Francis Bacon: A régiek bölcsességéről - Első rész - Orpheusz, avagy a filozófia
I. Jakab kancellárjának, a filozófus Bacon (1561-1626) De sapientia veterum c. műve korunkban és különösen Magyarországon meglehetősen ismeretlennek számít, jóllehet az 1609-es elsőt – eredeti latin nyelvén, valamint különböző nemzeti nyelvekre lefordítva – még számos további kiadás követte a XVII-XVIII. században, Angliában és a kontinensen egyaránt. A mű 31 kis esszéből áll, amelyekben az író a tárgyalt görög mítoszok minden egyes elemét allegorikusan értelmezi. „Ahogy a hieroglifák megelőzték a betűket, ugyanúgy ősibb a hasonlat az érvelésnél” – írja a bevezetőben Bacon, arra utalva, hogy ezek a mítoszok a filozófia nyelvén is megfogalmazható igazságokat tartalmaznak, amelyeknek már a régi költők is birtokában voltak. Bacon az emberi tudás tárházát ezzel mintegy időtlenné merevíti, de rávilágít egyben reménytelenül korlátolt voltára is. Latin eredetiből készítette Petneházi Gábor fordításait, melyekből, most az „Orpheus, avagy a filozófia” címűt közöli elsőként az Irodalmi Jelen.
Francis Bacon
A régiek bölcsességéről
(De sapientia veterum)
XI. Orpheusz, avagy a filozófia
(Orpheus sive philosophia)
Az Orpheusról szóló történet közismert, és ha nem is magyarázták minden részletében hitelt érdemlő módon, mégis úgy látszik, hogy az egyetemes filozófia képeként értelmezhető. Orpheus személye ugyanis, e csodálatos és valóban isteni férfiúé, aki mindenféle összhangzatban jártas volt és édes melódiáival bárkit meghatott és elbűvölt, könnyűszerrel alkalmazható a Filozófia leírására. Orpheus próbái ugyanis, amiképpen a bölcsesség művei a bátorság tetteit, méltóságban és erőben felülmúlják Herkules munkáit is.
Az idő előtti halál által elragadott felesége iránti szerelmében Orpheus, lantjában bízva csupán, arra szánta el magát, hogy leszáll az alvilágba és megkérleli a Szellemeket. Reményében nem is csalatkozott. Édes énekével és lantjátékával ugyanis annyira kiengesztelte és megszelídítette a halottakat, hogy engedélyt kapott arra, hogy feleségét magával vigye: azzal a feltétellel azonban, hogy az asszony a nyomában lépkedjen, míg ő maga hátra se tekintsen, mielőtt a napvilágra nem érnek. Miután azonban ő ezt, nem kevésbé a szerelem, mint az aggodalom miatt érzett türelmetlenségében, mikor már majdnem biztonságban voltak, mégis megtette, az egyezség érvényét vesztette: felesége pedig meredeken zuhanva visszahanyatlott az alvilágba. Ettől kezdve a gyászoló - és nőket meggyűlölő - Orpheus elvonult a világtól, de változatlanul édes énekével és lantjátékával annyira elbűvölte először a vadak összes fajtáját, hogy azok levetették természetüket és elfelejtkeztek dühös vadságukról: nem hajtotta őket már vak ámokfutásra a vágy égő tüskéje, és mohó étvágyuk kielégítésével mit se törődve a zsákmányra sem áhítoztak többé, hanem köréje gyűltek, ahogy a színházban szokás, és egymás között jóindulatúan, szelíden viselvén magukat, csupán a lantjáték kötötte le figyelmüket. De mindez nem volt elég, mivel a muzsika ereje és hatalma akkora volt, hogy még az erdőket, sőt magukat a köveket is megindította, annyira, hogy ezek is fogták magukat, és székhelyüket illő módon és rendben körülötte helyezték el. Miután mindez rövid idő alatt szerencsésen és csodálatra méltó módon sikerült neki, végül a Bacchus ösztökéje által feltüzelt trák asszonyok először egy hatalmas hangú rekedt tülköt fújtak meg; az ebből keletkezett zajban a muzsika hangját már nem lehetett hallani, megszűnt tehát az erő, amely a rend és annak a társadalomnak az összetartó kapcsa volt, zűrzavar keletkezett; a vadak egymás után visszatértek természetükhöz, és ahogy előtte, újra üldözni kezdte egyik a másikat, és a kövek, a fák sem maradtak már a helyükön. Orpheust végül az őrjöngő trák nők szétszaggatták, és szétszórták a földeken. Halála miatti gyászában a Helikón, a múzsák szent folyója, vizét méltatlankodva a föld alá rejtette és csak más helyeken bukkant elő újra.
A mese értelme a következő. Orpheusnak két éneke van: egy a halottak kiengesztelésére, egy másik pedig a vadak és az erdő megszelídítésére. Előbbi a természetfilozófiára, utóbbi az erkölcs- és társadalomfilozófiára illik a legteljesebb mértékben. A természetfilozófia célja ugyanis messze a legnemesebb: a romlandó dolgok vissza- és helyreállítása és – ugyanezen dolognak mintegy az alacsonyabb fokán – a test állapotának megőrzése, a felbomlás és a rothadás késleltetése. Ez, ha valaha sikerülhet, bizonyára nem másként érhető el, mint a természet kellő és pontosan meghatározott arányosításával, egy pontosan behangolt lanton való játékhoz hasonlóan. De miután ez a létező dolgok egyik legnehezebbike, többnyire a kíván eredmény híjával marad; és nem is más ok miatt rendszerint, mint a kíváncsi és elhamarkodott túlbuzgóság és türelmetlenség miatt.
A filozófia tehát így, alkalmatlannak bizonyulva a feladatra és emiatt méltán elkeseredve, az emberi dolgok felé fordul, és a meggyőzés és az ékesszólás segítségével az emberek lelkébe oltja az erény, a méltányosság és a béke szeretetét; eléri, hogy a népek egyesüljenek, elfogadják a törvények jármát, alávessék magukat a határozatoknak, és amíg a szabályokra és előírásokra hallgatnak és azokat végrehajtják, elfelejtsék a leigázottság érzését.
Ennek köszönhetően kevéssel utóbb épületek emelkednek, városokat alapítanak, a földeket és kerteket fákkal ültetik be; jogosan mondja tehát a történet, hogy a kövek és az erdők átköltöznek és összegyűlnek. A társadalom iránti felelősség pedig méltán és jogosan sorolódik a halandó test visszaállításának vakmerő és végül kudarcot vallott kísérlete mögé, mivel a halál kikerülhetetlen szükségszerűségének immár napnál világosabb kilátása az emberek lelkét arra indítja, hogy az örökkévalóságot érdemekkel és hírnévvel szerezzék meg. Az is igen bölcsen szerepel a történetben, hogy Orpheus idegenkedett a nőktől és a házasság gondolatától, mivel a házasélet gyönyörei és a gyermekek iránti szeretet többnyire elvonják az embereket attól, hogy a közös ügyért nagy és kiemelkedő tettekre vállalkozzanak, mivel a halhatatlanságot, ha nem is tetteikkel, de utódaikkal már egyébként is elérték. A bölcsesség művei azonban, jóllehet az emberi dolgokat messze túlszárnyalják, mégis saját határaik közé vannak szorítva. Az történik ugyanis, hogy az államok és királyságok egy ideig virágoznak, majd nem sokkal ezután zavargások, lázongások és háborúk ütik fel a fejüket, és az általuk keltett hangzavarban először elhallgatnak a törvények; majd ezt követően az emberek visszatérnek természetes romlott hajlamaikhoz; végül a pusztítás átterjed a vidékre és a városokra is. Ezután pedig nem sokkal – ha folytatódik ez az egész őrület – a filozófiai írásokat is egészen biztosan szétszaggatják: olyannyira, hogy, mint egy hajótörés után a roncsdarabok, csak itt-ott lelhetőek fel töredékei, és a barbárság időszaka következik. A Helikón vize a föld alá merül, mígnem a dolgok dialektikájának megfelelően, ha talán nem is ugyanazon a helyen, de más nemzeteknél, áradva újra a felszínre nem tör.
(Petneházi Gábor fordítása)
Kapcsolódó:
Ki volt Orpheusz? - Beszélgetés Betegh Gáborral
Orpheusz - Vasárnapi levelek II/18.
