Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Irodalmi besúgók és besúgottak

Kritika

KRITIKA


Szőnyei Tamás Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956-1990 című kétkötetes, több mint kétezer oldalas könyve az irodalmi élet megfigyelőit és megfigyeltjeit mutatja be. A rengeteg forrásközlés, a pontos adatok mellett izgalmas történeti olvasmány is, de az irodalmi szakma makacsul hallgat róla.

 

 

 

 

Irodalmi besúgók és besúgottak

 

Ha rangsor készülne a leggyakoribb hazai közéleti beszédtémákról, minden bizonnyal előkelő helyre kerülne benne a Kádár-rendszer besúgóinak és besúgottjainak kiléte. Ez egyáltalán nem meglepő, mivel Magyarország egyik leghosszabb egyívű politikai alakulatának negyven éve alatt a beszervezettek az élet minden területéről szállítottak információt tartótisztjeiknek. Születettek nemzetbiztonsági „belső jelentések” zenészekről, színészekről, a mindennapi élet szereplőiről – és az elvben sokkal zártabb, összetartóbb, ideológiailag következetesebb írótársadalom tagjairól is. Szőnyei Tamás, a hazai ügynöktevékenység kiváló ismerője, a könnyűzene (Az új hullám évtizede 1-2; Nyilván Tartottak – Titkos szolgák a magyar rock körül) után az irodalmat behálózó jelentések világába kalauzolja olvasóit legújabb, Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956-1990 című kétkötetes monográfiájában.

Szőnyei Tamás (Fotó: Vincze Balázs)

Az 1956-os forradalom leverése után Kádár János véletlenül sem szerette volna, ha az általa behívott Vörös Hadsereg erejével fenntartott tökéletes fölény csorbát szenved néhány figyelmen kívül hagyott „belső ellenség miatt”. Felismerte, hogy az 1956-os események kialakulásában, illetve a közös érzések megfogalmazásában (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról) kimagasló szerepet játszottak a többségükben „nem túl elhivatottan kommunista érzületű írók”. Ezért a következő álláspontot fogalmazta meg az írókkal és az irodalmi élettel kapcsolatban: „Bárkit, aki csak annyit is számít, mint a kisujjunk, megfigyelés alatt kell tartani”. Ennek alapját az teremtette meg, hogy a forradalmat követő sokkból leghamarabb a titkosrendőrség tért magához. Az Államvédelmi Osztályt (ÁVO) 1957-re feloszlatták, majd Államvédelmi Hivatal néven újraszervezték, átkondicionálták (az év utolsó negyedében az ÁVH éppen a nagy számú „bizonytalan elhivatottságú külsős” miatt kezdett belső ellenőrzésbe, lásd Bergendy Péter A vizsga című filmje), és kipróbált ügynökök jelentéseire alapozva új tagokkal töltötték fel – akik közül sokan a volt forradalmárok közül került ki.

Szőnyei Tibor monográfiájában szerzők (Derzsi, Szilvási, Lukács, Illyés, Püski, Ignotus, Faludy, Szerb György, Konrád, Haraszti), folyóiratok (Tiszatáj, Jelenkor, Újhold, Valóság, Új Írás, Alföld, Életünk, Harmadkor, Bölcsész, Új Auróra stb.) rendezvények és személyek, ügyek (Hungaricus nevei, az első Nyugatra küldött íródelegáció, klerikálisok, emigráns írószövetség, Fiatal Művészek Klubja; Kuczka Péter, Baróti Dezső és Péter László, Csoóri és Fodor, Dalos és Pór György, Ilia Mihály) körüli csoportosulások mentén követik egymást a rendkívül találóan megválasztott című (Nagy Imre pere: remény és sokk; Fejek a Porba; Búza és ocsúdás;  Párizsra vigyázó szeme(te)k; Tilosnak lenni; Az eszmélet elérhetetlen földje; Az értelmiség útja az osztálybörtönhöz; Magyarország felfedezői; Mozgolódó világ) fejezetek. Túl azon, hogy ezek segítségével elképesztően pontos és sok tekintetben radikálisan új kép áll össze bennünk a rendszerváltást megelőző negyven évről (vagy a reneszánszát élő „igazságos Kádár János”-ról), máshonnan meg nem szerezhető tudás birtokába kerülhetünk a hatalom gyakorlóinak kultúrát, irodalmat érintő gondolatairól, viszonyulásáról. Az ikerkötetek további kiemelkedő értéke, hogy az egyébként kiváló nyelvezetű, olvasmányos, ugyanakkor tényfeltáró prózát hatalmas mennyiségű, a bemutatottakról szóló titkosrendőrségi jelentés szövege mélyíti, betekintést engedve ezzel a „másik oldal” műhelytitkaiba. Ez a forrásközlő jelleg rendkívül nagy erénye a monográfiának, mivel lehetőséget ad az olvasónak, hogy a besúgókat, az irodalmi életre gyakorolt hatásukat saját írásaik alapján ítélje meg.

Ez azért is fontos, mert (ahogy erre a szöveg is számos ponton kitér) az államvédelmi hatóság kultúrpolitikai osztályának tisztjei – a legritkább esetektől eltekintve – voltaképpen nem ismerték személyesen a megfigyelt személyeket. A beszervezettek gyakran kihasználták ezt a tényt, például tompították az elhangzottak élét, saját laikus álláspontjuk vagy állítólagos töredékes tájékozottságuk mögé rejtették megfigyeltjeiket. Máskor legalább ilyen kreatív módon törekedtek befeketíteni az általuk besúgottakat. Kényes kérdésekben mutatott rosszindulatú buzgalmukkal, becsvágyukkal gyakran még tartótisztjeiket is meglepték, ahogyan a Tamási Áron köréhez tartozó Németh László és Solymosi Ida „ellenséges, antiszemita vonatkozásai”-nak kirívóan, valószerűtlenül alapos bizonyításánál.

A besúgókról kialakuló kép azonban mégis kiábrándítóan pontos. A jelentéseket olvasva elvész az a romantikusan idealizált besúgófigura, akit bár beszerveztek, de soha semmi értékelhetőt nem adott ki megfigyeltjéről. A titkosrendőrség ugyanis ezt nem engedte meg. A jelentésekből világosan kirajzolódik, hogy egy besúgó csak akkor maradhatott aktív (néha évtizedekig!), ha rendszeres, hasznos, pontos, együttműködő informátorként tevékenykedett.

A kötetek tanulmányozása során megnyíló irodalmi térben történő tájékozódás élményét tovább növeli, hogy a szerző nevesítve szerepelteti a megfigyelőket (például a Hungaricus-perben kulcsfontosságú informátor, „Juhász Lajos” – Kristó Nagy István; vagy az Ilia Mihály köréből jelentő „Károlyi Tibor” – Bíró Endre). Ezzel együtt arról sem feledkezhetünk el, hogy bár a két kötetben százas nagyságrendben találkozhatunk nevekkel, korántsem tekinthetjük teljesnek a névsort., ugyanis a valaha készült kartonok bő kétharmada és az összes ügynök nevét tartalmazó dosszié (ha volt ilyen egyáltalán) a rendszerváltás hónapjaiban „valakik áldott-átkozott hanyagságából elkallódott”. Szőnyei Tamás a Titkos írás előszavában némi malíciával jegyzi meg, hogy az ügynökkérdés végső tisztázására kötetei – legyenek azok bármilyen oriásiak is, mégsem alkalmasak, mivel a teljes anyagot tartalmazó, ironikus módon éppen a titkosszolgálat belső archívuma számára készült biztonsági másolatok (az úgynevezett mágnesszalagok) 2060-ig szigorúan titkos besorolással őrzik a rendszerváltás előtti fél évszázad közérdekű titkait.

Bár a hazai napi politika szinte minden csoportosulása jolly jokerként húzta elő idén tavasszal az „ügynöklistát” (szigorúan a mindenkori másik oldal felé mutatva), és Szőnyei Tamás Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956-1990 című kétkötetes munkája a XIX. Nemzetközi Budapesti Könyvfesztivál legnagyobb jelentőségű kiadványa kellett volna, hogy legyen, az összegyűjtött anyag első körben igencsak szűk körben „robbant”.

Ennek több oka is lehet. Egyfelől a Titkos írás elképesztő terjedelme (a két kötet összesen 2248 oldal), ami bőségesen elegendő a téma iránt kevésbé érdeklődők távol tartásához. Másfelől az a tény, hogy a kötetek körül érthetetlen módon korántsem kapott szárnyra olyasféle hype, mint például Moldova György kétkötetes Kádár Jánosa, és az abból kirajzolódó „proletárszent”, vagy Csaplár Vilmos Igazságos Kádár Jánosa körül. Hogy miért nem? Az talán újabb, vaskos jelenkori aktát érdemelne....

Szőnyei Tamás: Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956-1990.

Tóth Mihály
 

Kommentek elrejtése, megjelenítése