helyett mást. Minden helyett, ami jó volna - az áldott egészség megőrzése érdekében - ajánlottan mást. A végeken még az ajánlottan más helyett is van ajánlottan másabb. Olajos magvak, mint a madaraknak. Szárazdara libazsír helyett. 
   A jól táplált, húsfogyasztásban Közép-európai szinten kiemelkedőt alkotó, törzsi bunkerrendszerekbe húzódott, onnan egymást ágyúzó magyar irodalom a századvégen olyan tanácsokra képes, olyan hihetetlen tanácsokat képes üzenni egymásnak (néha elkaphatni a szélben egy-egy alig kódolt mondatot jobbról balra és balról jobbra), hogy ezt hallva a végek irodalmára jobban teszi, ha süket és vak, megmarad Dionüszosz türelménél, társaságánál. (Bár ez élőszóban másképpen szól, az ember rendszerint azt hümmögi, ne igyál, barátom, mert az ember ismeri végleteket, látja a dionüszoszi járda végét. Nem kérdés, nem titok, hová vezet egyenesen, ámbátor minden járda, ha kék, ha zöld, arra halad, tehát? Mit kell kívánni, mit kellene mondani, mi helyett mit?)
   Az elmúlt évek rendszerváltó reformétrendjétől könnyű okosnak lenni. De erre nincs annak szüksége, aki feltöltött házipatikát tart a rendszerváltás népbetegségei ellen. A rendszerváltó dölyf, a hallucinált tehetség, a barokk elefantiázis, és a mai magyar irodalom egyik legfontosabb alkotóeleme: a hullámmentes gyűlölet ellen. (Remélem, érthető vagyok: ez olyan fajta gyűlölet, amelynek nincsenek kétségei. Bölcs és rideg, mint a hóember. Egész télen. Az időtényező valószínűsített lehetősége sem változtat a tényen, a tél, a természet megváltoztathatatlan rendje szerint - legkésőbb májusig - el szok múlani. És nem múlik.)
   
   Mi helyett mit? (b) 
   A kérdést másodszori közelítésben még mindig kétfelől tipizálhatjuk. Az első egy általános, önmagától adódó kérdéssorozat: szerkesztés helyett kocsmát? Tanítványok helyett tetőfedést? Költészet helyett rövidprózát? Budapest helyett Leányvárat? Tatabánya helyett Békéscsabát?
   A második: a próza a született költők velük öregedő, gondjaikkal egyenes arányban súlyosodó pszichoszomatikus defektje.
   Nem a tartalmakról, nem a formákról, nem a közelítés módjáról van szó, legfőképpen nem a minőségről. Tehát véletlenül sem arról, hogy a költő a saját Háború és békéjével álmodna. Inkább valami folyamatos hiányérzetnek nevezhető kielégületlenségről. A próza konkrétabban, szikárabban fogalmazza az aktuális és mindennapos ügyeket. Másképpen szól. A költő úgy gondolja(ta), és ez - tanúk sorakoznak - így történt valamikor, egy jó időben megjelentetett cikk könnyebben eljuthat az adott probléma megoldásához, mint két kötetnyi, Balassi-strófában (AABCCBDDB) összehozott vers, mert a költőt némileg hülyének tekinti a nyolcvanas évek végére véres ideológiájáról, köteles eszmerendszerről leváló feudálszocializmus, szemben a tolluk végén közéleti tüzet lobogtató újságírókkal.
   Ez lehet az egyik ok.
   A költő azt mondja, ha értelmezi, miért is ír prózát: az írástudó kénytelen megszólalni akkor is, ha a téma nem hozza egyértelműen a költészet kívánt sajátosságait. Így van. Igaz. Ráadásul egy olyan költő mondja ezt magáról, mint Sárándi, aki bárhol szólalt meg, bármit mondott, illetve bármiről hallgatott komoran és jelentősen, az többnyire botrányt szült.
   Az ilyen költő prózája motorizált valami. Megy, ahová készült. Egy vers tán elkóborol menet közben, új ízeket, új célokat talál, mert megteheti, ezzel szemben a közéleti próza a választott vágányon halad. Néhány különlegesen egységes blokk ezt bizonyítja. (Árral szemben; Betűországúton) A második „mi helyett” kérdésre a válasz tehát: nem helyette, mellette. Persze amennyiben nagyon akarjuk, hogy igen. Mert az értelmezések sorába időközben belelóg még egy lehetőség, a merőben más igényt és érdekeket szolgáló karakterisztikai paraméterek. 
   
   Mi helyett mit? (c) 
   Természetesen abban is megegyezhetünk, minden negatív háttérszándék nélkül, hogy a költő (általában a költő) egészében, mentalitásában, viselkedésformái változatosságában, szenvelgő és sziporkázó motívumkincseinek váltogatásában emlékeztet a nagyszoba háromszárnyú toalett-tükre előtt félnapokig billegő bakfisra, aki akár így, akár úgy, de a legjobban illeszkedő ruhában akar megjelenni az osztálybulin, hogy minden fiú érte epedjen, de a kiválasztott még a többieknél is jobban.
   Nincs ebben semmi rossz. A költő - még amikor nemzetmentőkkel, felkentekkel és váteszekkel fuzionál is - hadrendbe állítja valamennyi felismert és rejtőző képességét (tehetségét). Ha a terep alkalmas rá, hogy formáját kifussa, pódiumán végigjátssza a lehető szerepeket, megteszi, persze ha nagyon alkalmas, még olyanokra is vállalkozik, melyek korábban meg nem fordultak volna a fejében. Ha alkalmatlanok, rossz befogadók az esetleges partnerek (egy költő számára a partnerek rendszerint kínnal választottak és esetlegesek), az izgalmas odisszea tökéletes derűjével masíroz tovább egy másik esetleges terepre, mondván, tévedés, kérem szépen, tévedés, de honnan tudhattam volna, hogy mindenki hülye, csak én vagyok okos, én látom teljes vertikumában a valóságot.
   Na most. A magyar költő a geográfiai kötöttségek okán ritkán válthat lovat, marad a bejáratottnál, még ha csapágyas is. Annak ellenére állítjuk, hogy láttunk példát arra is, a kínnal poroszkáló, rózsaszínű Rosinante egyik napról a másikra szárnyas-kardos Pegazussá változott. Az ilyenfajta metamorfózis ritka a közelmúlt magyar költészetében, hiszen túl sok az élő tanú. Sokan élnek azok közül, akik húsz éve is olvastak, meg harminc éve is, sőt olyan magyar nyelven olvasó olvasóról is tudunk, aki negyvenöt éve is értette a magyar alany és a magyar állítmány különleges kauzalitásait, megértette, felfogta az időszerű szükségszerűségeket. Nem is szentségel most, amikor másféle kauzalitás működik, és egy-egy változó korban lévő szárnyas-farkas-kardos Pegazus elsuhan a poétika bárányfelhős egén.
   A jó magyar költő tudja a helyét - Sárándi jó költő -, bár pontosan senki nem láthatta előre, milyen különleges helyzetbe kerül a költészet (irodalom) a piacgazdaságot tanuló ó és új politikusgárda asszisztálásával, talán mégsem ártott volna meg, ha több lábra áll, nem a szabadúszó tragikusan vékonyka bevételeinek ökörnyálán lebeg.
   „Az árral szemben” fejezetben írja Sárándi, hogy vizes publicisztikái sorozatos megjelentetése idejében előbb le akarták nyakazni az illetékes elvtársak (aztán a KÖJÁL kimutatta a helyi nitrátos víz fogyasztásának egészségkárosító hatását, s a vonzáskörzet - Leányvár és a környező falvak - KB-határozattal megkapta a vezetékes rendszert, két választás közt megkínálták az érintett országgyűlési képviselő helyével a parlamentben. Sárándi visszautasította. Pedig rosszul tette. Az eltelt tizenöt év ezt bizonyítja.
   A nyolcvanas évek közepétől szépen elfért volna a számtalan színész, író, szalon- és népitáncos, szerkesztő és hivatásos rendszerváltó közt. Nem lógott volna ki nagyon. Csak nem érezte volna magát kimondottan jól. Szolid érzékkel megmaradt költőnek, pedig az Új Forrás szerkesztőségéből úgy vágták ki, mint a macskát. Érdekes módon a nyolcvanas években mindenki hihetetlen jó érzékkel tette a dolgát. Egyrészt megmentették a „kísértet” szellemét, másrészt kitermeltek egy alig néhányszor kifordított, megújított elitet. Szerkesztői pályafutását Nagy Gáspár hírhedett, azóta magát rendszerváltó szimbólummá kinőtt versének (Öröknyár - elmúltam kilenc éves) közlése miatt.
   Tehát Sárándi nem vállalta az utolsó két bolseviki etap országgyűlési képviselőségét, pedig ha igen, most is ott ülhetne havi háromszáz nettóért. Ha kedve tartaná, írna. Ha nem tartaná kedve, szarna az irodalomra, ahelyett, hogy egy-egy kötete megjelenését finanszírozandó végigkoldulja az országot. Vacsorálna Hornnal elvtárssal, vagy esetleg Boross Péter elvtárssal, netán a Fidesz és az MSZP kultbajnokaival, szövetségeseivel. Bárkivel. Egy kezelhető, megvásárolható írástudó élete minden pártnál sikertörténet. Egy ilyen fickó beszerzése az elmúlt tíz évben, amikor a politika nyelve és a magyar köznyelv újra mérföldekre távolodott egymástól, főnyeremény.
   Egyedül az önálló gondolattal nem tudnak mit kezdeni.
   Tehát mi helyett mi? Írás helyett írás. És gyógyteák. Nem kérdés. 
   
   Irodalommal hálni, kígyóval hálni 
   Sárándi meghökkentően szerény területet engedélyez az időrabló nemiség részletes taglalásának. Ennek nyilván oka van. De azt a szerény területet méltósággal megcímezi, azt mondja: A gyengébb nem bűvöletében. A nő véletlenül sem tömeges jelenlétével tündököl, inkább a kevés felbukkanó némber titokzatos jellemrajzával. Köztük egy hivatásos, aki kifosztja szerzőnket, és egy rejtjelezett, aki harmadik (negyedik) csomó a madzagon, akiről tíz oldalon keresztül diszkréten nem árul el semmit.
   Lehet, a reggeli eltökélt gyógyidőszak nem alkalmatos tudományos megállapítások rejtett érzékiségének kitakarása, de úgy tűnik, Sárándi tartja magát az örök tézishez: irodalommal (szakmabelivel) hálni, kígyóval hálni. Ami szerintünk is kiváló helyzetfelismerő képességre vall.
   
   Az utolsó bögre 
   A konyha olyan hely, ahol az ember nem tűnődhet a politikai, ideológiai, irodalmi legitimáció kényszerű szükségességén, amikor Sárándi könyvéről az utolsó sorokat írja. Nem mondhatja, hogy egy feketén ragyogó zulunak mindeképpen nehéz dolga van a törvényszintre emelt germán szépségek kizárólagos hierarchiájában. Egy országban, ahol a szépségnek nincs viszonylagossága, az értéknek rendje, csak igen és nem létezik, ahol az érvrendszert fegyverdörgésben komponálják, ahol a helyi felkentek öt kilométerről eldönthetik, a távoli alak az út végén jön vagy megy, ott a konyhai fickó ahelyett, hogy elhelyezné valami utópisztikus rendszerben, azt mondja, miközben napi utolsó bögre théáját fújogtja: Harcos könyv, de nem lesz helye, mert a gladiátorok kora véget ért. Megjelenhetett volna korábban is. De később is. Most került rá pénz. Lehetne jobb is, rosszabb is.
   Lehetne közelebb a pillanathoz. A könyv a múlt. Éppen az Új Forrás és annak környéke. A múltat tisztába kell tenni, nincs vita. De ha a múlt nagyon személyes ügyünk, és itt a periférián kikerülhetetlen neuralgikus pont a múlt bizonyos szeletkéje, mely a kötetből kiszámítható periodicitással visszaköszön, és itt pontosan erről van szó, akkor kevés. Akkor nem lehet ellírázni, elviccelni, elbliccelni.
   Pontosabb, karakteresebb is lehetne, de a szerző az örök lírai megújulás ádáz lázában, miközben Sárándi korosztálya egyik legkonzervatívabb költője, az öreg, repedezett prózát - vélhetőleg - nem szerette eléggé.

Onagy Zoltán  

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.