Sztancsik Éva L.: Hattyúdallal fizetve

Így írunk mi

 

Szemem sarkaiból kicsordul a tegnap;

a piros asztalon reszketve imbolyog - 

boronálják arcom bánatos fintorok...

látod, a fájdalom mily kevésért megkap.

 

Egyéb sem jut neki, mint viseltes, tompa

lelkem holt darabja - aprópénz ez, tudom -

mégis megelégszik vele; ó, Krisztusom,

mikor lettem ilyen élettelen, csonka?

 

Valahol, magamban... néha összefutok

egy tetterős nővel, mosolygós szájúval -

aki bátran rámszól: minek e hattyúdal?

Kihullt tollaiddal írhatod himnuszod.

 

Szemem sarkaiból lecsordul a tegnap;

noteszom fedelén átfolyva imbolyog - 

foltokban nőnek ki múltliget birtokok;

... itatóssá fásult e gyűrött füzetlap.

 

(2017. január)

Kommentek elrejtése, megjelenítése