Dezső Ilona Anna: Félelmek

Így írunk mi

 

 

bosszút álltunk minden sejtünkön,
ártottunk lelkünknek az idő múlásával,
mert számoltuk a napokat, éveket.
nem éreztem magamat szeretetreméltónak,
féltem a kiadhatatlan érzelmek kiadhatóságától,
a gyöngeségtől mit kiválthatott volna belőlem.
féltem a szerelemtől, hogy kifoszt,
bezár, mint egy régen megunt szép virágot,
még akkor is, mikor vége a férfival való cinkosságnak.
pedig szerettem bőrünk simogatását,
amint rám vetett árnyékot érzelmeid ólma...
így mentettük meg mi ketten a világot, bizonyítva,
hogy a szeretet is képes szerelemmel égni,
s tüze fennmarad mindörökre.
félve szerettem esőcseppek nedvességét kezünkön,
mikor megcsodáltuk a természet szeszélyét,
virágzó mandulafák illatát a sötét éjben,
autók aszfalton csillanó fényét vizes utakon.
szép volt minden befogadott dallam;
kövek csörrenése kedvenc folyóm medrében,
szellő rebbenése, mikor a hegyről csúszott a völgybe.
még a fájdalom is jó volt, míg fiatal testet érintett,
ma már fogcsikorgató kín az esti takaró.
félelmeim miatt testünk ringása földön túli lett,
többé vált mindennél, túl az erogén zónákon,
sem te, sem én, csak két végtelenbe nyújtózó árnyék.
mára elfogyott az összes afrodiziákum,
de míg akár bosszúból is életre kell az álom
megrészegülök tőle, újra járom táncom...
lelkem békéjére vágytam, gondolataim tisztaságára,
igazi érzelmekre, melyek nem követelőznek.
szeretni azt jelenti nékem, hogy minden
lélegzetvételnyi idődben benned vagyok.
akkor is elfogadlak, amikor undorodnom kéne,
tiltott fává válik a gyűlölet, könnyed maradok,
mert soha sem vétenék ellened!

Kommentek elrejtése, megjelenítése