Bátai Tibor | Fülszöveg [E/2-ben]

Így írunk mi

 


Elsőként egy „csoportkép” ugrik be, egymás vállát ölelő csatárláncban állsz
a három tizenéves fiaddal, combközépig a  Balaton vizében – ma 
is olyan büszkeség jár át laposra diétázott hasadat és keskenyre 
tornáztatott csípődet felidézve, amely simán fölér azzal, amit 
egy jól sikerült szonettkoszorú elkészülte után érezhet a szerző –,
aztán már gátszakadásszerűen áradnak a strófák, amelyek az évek 
során megtörténtek veled, és bár tehetségedből meg becsvágyadból csupán
töredékük szöveggé formálására futotta, mégis leírják egész
eddigi pályádat: az ujjongás, amellyel a magasba emelted első-
szülöttedet, majd az ikreidet toltad a dupla széles babakocsiban, 
a hübrisz, amely asszonyod közeledő sziluettje láttán kerített a 
hatalmába alig néhány hónappal szülését követően (s azóta is),
meg akkor, amikor már családapaként megvédted egyetemi doktori
disszertációdat, s először írhattad neved elé a frissen növesztett
bűvös két betűt, a megilletődöttség, amely a rendszerváltozás után,
kormányfőtanácsossá kinevezésed átvételekor fogott el, azután
pedig a fiúk esküvőin meg az unokák születésekor újra meg 
újra — ha belegondolsz, úgyszólván egyetlen vers az életed, így, bár mindig
kínosan kerülted ezt a szót, lassan elfogadod, mégis csak poéta vagy.

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése