Húsz – igaz, a fikció idejében csak egy – év után szabadult ki Emil bácsi Paca cár börtönéből, ennyit kellett ugyanis várni arra, hogy Varró Dániel felvegye a Túl a Maszat hegyen című kötete eseményeinek elejtett fonalát, és új műve, a Túl a Maszat hegyen 2 kezdéseként elvarrja az első részben elvarratlanul hagyott, Emil bácsi életét gúzsba kötő szálat. Egy szálat tehát elvarrt a szerző, de mint azt a mű dupla keretezése is előrevetíti, a meseszövéséhez nemcsak néhány fonalat használ, és abban sem lehetünk biztosak, hogy olyan könnyen képesek leszünk átlátni majd az összefüggéseket, mint a negyedikes főhős, Muhi Andris.

Magyar Miklós nevét már jól ismerhetik az Irodalmi Jelen olvasói: a huszadik századi francia irodalom kutatója és kiváló ismerője nem egy esszét közölt a folyóiratban, amelyekből kiderült, otthonosan mozog olyan nagyságok között – némelyikkel személyesen is találkozott –, akikre ma már klasszikusokként tekintünk.

Válságban a kultúránk. Ez tény. Hogy ma Magyarországon mi okozza ezt, az infláció, a politikai intézkedések, a háború, a szellemi kincsek elértéktelenedése vagy a kulturális szférán belüli széthúzás, kettéosztottság… erről megoszlanak a vélemények. Annyi bizonyos, hogy mikor egy tizennyolc-húszéves fiatal színésznek jelentkezik, már az első pillanattól kezdve állandó döntéshelyzetekbe kényszerül, amik többségénél az önmegtagadás a tét. Választania kell a szakmába kerülés/maradás és személyiségének felvállalása között.

A 2020-as év sikerkönyve, a Balaton után itt van Kiss Noémi újabb novellás kötete, a Karácsony a Dunán. Az írónőt idézve: „A Balaton és a karácsony talán utólagosan jó írói szimbólum, mindkettő szünidő, szünet, kikapcsolás, kilépés.”1 Tehát ismét egy vízhez és ismét egy a hétköznapok ritmusát megbontó ünnepi, nyugalmi időszakhoz kapcsolódó könyv.

A költemény szépsége a platóni esztétika szerint nem öncél, nem díszítmény, hanem az igazság testvéri támasza és energiaközvetítője. Ám a 19. század közepe óta az európai költészet egyik fő ágának alkotói sorozatos erőfeszítéseket tettek azért, hogy megjelenítsék az önmagáért való szépséget. Ebbe az áramlatba tartozik főként a parnasszizmus és a szimbolizmus művészi programja. Közös bennük a l’art pour l’art elve – a művészet öncélúsága –, illetve a „poésie pure”, vagyis a tiszta költészet igénye. A vers nem óhajt valami másnak a szolgálatába állni.

Fehér Béla, akit legtöbben a 2015-ben megfilmesített, nagy sikerű Kossuthkifli szerzőjeként ismernek, új, szatirikus történelmi parabolájával a középkorba kalauzolja el olvasóit.

A Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett kerettörténete 1290-ben játszódik, IV. Kun László meggyilkolásának és III. András trónra lépésének esztendejében. Ekkor jegyzi le a Kozma -kvintett tündöklésének és bukásának rövidke történetét (1274–1276) a zenekar egyetlen életben maradt tagja, Cuppán, a pék.

„De amit értettem: közelharcok minden fél méter helyért. Egy pohár vízért.”

Sántha Attila Ágtól ágig című verseskönyvét végigolvasva az a gondolat támadhat bennünk, hogy minden család megérdemelne egy ilyen könyvet. Beható, mély családtörténet, szabadversekben. A benne megírt életek szálai szövetségben léteztek egymással, gyakorta ismétlődő sorsokkal, melyek egyáltalán nem voltak könnyűek.

Mitől válik az ember hétköznapivá? Szembetűnő különbségeink miatt leszünk egyedivé, vagy hasonlóságainkban rejtőző eltérések adják páratlanságunkat? Szilágyi-Nagy Ildikó novelláskötete ezt a rést térképezi fel megszokottnak látszó, mégis egymástól nagymértékben eltérő szereplők történetein keresztül.

Jóna Dávid versbeszédének izgalmassága többek között abban rejlik, hogy a populáris és a magas kultúra közötti határ összemosódik, s ahogy Tóth Krisztina is utal rá a kötethez írt előszavában: nem riad vissza a regiszterek frivol keveredésétől sem. A Szlengben a versszakokat létrehozó, látszólag öncélú játék azonban gyorsan magunkhoz térít bennünket az utolsó strófa szomorú igazságának megjelenítésével, előre vetítve a világszétmozdulás minden negatívumát: „Nem is értem, groteszk világ / napszemcsimet felteszem, / elsötétült ez a világ, / elsötétült teljesen.”

Megszoktam már, hogy a lombhullás meglepetéseket hoz. Új tanév, új osztályközösségek, nem ritkán új iskolák, ahol hosszabb-rövidebb ideig dolgom van. Amikor pedig a felsorolt meglepetések nem hatnak az újdonság erejével többé, felbukkannak az apró, váratlan helyzetek, amelyek lehetnek kellemesek és rosszak egyaránt. Őszutón gyakran veszem le a polcról Bereményi Géza összes verseit. 2016-ban, a művész születésének hetvenedik évében adta ki a Magvető. A kötet révén értettem meg, hogy Cseh Tamás dalainak majd minden szövege egy Bereményi-vers.

A kötetcím rögtön fókuszba állítja a XX–XXI. századi magyar irodalom nagy témáját, az apát és az apátlanságot. Ami azért is különös, mert nem mindegyik novella hőse „apátlan”, nem mindegyik szöveg tematizálja nyíltan az apátlanságot, nem olvashatunk ebben a remek kötetben klasszikus apakeresős történeteket.

„térképet készítek, tudatelőtti / tájakról, tengerekről” – Deres Kornélia harmadik verseskötete, a BOX, egyidejű barangolás az emberi psziché fantáziatájain, alámerülés a tudati tartalmakba és szembenézés a múlttal.

Tóth Máriának a bukaresti Kriterion Kiadónál 1979-ben megjelent, A futár halála című regénye negyvennégy év után új szerkesztésben látott napvilágot, ezúttal Budapesten. Két évvel ezelőtt, amikor aradi otthonában meglátogattam az írót, nem sejtettem, hogy életre szóló élményben lesz részem. A dedikált regényt magammal vittem Barbadosra, és együltömben elolvastam. Napok múlva visszalopakodtam a történet színhelyeire, a történelem emberi tragédiákkal zsúfolt folyosóira, a szereplők sorsát görgető idő ösvényeire, és nem tudtam a hangulatuktól megszabadulni.

Azokra a napokra emlékszem a legélesebben az életemből, amelyeket külföldön töltöttem. Amikor az idegen környezetben sem a hangzás, sem az illat, az íz vagy struktúra nem volt ismerős, amikor kicsit újra kellett tanulnom a valóságot. A jó irodalom ugyanezt tudja, újraalkotni a világot, új körvonalakat festeni és néven nevezni az ismeretlent. Külföldi szerző esetében a rácsodálkozás még nagyobb lehet. Az „ismeretlenbe vetettség izgalma”, a „minden perc jelenidő” extázisa egy alkotói univerzumba való belépés által is megélhető.

Rég volt már számomra ilyen hátborzongatóan ismerős és otthonos elsőkönyves szerző világa, mint Fehér Csengéé. A Kibomló test című vékonyka, ám annál velősebb novelláskötet már a nyitó történetben, a Burjánzásban egyszerre idézi meg a cronenbergi vagy lovecrafti testhorror popkultúráig indázó zsánerét, vagy William S.