A Csepregi Jánossal történő beszélgetéssel hétből négy alkalmon már túl van a Falvai Mátyás vezette Prózarázás − irodalmi csendesülős sorozat. És nemcsak a féltávon, hanem valószínűleg egy holtponton is.

Az elmúlt hetekben gyakran próbáltam visszaemlékezni, hogy én mint afféle félig-meddig kívülálló, aki nem egyetemi vagy éppenséggel középiskolai évei alatt, hanem sokkal később, felnőtt fejjel került igazán kapcsolatba ezzel az irodalmi közeggel, kit mikor ismertem meg személyesen a fiatal irodalmi élet szereplői közül. Csepregi Jánost kétségtelenül az egyik legelsők között kell említenem, s tény az is, hogy a Prózarázás hét fiatal írót bemutató sorozatának vendégei közül is vele adódott alkalmam a legtöbbet beszélgetni. Paradox helyzet, de talán éppen ezért éreztem úgy, hogy itt és most lendületét vesztette, és egy kicsit ellaposodott a rendezvénysorozat.

Könnyen előfordulhat, hogy azért, mert talán a házigazda, Falvai Mátyás is hasonló helyzetben volt, és ennek következtében, mintha nem igazán lett volna tétje ennek a beszélgetésnek. Hiányzott belőle a gewisse etwas, a megfoghatatlan plusz, s az olyan viccesnek szánt közbevetések is, mint hogy megmutatjuk a közönségnek, íme, ilyen egy kézirat, csak bugyuta, félresikeredett poénként maradtak meg.

Természetesen így is nagyon sok mindent megtudhatott, végeredményben egy szép kerek portrét kaphatott Csepregi Jánosról a közönség. Mindenekelőtt már kész, de még messze nem megjelenés előtt álló regényéről, Az amerikai fiúról volt szó. A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulója az átmenet az ide és oda is tartozás élménye miatt izgalmas Csepregi szerint, ugyanakkor a szöveg a múlt felidézése, az emlékezet folytonos újraírása által nagyobb téttel is bír, minthogy csupán egy jópofa zsánerkép legyen a korszakról. A címszereplő amerikai fiú ugyanis viszonylag korán meghal a történetben, ami onnantól a falkavezér nélkül maradt fiúkról, az ő gyászukról és helykeresésükről szól. A gyász témája, mint ahogy az erre épülő verseskötete (Ímé, a test…, 2008) is mutatja, személyes élményből fakadóan, de mint általános emberi jelenség is rendkívül mértékben foglalkoztatja Csepregit.

Visszatérve az átmeneti korszak mindennapjainak, a tárgyi környezetnek, a szóhasználatnak a felidézéséhez, Csepregi elmondta, hogy nem a memóriája ilyen jó, komoly kutatómunkát is végez a hitelesség kedvéért. Példaként azt a Zenebutik adást hozta fel, amelyet neten nézett meg, majd be is épített a szövegbe.

Falvai kiemelte, hogy érdekes, ahogyan a narrátor nem ironizálja a mondanivalóját, hanem komolyan veszi az eseményeket és azok érzelmezését is, ami a gyerekekkel történik. Csepregi erre válaszolva jegyezte meg, az a jó a gyermeki képzeletben, hogy magától értetődő benne, hogy ha kilépsz a házad ajtaján, akár még egy nindzsa is eléd ugorhat.

A regényhez kapcsolódóan szó esett az azonos címet viselő blogról, ahol találhatók részletek a regényből, de szerepelnek álhírek és a közéleti eseményekkel kapcsolatos bejegyzések is. Bár olvasottságát az utóbbinak köszönheti inkább, azért akadnak, akik a regény sorsa iránt érdeklődnek.  (A kézirat egyébként jelenleg több nevesebb kiadónál van, szerzője várja a pozitív visszajelzést.)

A blog születésében inkább az álhírek iránti vonzódás játszotta a főbb szerepet, kevésbé a regény promóciója, ugyanakkor a közéleti, főként szociális témák iránti érdeklődés szorosan kapcsolódik Csepregi János civil munkájához is, ugyanis a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Arra a kérdésre, hogy mit kezd ennyi lehetséges témával, hiszen rengeteg különös történettel találkozhat munkája során, Csepregi elmondta, hogy nem tartaná fairnek azokkal az emberekkel szemben, akik súlyos tragédiákat élnek át, hogy életüket felhasználja írásaiban.

A beszélgetés során szóba került a Fiatal Írók Szövetsége és Csepregi jelenleg betöltött elnökségi, illetve korábbi sorozatszerkesztői posztja is. A Falvai Mátyás által használt „FISZ vezérkara” kifejezésre vendége legelőször úgy reagált, hogy mondjuk ki nyíltan, a beszélgetés mindkét résztvevője e körbe tartozik, s a hallgatóság soraiban is jócskán olyanok ülnek, akik aktívan részt vesznek a szervezet életében. Majd elmondta, hogy szerinte a FISZ-nek sikerült végre megszabadulni politikai stigmatizációjától, már nem a túlélésért küzd, hanem egy progresszív, nyitott szervezetről van szó, amely nem zárkózik be az elefántcsonttoronyba; egy olyan közösségről, ahol a közös ügyekért való együtt törekvés kerül előtérbe az egyéni világlátásban szükségszerűen jelentkező különbségekkel szemben.

Bár úgy tűnik, hogy Falvai Mátyás a sztereotípiáknak explicit módon nekimenő kérdései végleg elmaradtak, egyet mégis megtartott a korábbiak közül, nevezetesen hogy mitől próza a próza. Csepregi János szerint az a lényeg, hogy a szöveg, illetve a történet megérintse valamilyen módon az olvasót, egyszóval emberközeli legyen.

A hét beszélgetésből tehát már csak három maradt, következő alkalommal (május 10.) Darvasi Ferenc lesz Falvai Mátyás vendége a Púder Bárszínházban, majd őt követi Grecsó Krisztián (május 22.) és Bencsik Orsolya (június 5.).

Prózarázás vol. 4. – Csepregi János. Púder Bárszínház és Galéria, 2012. április 24.

A fotókat Bende Tamás készítette.

• Ez olyan Kingás
• A könyv is küzdjön az olvasóért
• Marad az elefántcsonttorony

Szociális problémák és végső megoldások RPG-formátumban. A fiatal lengyel rendező, Jan Komasa sikerfilmje a virtuális világ mélyén rejlő fekáliáról beszél. A cyberspace kínálta protézisekről és pótmegoldásokról. Arról, hogy – valódi emberi kapcsolatok híján – milyen piszok nehéz dolog a talpra állás.

A sztori egészen egyszerű. Dominik (Jakub Gierszał) tehetős menedzser-szülők gyermeke, egy  klasszikus, menő tini-figura, akire kapásból azt mondanánk, hogy minden rendben van körülötte. Talán túlságosan is rendben, hiszen az elitgimibe is házi sofőr fuvarozza. Divatos szerelésben, afféle minta-emóként flangál az éjszakában. Közben eszes, értelmes srác, a közelgő érettségivel sincs láthatóan semmi gondja, sőt a csajok is ragadnak rá. Szüleivel viszont – akik két míting és üzleti tárgyalás közt jó, ha fel-felszusszannak – inkább csak tőmondatokban kommunikál. Azok meg legfeljebb a jövőjét tervezik, majdani karrierjét egyengetik. Másról lényegében nem is szól a családi élet.

Aztán történik valami, ami kibillenti egyensúlyából Dominikot, s amitől az egész film sodrása is megváltozik hirtelen. Az érettségi partin elcsattan egy csók, persze félig-meddig heccből, fogadásból. Dominik sokak szeme láttára smárolni kezd az osztály másik szépfiújával. Mindezt, noha csak pár másodpercig tart, kamerás okostelefonok sokasága rögzíti, másnap pedig már boldog-boldogtalan posztolja, megosztja, linkeli, lájkolja és kommentálja.

Először csak egy-két gejzírszerűen feltörő hisztinek lehetünk tanúi, aztán a főszereplő fokozatosan elvonul, majd végleg kimarad az iskolából. Innentől kezdődik a gyerekszobába zárt téboly, a lassú, szakaszos leépülés, amit Gierszał hátborzongatóan hiteles alakítása fantasztikusan ad vissza. A srác az internetre menekül. Rossz helyen, rossz időben rákattint egy véletlenül elmentett linkre, majd hirtelen egy rejtélyes csetszobában találja magát. Ettől fogva lényegében a számítógép képernyőjén pereg az élete. Kapcsolatba lép egy lánnyal – bizonyos fokig sorstársával –, aki lassanként egyre szorosabban próbálja a fiút magához, saját nyomorúságához láncolni.

Amikor a monitoron először megjelenik a homályba burkolt maszkos arc, a webkamera által  kitárulkozó „túloldal”, az szerintem a horrorok horrorja. Közben sehol semmi vér vagy félelemkeltő hangeffektus. Egyelőre legalábbis. Szerintem pont ez a film egyik fő erénye. Apránként, intelligensen és hatásosan – sokszor brutálisan hirtelen snittekkel – adagolja és vegyíti a mindennapok játékfilmbe illő, lassan hömpölygő, már-már sablonos elemeit, a legborzongatóbb momentumokat és az embert próbáló, kimondottan durva közelképeket.

Dominik lassacskán el is merül az online világban. Mindez képileg, dramaturgiailag is egészen hatásos: hosszú, szivárványszínekben lüktető szekvenciák villannak be, ahogy a fiú egyre mélyebbre süllyed a hívogatóan tarka kibertérben. Atlétatermetű hősök, orkok, ilyen-olyan robotlények, szuperlányok és szuperfiúk elkülönített birodalmát látjuk, egy animált online-látványvilágot, amely időről-időre, egyfajta párhuzamos síkként a filmvászon szerves részévé válik. Zártkörű fórum ez, tagjai napi feladatok, apró kis lépések útján közelítgetnek az egyedüli, végső célhoz: az öngyilkossághoz. Nicknevek és fantasy-karakterek mögé bújt testi-lelki nyomorékok, szociofób, depresszív, gyógyszerfüggő fiatalok, akik kölcsönösen hergelik, erősítik és manipulálják egymást.

Persze van a filmben jó néhány erősen didaktikus és eldolgozatlan szál is, például a bágyatag pszichiáternő esetlen karaktere, aki elbeszél a dolgok mellett, s csak arra jó, hogy kiosszon pár adag tablettát. Vagy a cselekményszövés következetlenségei, hogy például a szülők csak hetek elteltével szaggatják ki drótostul-csavarostul a falból a modemet, így próbálva elvágni fiukat új, digitális otthonától. Kimondottan ellenszenves szerep jut a minisztériumi tanácsos apukának, akinek fogalma sincs, hogy hol jár, milyen közegben mozog a fia. Amúgy a film során egyetlen alkalommal látjuk őt igazán „foglalkozni” gyerekével: a formatervezett kanapéba süppedve egymás mellett nyomkodják a játékkonzol gombjait, a böhöm nagy képernyőn pedig nagyban fut egy first person shooter zombiölő missziója.

A film kimondottan eltalált, józan keveréke a látványos, követhető, nem túl sok szálon futó játékfilmnek, és a megrázó, zsibbasztó, minden mozzanatában autentikus, dokumentumerejű drámának. Mindez okosan vegyítve az animált valósággal, a meseszerű epizódokkal. Szerencséjére válik, hogy nincs túlrendezve, túlcizellálva. A szemünk előtt végbe menő kóros elváltozás azért is lesz hihető, sőt átélhető, mert nem valami elvont, hermetikus artmozi-világban, nem is a mélyszegénység talaján, hanem a szürke jelenben, – a szürkéskék szűrőknek köszönhetően ténylegesen is hideg, acélos-ezüstös színvilágban –, a nagyvárosi mindennapok fokozatosságában bontakozik ki, és fajul aztán szomorú végletekig. Érdekes párhuzamokat eredményez az is, ahogy Dominik perspektívájából szemlélve egyre több kontúrt kap a távoli lakótelepen élő nevenincs tinilány, az öngyilkosjelölt sorstárs sivár élete is.

Amikor meg egy-egy jelenet teljes egészében, szabadon kifut, az őrjöngés, a paroxizmus, a bomlófélben levő elme spekulációi, apuka-anyuka szétesőben levő magánélete tárulnak elénk. Az utolsó másodpercek, amelyek szinte garantáltan libabőrös állapotba juttatják a nézőt, egy szomorúan frappáns vizuális kerettel zárulnak. A végső képsorokat egy videomegosztó portálon láthatjuk felvillanni, miközben már a színészek névsora fut. A háttérből még áttetszik a weboldal layout-ja, s mielőtt elsötétül a mozivászon, hallunk néhány pittyegő lájk-gombot és klikkelést.

Öngyilkosok szobája (Sala Samobójców), 2011. Írta és rendezte: Jan Komasa. Főbb szereplők: Jakub Gierszał, Roma, Gasiorowska, Agata Kulesza, Krzysztof Pieczynsky. Forgalmazó: ITI Cinema. (A filmet a XVIII. Lengyel Filmtavasz keretében, 2012. április 22-én vetítették Budapesten.) Fotók: © Studio Filmowe Kadr & ITI Cinema.

• Egy fiktív konklávé története
• Hardstyle-effektus
• Vissza a csúcsra!

A Test és szubjektivitás a rendszerváltás utáni magyar filmben című konferenciát a Debreceni Egyetem Angol Irodalmi Tanszéke és a debreceni MODEM közösen rendezték meg 2012. május 4. és 6. között. A rendkívül színvonalas, egyedülálló rendezvény a kreatív gondolatok mellett egy lehetséges debreceni filmes műhely ötletét is előhívta.

Az eseményre a helyi illetőségű filmes szakemberek mellett Budapestről, Kolozsvárról érkeztek előadók, filmrendezők, kritikusok, egyetemi oktatók és hallgatók, s talán ennek a sokszínűségnek is köszönhető, hogy aki ellátogatott a programra, biztosan nem tért haza csalódottan.

A háromnapos rendezvényt péntek délután egy kerekasztal-beszélgetés nyitotta, amelynek meghívott előadói Gulyás Gyula, Janisch Attila és Szabó Elemér filmrendezők, illetve Váró Kata filmes újságíró-tudósító voltak. A közel három órás disputa során terítékre került a magyar film egykori és mai társadalmi szerepe, szóba jöttek a filmkészítés gyakorlati és elméleti megközelítései, illetve a magyar és európai film készítőinek és befogadóinak helyzete. A beszélgetésből kiderült, hogy nem csak a magyar filmes alkotóknak, de a közönségnek is nehéz a dolga, a (film)kultúrát nagyban érintő financiális változások pedig csak részben okai a magyar film népszerűség-csökkenésének. A mai magyar mozi befogadójának át kell verekednie magát a kereskedelmi médiumok által felállított falakon, a műfajfilmek erdején, s csak nagy erőfeszítések árán juthat el a valódi (magyar) értékeket közvetítő filmes alkotásokhoz. Pozitív viszont – ahogy Váró Kata fogalmazott –, hogy a külföldi szemléken általában nagy érdeklődés és közönségsiker övezi a magyar filmet. Az újságíró emlékszik olyan alkotásra, amelyre napokkal a vetítés előtt elfogytak a jegyek, és amely teltházzal futott jelentős mustrákon.

A konferencia második és harmadik napján az alábbi hat szekcióban hallgathattak előadást az érdeklődők: Szerzői olvasatok – A fiatal generáció filmjei, Kelet-Nyugat, Kocsis Ágnes testvilága, Nyomozás/Temetetlen múlt, Pálfi György testmozija és Szerzői olvasatok – A középgeneráció filmjei. Az elhangzott szövegek kivételesen inspirálóak voltak, olyannyira, hogy az előadásokat követő hosszas viták miatt a tervezett időkeretet alig lehetett betartani. Több előadó mondandójából is visszaköszöntek Janisch Attila szavai, miszerint „a testfilm az, ami a testben játszódik”. A test, a testiség metaforikus értelmezései egészen kitágultak, már-már műhelybeszélgetés jellegűvé változtatva a konferenciát. Szó esett többek között a szinkronról mint a test jelölőjéről, az eltemetett/halott testekről mint a kulturális-társadalmi emlékezet lenyomatáról, a testről, amely a generációs törések jelölője, a testről, amelyen erőszakot követnek el, amit felnyitnak, s amit újra eltemetnek, a természetes és nem természetes test rajzolatairól, s a helyszínről mint a test kiterjesztésének lehetőségéről. A résztvevő úgy érezhette, az előadások egybeálló szöveggé vagy még inkább szövetté fonódnak össze, s egyedi olvasatokat hozva létre, közös nyelven kezdenek kommunikálni.

A filmmel foglalkozók számára olyan alkalom volt ez, ahol az univerzális gondolatok és a jellegzetesen magyar ábrázolásmódok találkoztak a test, a testiség fogalma körül. A konferencia végén résztvevő és érdeklődő számára egyaránt egyértelművé vált, hogy ezúttal elkezdődött valami Debrecenben, s világosan kirajzolódni látszott/látszik egy debreceni filmes műhely. Bátran kijelenthetjük, hogy Debrecen felkerült a magyar filmszakma térképére, és cultural studies alapú megközelítésével várhatóan sokáig és sok mindennel tágítja majd a filmes gondolkodás körét.

Test és szubjektivitás a rendszerváltás utáni magyar filmben konferencia, Modem, Debrecen, 2012. május 4-6.

• HibrIdentitások
• Szemle(sütve)
• Ez nem csak egy miskolci hakni!

LXIX.

Az nem én voltam, aki hívogatta őket –
én összesen úgy háromszor, vagy több lett volna?
És nem veszik föl, csak az édesanyja egyszer –
mukkanni se merek, vagy negyed évszázad kell,
hogy akkor aztán tényleg rászánjam magamat.

LXX.

Amint őt várom a Ponyvaregényben
rózsát szorongatva, pezsgőt hűttetve,
érkezik egy lány, aki mosolyog rám,
és idő kellett, mire ráeszméltem,
hogy ő már nem lehet ilyen fiatal.

LXXI.

Érdemem, hogy nem lettem mosóporügynök,
eltörpül a mellett, aki úgy vállalja,
amiként ő élheti egész életét,
mintha csak leckét akarna adni vele –
alig remélem, hogy méltó lehetek rá.

LXXII.

És volt a másik lány még a kezdet kezdetén,
mert ketten bújtak át szívem aranykapuján,
talán halkabb szavú, ott a kerítés mentén,
bal kéz felől néhány anyajegy mosolyog rám,
nagy egyetértésben, és látja az egyik is?

LXXIII.

Ő lent lakik a hosszú házak egyikében,
szelíden viseli sérülését, szülei elvesztését,
egyszer még meglátogatom a baleset után,
azóta van velem e zavart szomorúság,
és többé nem mondtam ki, le sem írtam a nevét.

LXXIV.

De kétezer-öt tavaszán,
mikor már újra és még
azon a környéken éltem,
„zu-rück, zurück-zurück”,
kizengték a fekete rigók.

LXXV.

Havat adott oda az ég,
s addig siklottam le, szaladtam is vissza
kimelegedve, más gyerek sarkában,
míg boldogan ránk sötétedett,
és Mama nem szólt, csak mosolyogva várt.

© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva

A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.

• Nyilas Atilla: Az ékesszólásról (Verstételek), 1.
• Nyilas Atilla: Az ékesszólásról (Verstételek), 3.
• Nyilas Atilla: Az ékesszólásról, 7. (Szerelem)

Láttuk már Visegrádot nyáron, gyönyörködtünk a Börzsönyben ősszel, és most május 4. és 6. között alkalmunk nyílt visszatérni a Mogyoróhegyi Erdészeti Központba, mely már harmadik alkalommal adott otthont az Ir(T)ás tábornak.

Első nap, amikor átszeljük az országot, és sikeresen megérkezünk

Hárman indultunk Szegedről, ásványvízzel, kevés ruhával, de annál több jegyzettel. A vonaton zötykölődve próbáltam használni a szövegkiemelőt, de a végén már a könyököm is zöld lett. Az úton nem történik semmi, a mellettünk ülő fiú Twittere folyton jelez, Gabi teleír egy füzetet, Ági beleönt valamit a teájába, azt mondja probiotikum, de sosem lehet tudni, az út végéig ő is csendben tanul. Aztán a Nyugatiban próbálunk jegyet venni, mellettünk egy bácsi leesik a bicikliről, a háttérben a rendőr meg írja a csekket, itt nem lehet tekerni. Átpakolunk a másik vonatra, az egyik állomáson ballagók szállnak fel, sörösüvegben viszik a virágot. Nagymaroson is ülünk egy órát, nézzük a visegrádi várat, aztán Visegrádon meg a nagymarosi vonatokat látjuk elhaladni a hegyekben. Közben begurul egy rabszállító, várja a kompot – mi meg a fuvart az Erdészeti Központba –, az egyik elsötétített, rácsos ablak mögül valaki nekünk integet. Mire a komp átkel a Dunán, mi meg lettünk örökítve egy külföldi turista fényképén, valamint már az ég is kitisztult, Kinga, a tábor szervezője ölelget minket. A csomagtartóba a sok Szívdesszert és Bögre azúr mellé rakjuk a csomagjainkat, közben Kinga boldogan meséli, hamarosan egy taggal bővül a család.

A táborban a lepakolás után három csoport alakul ki, egy-egy mentor irányítása alatt. Szabó Tibor Benjáminé egy háromfős csapat, Csapody Kingához kerültek az új táborozók, Babiczky Tiboré pedig a négyfős lánybanda, a tősgyökeres irtásosok, köztük én is.

Munka, Nyugalom, tábortűz

Nincsen tábor feladat nélkül: ősszel balladát kellett küldeni, most pedig a szerelemről írtunk, több-kevesebb sikerrel. A mi csapatunk Ottlikkal, Győrffy Ákossal, Rilkével és keleti tanmesékkel alapozott, majd egymás szövegeit kezdtük el tárgyalni. Házi feladat: írjunk a tábor végéig valami jót, röviden, örkényesen. Az esti vendégünk Bartis Attila volt, a beszélgetés elején szóba kerültek az első publikációk, melyek aztán önálló kötetben, a Lázár apokrifekben jelentek meg. Megosztotta velünk az alkotói módszerét, szerinte valami akkor lehet hiteles, amikor ő is átéli ugyanazt a folyamatot, melyet a regény szereplői. Be kell lépni az elbeszélésbe, és csak akkor szabad kijönni ebből a térből, ha a mű már lezárult. Így tette a Nyugalomnál is, és ezen a ponton áttértünk a karakterekre. Ez alapvetően nem egy önéletrajzi regény, a főszereplő csak annyira azonosítható a szerzővel, mint az összes többi szereplő. A regény anya figurája egyáltalán nem köthető egy valóságos anyához, az író elmondása szerint őt lepte meg a leginkább az, hogy egy ilyen zsarnoki, kegyetlen típust sikerült megörökítenie. A beszélgetés ezután lassan kezd feloldódni, meghallgatjuk az A séta című ezer oldalas kézirat sorsát, melyet Bartis Attila Kemény Istvánnal leengedett a Dunán. A megsemmisítés legjobb módja, ha már ugye a kézirat nem ég el. Maradt néhány megválaszolatlan kérdés, így a szalamandra esetére sem derült fény, és azt a kérdést sem hallottuk, melyet az író a legszívesebben megválaszolna, csak eddig még soha nem tettek fel neki.

Az este a tábortűznél folytatódik, itt meleg van, de a szemünk könnybe lábad a füsttől, és megégetnek a kipattanó parazsak. Előkerül egy gitár, a kezdeti hangos éneklés halkul, és már csak kevesen maradunk a tűz körül, amikor Bartis Attila halkan játszani kezd.

Szeminárium fagyival, este Királlyal

Reggel a fürdő előtt sorban állás fogkefével és törülközővel, reggelire kávé, tea – talán csak álmodtam, hogy valaki lekvárral ette a tojásfehérjét –, és egy aláírás a Nyugalomban: „Annának szeretettel!” A szemináriumokon csendben zajlik a munka, Kinga Tóth Krisztinát olvas, a feladat egy kilinccsel kapcsolatos szöveg megírása. SzTB csapata félrevonul, titokban zajlik a műhelymunka. Mi meg fagyit kapunk a mentorunktól és időt, hogy dolgozhassunk. Délutánra már minden padon jegyzetek hevernek, mi keressük a legjobb helyet az íráshoz, küzdünk a fehér papírral. Az utolsó szemináriumon olyan, a szövegekkel kapcsolatban felmerült kérdésekről vitatkoztunk, hogy vajon a kacsa tényleg fehér-e, és a dugó cuppanó hanggal válik-e el a borosüvegtől. Részben mindenre adtunk választ. Miután kiveséztük egymás szövegeit, egy tea mellett beszélgettünk a jövőről, irodalmi hatásokról, olvasmányélményekről, filozófiáról.

Este Király Levente költő csatlakozik hozzánk, a beszélgetést SzTB vezeti. Sokáig téma a Sárkányfű című folyóirat, a kapott válaszokból megelevenedik előttünk az a generáció, amelynek tagjai e folyóirat hasábjain publikáltak először, így például Grecsó Krisztián, Varró Dani, Cserna-Szabó és Karafiáth Orsolya. A lap, miután elvesztette legnagyobb támogatóját, megszűnt, nagyjából ekkor került Király Levente a Magvető Kiadóhoz. Kitért a kezdeti nehézségekre, melyet az okozott, hogy fiatalon – huszonhárom évesen – látta el a szerkesztői feladatokat. Körvonalazódik, hogy milyen a jó szerző, szóba kerül Kertész Imre precizitása, valamint kitér arra, hogy meddig terjed a szerkesztő hatalma, és hol ér véget az íróé. Zárásként az Énekek éneke című kötetéből, majd verseiből olvas fel.

Újra áttesszük a székhelyünket a tábortűz köré, melengetjük a talpunkat a forró kövön, hajolunk a parazsak elől, és felettünk a szuperhold még soha nem volt ilyen közel.

Jó utat

Én már csak reggel értesültem arról, hogy az éjszakai tábortüzezés hajnalig tartott, sokan nem jönnek le reggelizni, mindenki fáradt, de nekünk indulnunk kell. Elbúcsúzunk, akiktől tudunk, Kinga levisz minket a kompig és ígéri, hogy hamarosan a honlapon lesz a nyári tábor programja. Majd egészen Pestig nem történik semmi, csak összegezzük a hétvégén történteket. Miközben távolodunk, úgy kerülnek elő a táskámból a zölden kiemelt fénymásolatok és velük együtt a határidők, majd arra gondolok, még nem lenne késő visszafordulni. Már a Nyugatiban ülünk, amikor kapom az sms-t arról a hírről, amit már én is tudok: ott maradt a Nyugalmam.

Ir(T)ás tábor, Visegrád, Mogyoróhegyi Erdészeti Központ, 2012. május 4-6.

A fotókat Csapody Kinga és Szabó Tibor Benjámin készítette.

• „Te is olyan művész vagy?”
• Ballada az őszi Ir(T)áS táborról
• Veszprémi Trialógusok − egy este „nyugalommal”

A Pókháló beszélgetéssorozat témája ezúttal Krasznahorkai László  Nem kérdez, nem válaszol (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról) című, a Magvetőnél idén megjelent interjúkötete volt. A szegedi Grand Caféban május 7-én megrendezett est moderátora, Milián Orsolya a szokott vendégektől, Mikola Gyöngyitől, Bombitz Attilától és Szilasi Lászlótól kérdezett.

A könyvben sem időbeli, sem tematikus rendszert nem találni, csupán érintkezési pontokat fedezhetünk fel egy-egy interjú között – állapítja meg Milián Orsolya. Őt általában ez a műfaj nem köti le, ennek ellenére méltatja a kötetet. Valójában az író, az olvasó vagy a kiadó szemszögéből érdekes egy interjúkötet?

A kötetet inkább könyvként kell kezelni − nyitja meg a válaszadók sorát Bombitz Attila −, hiszen a megjelenő egymásba kapaszkodó esszék azzal alkotnak egységet, hogy kölcsönösen játékba hozzák egymást. Nem egyszerű interjúkról beszélünk, nem puszta kérdezz-felelekről van szó, műfajilag ennél jóval összetettebb, ezt bizonyítja az írások retorikai sokszínűsége is.

Mikola Gyöngyi Parti Nagy Lajos nyomtatásban megjelent rádióinterjúit idézi fel. Mint mondja, egy ilyen kiadás új dimenziókat nyithat meg az értelmezésben. Mikor az ember azt hiszi, hogy végképp kivesézett egy témát, egy ilyen kötet ébreszti rá, hogy korántsem.

Az egymásba indázó szerkezet, melynek célja talán valamely organikus struktúra imitálása lenne, kiváló munka − mondja Szilasi − hozzátéve, hogy egy kortárs mű megértéséhez általában szükség is van valamiféle kontextusra. Annak ellenére, hogy a beszélő „prédikációi” nemegyszer arra késztették, hogy falhoz vágja a könyvet, mindenkit arra biztat, olvassa az írásokat.

Egy ilyen kiadás valóban felkelti a szerző személye iránt az érdeklődést, ugyanakkor az olvasat szabadságát is korlátozza. Megeshet, hogy az itt megszólaló szerzői hang hatja át ezentúl valamennyi olvasásélményünket. A Nem kérdez, nem válaszol írója az idézőjeles részekben nyilatkozik meg, fel is merül a kérdés: ki a beszélő? Mennyiben személyes jellegű, illetve mennyiben írói portré a kötet?

A magánéleti szál rövidre zárt, az olvasót csak az esszéket meg-megszakító idézetek figyelmeztetik, bár az író általános kérdésekről általában beszél, a szerző a saját véleményét hallatja. A Krasznahorkai-szövegeknek bámulatosan nagy az előtörténete, csak töredék, ami az írásokból kihámozható, hívja fel a figyelmet Bombitz Attila. A történet csak puszta illusztráció, nem az énről kíván információt átadni − véli Mikola Gyöngyi. A magyar tudatban erősen külön válik a valóság a fikciótól, a szerző személye a szövegben megismertektől. Krasznahorkainál azonban nem tudunk az író és a beszélő közé határvonalat húzni. Az író emelkedett, esszészerű nyelve keveredik az olyan személyes hanggal, mint a kolbásztöltésről írt visszaemlékezés, a két sík egyszerre működik.

Szilasi László némi humorral jegyzi meg, az interjúkötet tipikusan a kapitalista könyvipar vívmánya, a regények megírása közti kétéveket hivatott kitölteni. Ugyanakkor megerősíti, az interjúkötetet továbbra is jónak tartja, de az irodalmi kánon után nyökögő beszélőt szánalmasnak. A Nem kérdez, nem válaszol megpróbál egy írót felépíteni, aki viszont az olvasó számára egyáltalán nem érdekes. Magasan artikulált regényeihez képest ez a gyűjtemény az esztétikai mércét is alacsonyabbra tette. Krasznahorkai láthatóan úgy gondolkodik, a kérdésfeltevés aktusa magában hord egyfajta tiszteletlenséget is, a kíváncsiság az a hang, amire válaszolni érdemes. Többen felfigyeltek arra, ha a hozzá intézett kérdés túl konkrét, tiszteletlen, az író vívódva válaszol, ha válaszol. A beszélő a kérdéseket arra használja fel, hogy végeérhetetlen prédikációkba kezdjen, kritizál Szilasi. A beszélgetésnek még a lehetősége is belefullad az oráció tengerébe.

A megjelenő metafizikán túli gondolkodásban látja Mikola Gyöngyi a kötet címében is jelölt állandóságot. Az író Hamvas gondolatait idéző szólamokat pendít meg, „Európának vége van, mióta eltemettük az isteni világot”. Az interjúkötet három fontos érték hiányát állapítja meg. A szerelemét, amely az európai hagyományok révén, a szexuson túl egzisztenciális jelentőséggel is bírt; a szabadságét, melyről az egyén a belső értékhierarchiát felborítva önmaga mond le; végül a társadalmi tekintélyelvűségét.

Krasznahorkai keleti útjai kapcsán szóba kerül az élménybeszámoló, mely egy japán templom építéséből merít ötletet. Az írót elbűvöli a mester és tanítvány közti tisztelet, a hagyomány élő ereje, idéz Bombitz. Ugyanakkor a Magyarországon tapasztalható tradíciókat észre sem veszi, jegyzi meg Szilasi. Untató és nehézkes az a metafizikus látásmód, amely konkrétumokat akar ráhúzni a legkülönbözőbb dolgokra is.

„Egy nem létező nem vallás nem papja vagyok.” – hangzik a több olvasási irányt kínáló mondat. Hogy mit érthet a szerző a metafizikán túlin? A régmúltért folytatott szélmalomharcot? Vagy az egész csak puszta cinizmus? Talán a sokat emlegetett keleti gondolkodás egy lecsapódása? Az értelmezés lehetősége nyitva marad.

Egyszer egy kínai mester azt tanácsolta Krasznahorkainak, „László, hagyja abba az írást!”, egyből eltűnnek az apokaliptikus látomások, meséli Mikola Gyöngyi. Az európai embernek azonban sajátja az állandó önreflexiós kényszer, s bár ez paradoxon, de ugyanebben nyilvánul meg az egzisztenciális szabadsága is. „Az emberiség történetében sokkal több irodalom született már meglévő könyvekről, mint minden más egyébről a világon”. A mi szabadságunk az (ön)értelmezés aktusa, ez az, ami arra is késztet, hogy „huszonötször elinduljunk, még ha minduntalan ugyanabba a pontba érkezünk is vissza.”

Beszélgetés Krasznahorkai László Nem kérdez, nem válaszol (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról) című kötetéről, Grand Café, Szeged, 2012. május 7.

• „A stílus a test”
• Kissi a világ, avagy időkapszulába csomagolva
• Egy fitnessdebil kor görbe tükre

A Transformers és a G.I. Joe után a Hasbro kifogyott a játékfigurákból, úgyhogy aprócska pálcikákkal játszható logikai játékából, a Torpedóból kerekített földönkívüli-invázós látványorgiát. A Csatahajó buta film, de van valami bája, amiért mégsem lehet rá annyira haragudni, és amiért még az idétlen mellékszereplőket vagy a dramaturgiai bakugrásokat is el lehet neki nézni, ha épp jó napunk van. Aki a Transformers-folytatásoknál sem hőbörgött, akár még rosszabb napjain is megnézheti.

A film előzetesei világossá tették, hogy itt zúzás lesz zúzás hátán, a megalkuvást nem ismerő haditengerészet bátor katonái és a menő páncélt hordó erőszakos gyarmatosításba kezdő E.T.-k között. Én azzal az elvárással ültem a vetítővászon elé, hogy ezeken a lövöldözős-robbantós szcénákon ne aludjak el úgy, mint a Transformers sokadik sivatagi jelenetén. Mondhatjuk tehát, a mérce igencsak alulra került, de annál kellemesebben csalódtam. A Csatahajó első negyven percében például semmi akció nincs. A film a karakterépítésre szánja ezt a részt, ami nem épp döcögésmentes, de legalább van.

Channing Tatum, Daniel Craig vagy Ryan Reynolds helyett Hollywood most a legújabb sztárjának szánt Taylor Kitsch-csel próbálkozik, de ezek a felülről jövő döntések nem igazán működnek, úgy tűnik, a kasszarobbantó filmcsillagokat egyelőre még mindig a közönség választja. Taylor már bukott a John Carterrel, és valószínűleg bukni fog ezzel a filmmel is. Amerikán kívül csaknem ismeretlen a neve, de a kudarcok után talán forgat majd néhány jó filmet is, mert a képességeihez nem fér kétségünk. Taylor pimasz karaktere leginkább egy tizenévesével vetekszik, állandó összetűzései felettesével, társaival és testvérével néha már fárasztóak, nemkülönben az, hogy a főnök lányával is úgy bájcseveg, mint a legnaivabb szerelmes kamasz. Ebből a szempontból a Csatahajó nagyon félrelőtte célcsoportját, mert azok inkább tizenhaton felüli férfiak lehetnek. Ennek tükrében Rihanna szerepeltetése is furcsa döntésnek tűnik, aki egy taszítóan férfias szerepben tűnik fel, és félbolond apjától idézget – mintha nem jelentené ki minden negyedik elmeháborodott, hogy az UFO-k így és úgy. A másik kötelező mellékszereplő egy kicsit idétlen, szétálló fülű, értetlenkedő katona, akit nem biztos, hogy a haditengerészet is jó szemmel nézett, mert ha tényleg ilyen flúgosok dolgoznának a seregnél, akkor lenne miért félnünk. Ettől függetlenül a film azért erőteljesen demonstrálja, hogy a haditengerészetnél milyen kúl az élet. Ha teheted, jelentkezz te is!

A  hős jellemfejlődése végül is abban nyilvánul meg, hogy megtanul felelős vezetőnek lenni, és a fináléban megkapja a csillogó kitüntetést, mellé meg a szokásos jó nő kezét. Az pedig ekkor már senkit sem érdekel, hogy esetleg gyászolhatna is a halott bátyja miatt. Taylor viszont annyira megnyerő arc, hogy a szerepének minden butaságát hajlandóak vagyunk elnézni. A  kötelező bögyös-szőke barátnő játékával sincs különösebb baj – nemcsak, mert szépen himbálóznak futás közben a mellei, hanem mert van neki rendes mimikája is, de tényleg! –, csak túl átlagos ahhoz, hogy új Megan Fox legyen belőle. Van még néhány „egyjelzős” mellékszereplő, de közülük csak Liam Neesont említem, akinek mindig jól állnak ezek az apa-karakterek. Karizmájával most is szétfeszíti a vásznat. Bár nem szerepel sokat, pár szavas mondataival a legjobb gegeket mégis ő szállítja.

A buta karaktereket kikukáztuk, jöjjenek a buta jelenetek. A film mintha nem bízna a nézőiben, és miután Tokióban több tízezer ember halálát okozza egy földönkívüli objektum, a kerekasztalnál ülő fejesek, politikusok és tábornokok a biztonság kedvéért visszakérdeznek még egyszer, hogy akkor ezek tényleg földönkívüli objektumok? Pozitívum azért, hogy most nem New Yorkot robbantják víz alá, hanem egy másik nagyvárost, és a hazafias flották sem csak amerikaiakból állnak, hanem nemzetközi összefogásnak vagyunk szemtanúi. A film tele van japánokkal, akik Pearl Harbor után most ismét Hawaii lebombázására kapnak parancsot, csak ezúttal az amerikaiaktól. A szituáció humorát szerencsére a készítők sem hagyták figyelmen kívül. Megtudjuk még, hogy az óceánon pár méterenként vízszintmérő bójákat találunk, úgyhogy radar nélkül is lehet torpedósat játszani. Az is szemet szúrhatott egyeseknek, hogy a haditengerészet nyolcvan fölötti veteránjai még nyugdíjas éveiket is a seregnél töltik, minden percben készen állva a haza hívószavára, úgyhogy rájuk még a legnagyobb világégések alkalmával is nyugodtan számíthatunk! Ez nyilvánvalóan valami tisztelgés akart lenni, mint a TF3-ban Buzz Oldrin szereplése, őszintének ez sem őszinte, de legalább nem olyan érdektelen.

Az ufókról időközben megtudjuk, hogy valamiféle ökoterroristák, akik az élőlényeket nem – így az embert sem –, csak a mesterségesen előállított tárgyakat, építményeket teszik a földdel egyenlővé. Hogy a természetet miért nem pusztítják, azt nem tudjuk meg, de úgy látszik, a piros náluk is a tiltás színe, a zöld pedig az oké-kategória. Buta űrlényes filmhez híven most is kiderül: ha hozzáérünk egy UFO-hoz, akkor garantáltan baljós látomásokat fog megosztani velünk. Nem baj, legalább a G.I. Joe páncéljuk (bár a számítógépes játékok szakértői lehet, hogy itt inkább a HALO-t említenék) van olyan brutális, hogy csillapítsa a Vasember-éhségünket, ha éppen az AC/DC acélos metál-betéteit nem találnánk elegendőnek. Ami viszont meglepő, hogy James Cameron óriásit bakizott a Titanicban, amikor az élére fordult monstrumról lezuhanó emberek belehaltak az esésbe, hiszen Peter Berg rendező és a Hasbro most megmutatja, hogy még a harmadik ilyen balesetet is karcolások nélkül meg lehet úszni.

Ahogy azt az írás eddigi része is hűen prezentálja, a Csatahajót csak akkor nem lehet elsüllyeszteni, ha nem akarjuk. Akik pedig a Crimson Tide-on, a Tengeralattjárón vagy az Atomcsapdán szívták magukba az anyetejet, valószínűleg ugyanúgy utálni fogják a filmet, mint a Top Gun szerelmesei a CGI-generált Pearl Harbort. A fizika törvényei most is érvényüket vesztik, de amikor egy hetven éves csatahajó kilencven fokos szögben befarolva salátává lövi az über-hi-tech Transformers-csészealjat, az már olyan Over-The-Top, hogy nehéz rá haragudni. És bár lényegében egy jó szavam nem volt eddig a filmhez, nézés közben csak néha zökkentett ki a logika hiánya, egyébként jól szórakoztam. A robotok vagányul néznek ki, a katonák tökösek, a többi meg úgyis csak tejszínhab. A végén még felcsendült a Fortunate Son, hogy akik esetleg többet vártak, azok is jó szájízzel hagyják el a mozit.

Csatahajó (Battleship), 2012. Rendezte: Peter Berg. Forgatókönyv: Erich és Jon Hoeber. Főbb szereplők: Liam Neeson, Taylor Kitsch, Rihanna, Tadanobu Asano, Jesse Plemons. Forgalmazza: UIP-Duna Film.

• Mit csinál Hugh Jackman?
• Az idegen telepesek kudarca
• Hardstyle-effektus

Az Apokrif ez évi első száma nemcsak Horror Pista munkái miatt tekinthető különlegesnek, hanem az országos terjesztésre való átállás miatt is. A negyedévente megjelenő lap borítóján egy besúgóval együtt a Kádár-korszakot idéző úttörők vonulnak fel, de a zavarodott világ, az ellenségesség atmoszférája a szám más illusztrációin is visszatér.

A lap tematikájában megfigyelhető egy közös vonás: gyakran éreztem a művekben a kritikát, a dacosságot, az elutasítást. A szépirodalmi rovat kezdő alkotása rögtön alátámasztja ezt a benyomást. Stolcz Ádám Ha sok pénzem lesz című versében a pénzhez és a hatalomhoz kapcsolja a függetlenséget és a megelégedettséget is: „Ha sok pénzem lesz / akkor mindenkire szarok”. Stolcz másik műve, az Én vagyok a kukásember szintén egy kiábrándító világba vezet: a versbeszélő egy kukásember, aki az „életedben guberál”, és mindent tud rólad, mert lát téged a szemetedből, megfigyel és kielemez. Az orwelli Nagy Testvért idézve a kukásember így fenyeget: „látom mit zabálsz, pedig / be se megyek sohasem a házba.”

Mizsur Dániel három verse nyugodtabb, hidegebb. Az Ár-apály finoman szemléltet egy ismeretlen pont körüli táncot. A költői én a címben jelzett jelenséggel azonosul: maga az ár és az apály, a közelítés és a távolodás, bár ő sem tudja, mi az a pont, mi az ismeretlen, ami köré felépül. Második művében – melynek címe Jobb dolgunk nem akadt – ellentmondásokra építi a reggeli kávézást. A költő harmadik versében erős metaforák fejezik ki az állandóságot, ilyen a „párkányhideg kockakő” vagy a „csonttá merevedett csésze”, s ezek mellett csak a déli harangszó jelent egy kis melegséget.

Tarcsay Zoltán Valavala című verse Kalevala-idézés. A rímes versben megismerjük Pisikur turulmadarat, aki megcsalja rút feleségét egy fiatal, szép nimfával. Mivel a feleségnek „mindeneknél több a hája, / szerteszét bugyog tokája”, Pistikur nem veti meg a szép Esperanzát, Juliskát, Piroskát vagy Erzsikét – vagy ahogy éppen szólítja a szeretőjét. Tarcsay a záró versszakban kedvelt toposzt használ: a mestert, a „vak poétát” idézi meg.

A szépirodalmi rovat első novellája Tamás Péter A stáblista után című műve, melyben az elbeszélő a halállal való találkozást komikusan (vagy inkább tragikomikusan) egy sakkjátszma keretei közé helyezi. A játék döntetlensége miatt a törvénykezésből ismert sablonszöveggel engedi el a Halál a főszereplőt: „Mivel Szilágyi úr a Mennyek Országába sem jogosult belépni, az Ezékiel 25:17 értelmében a köztes megoldás fog érvénybe lépni, ezennel tehát elrendeli Szilágyi úr azonnali deportációját a Tisztítótűzbe.”

A lapszám talán legerősebb verse a Fehér Renátónak írt Legalább senki című Palágyi László-vers. „Te félj! és légy óvatlan” – szólítja meg a költő a költőt, s az invokáció tematikája végigvonul az egész művön. A „légy az elszáradt szökőkutak koldusa” és a „maradj a szökésed rabja” oximoronokkal feszültséget teremt, s ezt a melankolikus hangulatot tovább erősíti. Fehér Renátó pedig Palágyi Lászlónak ajánlja az Abszint helyett című költeményét, melyben korszerűtlen mesehősről ír, aki – a Palágyi által kedvelt utazás motívumra építve – elszökik egy másik földrészre, közben a megszólaló itthon van, itt politizál, itt alapít családot, és nem is vágyik el innen. Ezt követően Lukács Flóra három verse közül kettő is idegen kultúrát idéz: az egyikben a tengerparton, szerpentinen, olívafák között jár, a másikban Taiwanról, buddhistákról és nejlon függőágyakról ír.

A végzet irányítja az ember életét a nem elégedett és a felhold című Braun Barna-versekben. Utóbbi hangulatiságát a házak előtti fák adják, melyek mint „földből növő puha ujjak” állnak, a kiszabott sors ellen pedig senki nem tesz (vagy tehet) semmit, helyette csak a belenyugvás marad. Egy erős hangulatbeli váltással Szalay Álmos A háló című novellája következik, melyben két bedrogozott fiatal próbál eltüntetni egy női hullát. De vajon tényleg ott az a hulla? És hogy került a csónak alá a háló? Egyáltalán miért vannak ők a vízparton? A néhol morbid humorral megírt mű egy olyan helyzetet mutat be, amiben a drog hatása miatt a gyilkosságot is szórakozásnak érzik a fiatalok.

Szabolcsi Gergelynek két verse szerepel a lapban: A perspektíva kérdéséről és az Elmondani. „A szavak hűtlen ágyasok” – olvassuk az utóbbiban, és ha „minden egyenes szétfut”, felvetődhet a kérdés: vajon a problémákat soha nem lehet megoldani? Ayhan Gökhan Előszó és Finn-magyar című munkáiban találkozásokról szól. Míg az elsőben a költői én a találkozásokra való felkészülés fontosságára hangol, addig a másodikban egy régi ismerőssel történt „siralmas” összefutásra emlékezik. Nyerges Gábor Ádám a könnyről ír a Himnusz a Nedvességhez A Szemben című versében: különböző élethelyzetekben szólítja meg, mindenütt megtalálja, bánatban, munka közben, allergiában és utálatban, de végül nem köszön el tőle, hiszen „jön még rád, ó, ennél százszorta is nedvesebb idő.” A szépirodalmi rovatot Bognár Péter verseivel zárja a lap. A szerző komikus képet fest Harry herceg kocsmázásáról, de előkerül még Iványi idősebb fiának meggyilkolása is, és ehhez kapcsolódóan egy ima, ami azt szolgálja, hogy a kisebbik Iványi fiú jó elnöke legyen az Állami Számvevőszéknek.

Az irónia, a rendszerkritika és a komikus hangvétel egyaránt jellemző Bognár verseire – ezt elemzi Evellei Kata a kritikai rovatban. A szerző kitér a Petri-díj idei nyertesének rendkívül széles skálán mozgó művészetére: szabad versek, virtuóz rímversek, filozofikus és játékos alkotások egyaránt szerepelnek a művek között. De felvetődik Evelleiben a kérdés: a későbbi olvasók vajon mennyit fognak érteni az utalásokból? A lapban szereplő három vers részletes és pontos elemzése során a szerző alaposan körüljárja a művek keletkezési körülményeit és történeti hátterüket.

Horror Pista (Máriás István) – az aktuális Apokrifben is megjelent – képi motívumairól veress dani méltatásában olvashatunk. „Magasztos, idealizált közegből ismerős tartalom trashbe oltva” – írja a szerző a dadaista, néhol szürrealista, első ránézésre ugyan nyugalmat árasztó, ám a tüzetes vizsgálat után a legkevésbé sem harmonikus képekről, Máriás István laza egységességet mutató alkotásait elemezve kiemeli a néprajzi formákat, a csontvázakat, a dínókat és a tankokat, valamint a Nagy Testvért is, aki a borítón osztogatja az egyenkendőket az úttörőknek. A szerző külön kitér az orwelli világ megidézésére, valamint Tara von Neudorf és Magritte műveire.

A kritikai rovatban négy írás szerepel: A Nova című Kálmán-novelláskötetről Reichert Gábor A (kannás)bor filozófiája címmel ír, ezt pedig a Bajnai Nóra verseit és a Bodor Lilla festményeit tartalmazó Vass Norbert-írás követi. „A versek és a képek szinte mozdulatlan, fényképszerű helyzeteket jelenítenek meg” – írja az iménti szerző, de kérdésként merül fel benne, vajon a képek megállnák-e a helyüket a versek nélkül is. Tinkó Máté Csobánka Zsuzsa Belém az ujját című kötetének kritikájában kitér a múltidézés őszinteségére, az éles és hirtelen nézőpontváltásokra, az önreflexív kiszólásokra és a kötet koncepciójának bonyolultságára. A lap zárásaként Fehér Renátó írását olvashatjuk az Egy sor cigány című portrékönyvről, amiben huszonnégy roma származású magyar embert állítanak a figyelem középpontjába, s ezzel azt kívánják elérni, hogy az emberek belássák, „lám, igenis vannak rendes cigányok”.

Apokrif, 2012/1.

Az illusztrációkat Horror Pista [Máriás István] készítette.

• Bevezetés a fiatal pesti irodalmi életbe
• Pesti bárdok
• Yorick, te szemét!

Annak ellenére, hogy a trance az egyik legjelentősebb elektronikus zenei műfajnak számít, hazánkban nem tartozik a legnépszerűbbek közé. Ahogy szerte a világban, úgy itthon is léteznek trance közösségek, amelyek ugyan viszonylag kevés, ám annál fanatikusabb taggal rendelkeznek. Az egyik legnagyobb csoport a Trance Family (TF), amelynek alapítóját és vezetőjét, Mikó Norbertet kérdeztük a szervezetről, a tagokról, a jelképekről, a bulikról és nem utolsósorban a trance-ről.

KULTer.hu: Mikor kerültél a műfaj közelébe? Milyen okok és tényezők vezettek odáig, hogy a trance rabjává válj?

Lassan már tizenöt éve, az 1990-es évek végén kerültem közelebbi kapcsolatba a trance zenével. A műfaj rabja csak az idő múlásával lettem, amikor egyre több trance társaságot ismertem meg személyesen és az interneten egyaránt.

KULTer.hu: A trance leginkább az interneten él és virágzik, ez a felület szolgál fő fórumként a műfaj rajongói számára. Mi inspirált téged arra, hogy megalapítsd a magyar Trance Family csoportot? Hogyan és milyen körülmények között alakult meg a közösség?

Éppen akkor lett vége egy hosszú párkapcsolatomnak és emiatt menekültem a trance-be. A zene adott erőt ahhoz, hogy felálljak és menjek tovább az úton. Akkoriban léptem be egy kedves ismerősöm által a TranceParadise nevű netrádióba. Hirtelen megismertem negyven trance fanatikust, ami nagyon sok energiát adott. A rádió megszűnésével a társaság szétszóródott, hiszen már nem volt, ami összetartsa őket. Amikor a Facebook bevezette a csoportok létrehozásának lehetőségét, kaptam az alkalmon és létrehoztam a Trance Family-t 2010 októberében. Meghívtam azokat az embereket, akiket még a rádióból ismertem, így kezdődött el az egész.

KULTer.hu: Milyen változásokon esett át a csoport a megalapítás óta? Lehet-e valamilyen fejlődést tapasztalni a TF életében?

A csoportot eredetileg csak a szűk társaságnak csináltam, hogy kapcsolatban tudjunk maradni egymással. Csakhogy egyre többen lettünk és a Trance Family olyan meghatározó jelentőségűvé vált, amiről álmodni se mertem. A megalapítás után saját himnuszunk és jelképeink lettek, TF-es bulikat szerveztem és még sorolhatnám. Ma már több mint 450 tagunk van. A hazai trance bulikat szervező emberek felvették velünk a kapcsolatot, felkerült a logónk a plakátjaikra, ami hatalmas előrelépés a TF életében.

KULTer.hu: Melyek azok az okok, ami miatt a trance háttérbe szorult Magyarországon? A Trance Family hozzá tud-e járulni a műfaj itthoni népszerűsítéséhez?

A média tehet róla, mivel ezt a vonalat hazánkban nem igazán szokta játszani. Aki trance zenét akar hallgatni, az csak az interneten keresztül tudja megtenni, hiszen itthon nagyon kevés trance lemez kapható. Ez napjainkban már nem gond, hiszen lehet rendelni külföldről, de pár éve elég nagy problémát jelentett – talán pont ezért vagyunk elmaradva. Itthon nincs akkora kultusza a trance zenének, mint Hollandiában vagy Németországban. Szerencsére ez az állapot szép lassan kezd megváltozni, hála az internetes felületeknek.

Eredetileg egyébként nem az volt a Trance Family alapkoncepciója, hogy népszerűsítse a műfajt, de ma már ebben is tud segíteni. Jelenleg Magyarországon nincs még egy olyan csoport, ahol ennyi ember ismerné egymást, pont ezért különleges. Akik a haveri vagy baráti körükkel azért nem tudnak trance bulikba menni, mert a többiek nem szeretik a műfajt, azok számára ez a csoport sokat adhat. A tagok rengeteg hozzájuk hasonló emberrel ismerkedhetnek meg, akikkel később együtt mehetnek szórakozni. Nincs annál jobb érzés, mint amikor megoszthatod másokkal a boldogságod. Ezért is gondolom, hogy hozzá tudunk járulni a műfaj népszerűsítéséhez. A trance társaság pici, de pont ebben rejlik az ereje.

KULTer.hu: Vannak-e olyan hazai vagy külföldi fórumok, szervezetek, amelyekkel a Trance Family szoros kapcsolatban áll? Tapasztalható-e valamiféle konfliktus vagy rivalizálás a TF és más csoportok között vagy inkább a békére és az együttműködésre törekedtek?

Szoros kapcsolatban vagyunk a Sound of Cream szervezőivel és a Dream World Productions-szel, valamint a TranceGivingDay-jel – ők a legnagyobb hazai trance buliszervezők. Velük nagyon jó a viszonyunk. Remélem, a jövőben is az marad. Vannak irigy emberek, akik ezt az egészet sajnálják tőlünk és a hátunk mögött rossz dolgokat mondanak rólunk. Bár mindig a békességre törekszem, sajnos ez nem mindig valósítható meg. Nem szeretem, de el kell fogadni, hogy ilyen is van. Konfliktusok inkább egyes emberek, tagok között voltak, vannak és lesznek is, főleg a régi és az új trancerek között. Mindenki nem szeretheti egymást, de legalább tartsák tiszteletben a másikat.

KULTer.hu: Milyen eseményeken tudnak a tagok személyesen is találkozni egymással? Vannak saját, a Trance Family-hez kapcsolódó rendezvényeitek is?

Majdnem minden trance buli előtt vannak találkozók, „meetingek” a tagok számára. Ezeket a Facebookon hirdetem meg; ott beszéljük meg, hogy mikor és hol legyen. Az összejöveteleket inkább szabadtérre szoktam szervezni, hiszen ott többen elférünk. Az ilyen programokon beszélgetni szoktunk, az új tagok itt ismerkedhetnek meg a régiekkel. A meetingek nagyon jól szoktak sikerülni, hiszen akadt rá példa, hogy nyolcvanan, kilencvenen is voltunk. Ennyi embert nehéz lenne egy bárba vagy egy sörözőbe betuszkolni, így aztán mindig a szabadban találkozunk. Egy idő után a csoport tagjai szerettek volna saját Trance Family bulit is, így hát tavaly, nyár végén volt az első ilyen, Trance Family Nyárzáró Party címmel. Jól sikerült és sokan jöttek el, körülbelül 150-en voltunk. A dj-k a tagok közül kerültek ki, akik egytől-egyig tehetséges emberek, így ezzel ők egyben bemutatkozási lehetőséghez is jutottak. Ezt követte egy Mikulás-parti a Trance Family-vel és egy szilveszteri buli. Ezek rendkívül jól sikerültek és igencsak jó volt az események visszhangja is.

KULTer.hu: A Trance Family milyen jelképekkel vagy szimbólumokkal rendelkezik, amelyek a tagok csoporthoz tartozását és egységét jelképezik?

A közösség jelképei közé tartozik a Trance Family zászló, logó és karkötő, emellett rendelkezünk saját himnusszal és saját szervezésű bulijaink is vannak. A zászlót egy kedves tagunk csináltatta, aki minden trance buliba magával hozza, és ha tudunk, szerzünk is rá a híres dj-ktől aláírást. Büszkék vagyunk a zászlóra, hiszen a TF tagjai közül sokan ezeken a bulikon látták meg a zászlót és ezt követően kerestek meg bennünket, úgyhogy ez a védjegyünkké vált.
A karkötő meglepetés volt a tagok számára. Első lépésként egy tagunkkal terveztettem egy logót és kitaláltunk egy szlogent. A szín nem volt kérdéses, mivel a trance színe a kék. Felkerestem pár karkötőgyártót, ők pedig mintákat küldtek, amelyek nagyon tetszettek, így meg is rendeltem belőle kétszáz darabot. A karkötőket 2011 nyarán osztottam szét, ami hatalmas sikert aratott és mindenki akart belőle, hiszen lett valami kézzelfogható dolog, ami jelzi, hogy hová is tartoznak. Ezt követte a himnusz: erre pályázatot írtam ki, jó pár nevező művére lehetett szavazni, az alkotások persze névtelenül voltak versenyben. A győztes Daniel Rems szerzeménye lett.

KULTer.hu: A csoport nevében benne van a family, azaz a család szó. Ti úgy tekintetek magatokra, mint egy nagy családra? Ahogy egy családon belül, úgy itt is ki vannak osztva a tagok között bizonyos „szerepek”?

A Trance Family több jelentéssel is rendelkezhet: lehet összefoglaló név, hiszen ide tartoznak azok, akik szeretik a trance zenét, de lehet egy kis közösség, 40 ember, akik tényleg családtagként tekintenek egymásra. Mindenki mást keres és talál egy ilyen csoportban, sose lehet tudni, kinek mit ad vagy kitől éppen mit vesz el. Igazából egyéni dolog, hogy ki hogyan tekint a TF-re, ki mennyire veszi a szívére vagy tartja fontosnak. Valamilyen szinten egy család vagyunk, hiszen naponta látjuk egymást vagy beszélünk egymással. Igaz, hogy csak interneten keresztül, de mára az lett a csoport célja, hogy ezek az emberek megtalálják önmagukat és a saját társaságukat. A „szerepek” soha nem lettek kiosztva, maguktól alakultak ki. Az enyém adott volt, hiszen én hoztam létre a csoportot, de idővel bizonyos emberek más szerepeket is betöltöttek az egyéniségüknek köszönhetően. Van például egy „TF-anyunk”, ő az erős és határozott személyiségével vált azzá. Akadnak olyanok, akikre jobban hallgatnak az emberek; ők olyan dolgokat írnak vagy olyan gondolataik vannak, amelyek másokból szimpátiát váltanak ki.

KULTer.hu: Mik a további terveid a Trance Familyvel kapcsolatban? Lehet-e valamilyen változásra számítani a közeljövőben a közösség életében?

Tervek mindig vannak, de nem szeretnék róluk beszélni, mert még nagyon gyerekcipőben járnak. Ha eljön az ideje, akkor megtudják a tagok, addig inkább titokban tartanám. Amiről tudni lehet, hogy folytatom a TF-bulik szervezését és hamarosan lesz is egy ilyen. Nagyon szeretném a közösséget valahogyan kiemelni az internet és Facebook adta korlátok fogságából, de ezt nem csak nekem kell akarni, ehhez a többiekre is szükségem lesz. Egyelőre semmilyen nagyobb változást nem tervezek, hiszen ha minden jól megy, akkor miért is nyúljak hozzá… Ehelyett inkább plusz dolgokkal egészítem majd ki.

• Múlt versus jövő
• Körforgások skandináv módra
• Palágyi László: falevél, széljegyzetek (versek)

LXII.

Vagy húsz év múlva arra vetődvén,
egy szervezet irodalmi táborában,
zajos napok után talán a harmadikon,
rövid időre hogy magamra maradtam,
beleszédültem a régi „gyülekezőtérbe”.

LXIII.

A „társadalomkutató úttörők” vetélkedőjének
kerületi fordulóján, az eredményhirdetésen
meglepett, hogy a mi csapatunk nyert,
és mámorított, de ugyanakkor levert,
hogy épp az övékét ütöttük el a továbbjutástól.

LXIV.

„Ha előbb érek addig a fáig, mint a villamos…
előbb érek a villanyoszlopig, mint az az autó…
a másodikig… a harmadikig… Ha előbb… akkor…
akkor biztos, hogy… úgy legyen… még ebben a hónapban…
de tényleg… Ha előbb érek a földszintre, mint a lift…”

LXV.

És futottam, mintha az életem múlna rajta,
vagy több annál, és néha talán hittem is,
most sem áll távol tőlem privát misztika,
versenyeztem vágyaimmal hazardírozva,
így adagolva magamnak az adrenalint.

LXVI.

„Tíz év alatt robbantál fel bennem” –
kezdődött egy félbeszakadt versem.
Elhomályosulnak, el is vesznek,
fényes képek, szívszorító dallam,
és legvégül az érzés is lassan.

LXVII.

Nem akartam többé, de végül mégis
visszaköltöztem arra a környékre,
s a házuk előtt átvágva a fák közt,
máskor meg oldalt a csenevész sövényt
hirtelen úgy láttam, ahogyan régen.

LXVIII.

Vizsgázni mehettem egy másik egyetemre,
ott fedeztem föl kiírva a nevét,
később meg a rádióban hallottam koronként
saját hangján lüktetni kólonját,
és ámultam, hogy a szívem megdobogja még.

© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva

A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.

• Nyilas Atilla: Az ékesszólásról, 8. (Rövidfilm a szerelemről)
• Nyilas Atilla: Az ékesszólásról (Verstételek), 1.
• Nyilas Atilla: Az ékesszólásról, 9. (Rövidfilm a szerelemről, folytatás)

Csaknem két évtizedes hagyománynak hódolt a Budapesten megrendezett Nemzetközi Könyvfesztivál. Nemzetiségre, életkorra, érdeklődési körre való tekintet nélkül mindenki megtalálhatta a számára megfelelő programot a több mint 350 rendezvény közül. Az író-olvasó találkozókon kívül dedikálások, könyvbemutatók, díjkiosztók, kiállítások várták a látogatókat.

A Millenárison április 19. és 22. között az északi országok díszvendégeié volt a főszerep: Dánia, Izland, Norvégia, Svédország és Finnország szerzői népszerűsítették köteteiket. Ezen belül a krimi műfaja került előtérbe, többek között Hakan Nesser svéd, Leena Lehtolainen finn, Lene Kaaberbol és Agnete Friis dán szerzők, valamint Pia Juul frissen megjelent művei keltették fel az olvasóközönség figyelmét. Emellett válogatott fordításokat is bemutattak, mint a Fölmagasodik hirtelen vagy a Turkui finn költők című versgyűjteményt, illetve a finn groteszk novellák antológiáját, a Tavalyi vajat. Kiemelkedő tetszést aratott az ismert izlandi költő – Björk és Lars von Trier szerzőtársa –  Sjón is, aki ezúttal A macskaróka című művével jelentkezett. Ennek ellenére a Könyvfesztivál díszvendégének járó Budapest Nagydíjat Claudio Magris trieszti szerzőnek ítélték, aki az Európa Kiadó Matinéján Joze Hradillal és Kjell Askildsennel mutatta be új magyar nyelvű kötetét. Emellett kiosztották az év kiadója, az Év fővárosi és vidéki könyvesboltja, az Év hangoskönyve, az Év hangja, valamint a Budai-díjakat is.

A felnőttirodalom mellett az ifjabb korosztályok szórakoztatásáról is gondoskodtak a Gyermek(b)irodalomban felolvasások, bábelőadások, meseprogramok, játszóházi foglalkozások révén, valamint számos gyerekkönyvkiadó is képviseltette magát a könyvterjesztők standjai között. Emellett a Móra Könyvkiadó Kihez írok én? című rendezvényén kortárs magyar szerzők (Erdős Virág, Kiss Ottó, Lackfi János és Mikó Csaba) részvételével beszélgettek a gyermekirodalom aktuális kérdéseiről, de a kamaszok számára is nyújtottak szellemi táplálékot: Sohonyai Edit például Mit mutat a tükör? címmel tartott előadást, ismertetve új könyvét, a Kockacukrot is.

A magyar kortársak közül szerepeltek elsőkötetesek és befutott szerzők is. Megjelent többek között Maros András, Szkárosi Endre, Háy János, Grecsó Krisztián, Nádas Péter. A könyvfesztiválon Bazsányi Sándor, Király Levente és a Szilasi László irodalmi vitáját képező Kossuthkifli szerzője, Fehér Béla is dedikált.

A Palatinus Kiadó régészeti, irodalomtörténeti és szépirodalmi témák felé is nyitottnak mutatkozott. Stein Aurél Ősi ösvényeken Ázsiában, Kálmán Kata A Csibe-ügy – Egy fotográfus naplója Móricz Zsigmond utolsó éveiről, valamint Darvasi Ferenc Elválik című kötetét mutatták be. A magyar történelem és irodalom határterületét pedig mindenekelőtt Szőnyei Tamás Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956-1990 című kétkötetes munkája prezentálta. Idén talán Vasile Ernu Született Szovjetunióban című könyve osztotta meg leginkább az olvasókat a Szovjetunió iránti nosztalgikus hangvételéből kifolyólag.

A MEK és az OSZK rendezvényein hangsúlyt fektettek az e-könyvek terjedésére, általános vitafórumot tartottak az elektronika, internet, könyvkultúra kapcsolata körül, a szellemi örökség digitális megőrzését helyezve középpontba. Több száz magyar és külföldi szerző, kiadó, szerkesztő jelent meg a rendezvényeken, többnyire munkájuk bemutatása céljából, de zenei előadások is voltak, például fellépett a Kaláka együttes is.

A Csodák palotája a Jövő háza és a Fogadó reggeltől estig fogadta az érdeklődők népes táborát, a párhuzamosan futó programok ellenére is szinte mindig telve voltak a kiállító- illetve előadótermek. A számos lehetőség kihasználása érdekében szórólapokkal, térképekkel többnyelvű programfüzetekkel segítették a rendezvény átláthatóságát.

A Könyvfesztivál rendezői láthatóan mind a szórakoztatás, mind az ismeretterjesztés előkészítése érdekében alapos munkát végeztek. A látogatókat a műsorszervezők és kiadók széleskörű választékkal fogadták, mindenki megtalálhatta a számára érdekes programot, találkozhatott kedvelt szerzőjével, szert tehetett régi és új könyvekre egyaránt. Bár a költségvetésre nézve keringenek előnytelen hírek, remélhetőleg a következő alkalom még nagyobb tömegeket vonz majd a XX. Könyvfesztiválra.

XIX. Budapesti Könyvfesztivál, Millenáris, Budapest, 2012. április 19−22.

• Margó és az Európai Irodalom Éjszakája
• Könyvfészek – kortárs magyar szerzők a Könyvfesztiválon
• Ez olyan Kingás

Pár héttel ezelőtt egy világhírű, kortárs francia művész alkotásairól írt cikkemet így vezettem be: „Két pont között legrövidebb út az egyenes. Kivéve, ha nemeuklideszi dimenziókban, feketelyukas féregjáratokban járunk. Vagy egy kiállításon.” Úgy érzem, ez a kijelentésem sokkal találóbb Orosz István Erlin Galériában kiállított műveire, mint bármely más kiállításra, amit eddig láttam.

„A meggyőző lehetetlen mindig jobb, mint a nem meggyőző lehetséges.” (Arisztotelész)

Deszkametria, Fal, olvasom a művek alatti címeket. Csupa egyenes vonal, a düreri alapossággal megrajzolt Fal című grafikákon és a fa „deszkákból” megalkotott alakzatoknál, természetükből adódóan is. A deszka szó a metria szóval társítva egyenes vonalakat, szögeket jelenthet. Ezek most ott lógnak a falon, leakaszthatóak. Ha közelről nézzük a konstrukciókat, elegáns parketta-mintázatokat látunk. De aki ismeri Orosz Istvánt, az tudja, nem szabad bedőlni ennek az egyszerű, puritán látványnak. Látószöget kell váltani, távolodni a képtől, amit így már nem is nevezhetünk egyszerűen képnek.

A kis galériában egy új világ tárul fel előttünk, három dimenzióban, de nem kell felvennünk 3D-s szemüveget, bátran hagyatkozhatunk saját szemünkre. Terekkel telik meg a kiállítóterem, noha a művész ezúttal nem hozott a kis falfelületekre installált játékos anamorfózisaiból, de így is rejtélyes világba kalauzol. Annak az elfogadására biztat, hogy ne higgyünk a szemünknek, illetve hogy mégis higgyünk a szemünknek, mert mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Bent vagyunk egy idomban, körülvesznek falak, de úgy, hogy már kint is vagyunk az épületből. Nincs börtön, bezártság, mindig van egy út, kiút, ami lehet, megint másfele vezet, titkos zugokon át, és gyakran önmagába tér vissza. A grafikák csak ráerősítenek a látványra. Lebegő építményeket látunk, vagy képtelen képeket mutatnak nekünk. Megszűnik az épület, a fal mozdulatlansága, mozdíthatatlansága, földhöz kötöttsége. Alakot vált, átalakul, anélkül, hogy kivennénk, lerombolnánk egyetlen tégláját is.

A művek nem előzmények nélküliek. A Penrose-háromszög, Pirenesi börtönei és Escher lehetetlen kockái és konstrukciói is bevillannak. A háromdimenziós alakzatok, amelyek csak kétdimenziós formában jelenhetnek meg, nem megépíthetőek. Orosz – Escherrel ellentétben – nem fametszetet készít, hanem deszkáiból teremti meg ezt a lehetetlen világot.

Két pont között nem az egyenes a legrövidebb út. Hajlik a tér, talán a kozmoszban járunk, ahol nincs fent és lent, meghajolnak a vonalak, a párhuzamosok nemcsak találkoznak, hanem egymásba is csavarodnak vagy ölelkeznek, de úgy, hogy közben el is engedik egymást. A szemfényvesztés (trompe-l’oeil) műfajának szokás ezeket nevezni, de mily rossz kifejezés, mert éppen a fény által válnak ezek az alakzatok élőkké, ránk kacsintanak: gyere velem, nézd, milyen komplex a világunk. Semmi sem az, aminek látszik. Fogadd el és játssz velünk, hagyd a járt utat a járatlanért, megéri, tanulni fogsz. Elegánsak a faidomok, kiműveltek, kimunkáltak, és mint az igazán elegáns tárgyak, egyszerűek. Illetve csak annak tűnnek. Megszerkesztésük mérnöki precizitást követel. Nem véletlen, hogy a művész – az animációs film nagymestere –, képes egy deszkába mozgást lehelni. És megszületik a tér. Megfoghatatlanul.

Orosz sokszor felvetette, különösen az építészet kapcsán, milyen jó lenne, ha sikerülne az időt térbelivé változtatni. Deszkametriáiban különböző korú fákat használt fel, hasznosított újra. Ezek a fák az idő és időjárás hatására különböző színűekké váltak, az idő érlelte őket. Nem évgyűrűiket látjuk, hanem sokszínűségüket, élnek, magukban hordják az időt.

Orosz István grafikusművész kiállítása 2012. május 12-ig tekintető meg Budapesten, az Erlin Galériában.

• Vigyázat viadukt, jön valahonnan!
• Közösségben a kortárs művészetért
• Kis képtelenségek

Orosz István kiállításán grafikák és deszkametriák (fainstallációk) fogadnak. Utóbbi fogalmat a Google sem ismeri még. A geometriai formák előtt mozgunk és a látvány is mozog, irányt vált, más-más arcát mutatja meg. Olykor elég csak szemünket mozgatni, és egy másik térbe billenünk. „Titok-dobozt” nézünk, feltárul a belső világ, amelyet mindig is kerestünk.

A felfedezett szimmetriákban a promesse du bonheur, a boldogság ígérete is jelen van. Milyen mozgalmasak a megdermedt formák, nem folyót látunk, nincs sodrás, de van meder, mélység, és van magasság is, hegycsúcs, völgy, szakadék. Viadukt. A kiállított művekben ott munkál valamiféle emberhez méltóbb viszony utáni vágy s egyben ennek lehetősége is (Adorno). A labilitást érzékeljük, azt, hogy a felszín és a mélység közötti egyensúly megbomlott. Szemünk igyekszik megszüntetni az egyensúlytalanságot, a káoszt. De képtelen rá. A rejtvények felkeltik bennünk az igényt, hogy az egészről, rész és egész viszonyáról gondolkodjunk. A részmozzanatok egységre törekszenek.

Ezek a művek nem engedik, hogy ingereink eltompuljanak, hogy elszigetelt egyének legyünk. Orosz folyamatosan kétségbe ejtve arra ösztönöz bennünket, hogy kételkedjünk. Amit látunk, tényleg az, amihez szemünk szokott? Lemondani a megszokásról és elfogadni a fel nem oldott ellentmondásokat. Felejteni, felvillantani valamit, majd ejtőzni, hintázni a kialvó újrafelismerésben. Az optikai csalódást, élményt nem lehet szétszedni, egyszerre létezik is valami, meg nem is. Misztérium. Síkban elbeszélve. Calvino írja, hogy temetéstől temetésig tart a béke. A deszkametrikákban folyamatos a háború, a káosz. Egyszerre kell börtönőrnek állnunk és rabnak. Ilyen ház, tér (börtön) nem építhető. De ott van a fejünkben, él, látjuk.

Beszűkülés és tágasság folyosóit járjuk, hol eltűnünk, hol felbukkanunk, búvópatak módjára. Néha keresztúthoz érünk, nincsenek stációk, csak csillagtúrák. Egy új világba helyezzük magunkat, amelyben mi határozzuk meg a szabályokat. És ahol Bolyai Appendixe szerinti a rend. Felfedezünk. Nekünk is megvan a magunk Északnyugati átjárója. Orosz István kapcsolatot teremt új és régi között. Örökös előtte, és örökös utána. Felcserélhetők. Egyszerre vagyunk fent és lent. Szemünket kinyitjuk, becsukjuk, hol az egyiket, hol a másikat. Érezzük a súlytalanságot, a lebegést, a mélységet és a magasságot. A távolságot és közelséget. Egy balkonon állunk. Európa legszebb balkonján: Brühlsche Terrasse, Drezdában. Ha az X-helyre lépünk, azt láthatjuk, amit Caneletto látott. A kiállítóteremben bárhova tartunk, pillantásunk mindig más teret és időt érzékel.

Át kell hatolnunk az installációk anyagi valóságán, hogy testetlen lényegükhöz jussunk. Orosz István legapróbb részleteiben is kézzelfogható világot mutat be. A deszka, bár tömör, egyszer csak beomlik, hiány keletkezik, feneketlen szakadék látszik. A teljességigényt leleplezi a mögötte ásító űr. Nincs fogódzó, zuhanunk, esünk. Megszűnik az árnyék. Ráktérítőn vagyunk, ahol a Nap sugarai a nyári napforduló napján merőlegesen esnek a Földre. Türelmetlen vagy, szeretnél már valami bizonyosságot? Szilárd talajt a lábad alatt? Eltévedtünk volna? Ahogy megszoktuk a nem-olvasást, megszoktuk a nem-nézést is. El kell felejtenünk a megszokott módon nézni valamit. Ráébredünk a távolságra, a különbözőségre, amelyek nem elválasztanak egymástól bennünket, hanem ellenkezőleg, összekötnek.

A falról leemelhető tér és idő: deszkametria. A trompe-l’oeil módon elénk tárt világban keresni, meglátni és megérteni valamit a homo ludens sajátja. És ki nem akar játszani?

Orosz István grafikusművész kiállítása 2012. május 12-ig tekintető meg Budapesten, az Erlin Galériában.

• Lehetetlen kiállítás
• Közösségben a kortárs művészetért
• Út, emelkedővel

van gogh, a hitetlen

nincs igazi magány
a vásznon a színek összeadódnak
a madarak csapatban vonulnak
új nő a letört ág helyén
púp ha ütik az ember fején
nincs igazi halál
a gyerek a bátyám szemével néz
az enyém apai kéz
a lány még meg sem születik
már az anyja nevén nevezik
félek
ha nem hiszek, semmit nem érdemlek
istentől kezdve egy új télikabátig
annyira szomjazom a hitet
hogy nem látom a térképet
mi a forráshoz vezet
egészen vak lettem
az élet álom
bár aludhatnék

sors bona nihil

belül van a becsület
kívül a fonákja
közönnyel hímzett arcok
a tovább netovábbja

véraláfutásosra csókolt
nyakak-arcok-búbáj
koszorú koszorú dalol
belőled a szomorúság

mész mész megdöglesz
árok az út szélén nem vicc
halott fölött guggol az élő
belekbe mélyed a tekintet

jósolni próbál belőle
bármit szebb jövőt még mára
a halottak szája súg mintha
széjjelnyílva szótlanságra

menj haza éjszakára

vaksötét körül és macskák az úton
feltartott farokkal körös körül
dörgölőznek – csak a dögszag teszi
tessék már lefeküdni és aludni

a tévében roncsok elegáns ruhában
beszélgetnek bután nem is érted
ha rád néznek ne tükörbe zuhansz
és megvág fal felé fordulva jobb lesz

sír valami vagy csak ciripel
a tücsök nem döglik meg télre?
fogalmam sincs mássz vissza az ágyba
hagyd a képeskönyvet a fenébe

örüljünk hogy vége van mára
ki ki nyugalomba
de álmunkban felszakad minden minta
mit a nappal hímez arcunkra

ott kinyílik minden ajtó
futunk egymás felé nem fáj
összesimul két tekintet
integet az öröklétnek

aztán a reggel nyirkos tenyér
tapint nincs e lázad
vedd le az álom vászonkötését
szépen gyógyulsz csak behegedsz

ma is fog fájni ma sincsen vége
csak a konvektor kattog csönd van
föltekert fűtésnél dideregsz állsz
mire is de valamire várva.

• Pál Dániel Levente: Az ágy közös, A törékeny mosdó alatt (versek)
• Kerber Balázs versei
• Csobánka Zsuzsa versei

Anna a kalorizmus lelkes híve, akibe már kiskora óta beleégették, hogy hallgatni arany. Anyja, Katariina a vörös Észtországot maga mögött hagyva családjával az előítéletektől nyüzsgő Finnországba költözött, ahol minden észt nő ruszki és szajha. A nagymama, Sofia pedig minden egyes nap görccsel a gyomrában aggódik a rendszer ellen lázadó testvéreiért és Szibériába küldött szeretteiért.

Három generációt követhetünk végig három nő története alapján Oksanen új regényében. Az észt anyától, finn apától származó írónő könnyedén, gördülékenyen és teljes természetességgel meséli el azt, amit sokáig nem lehetett, és csak gyűlt és szétfeszített legbelül. Mintha egy tea mellett hallgatnánk őt egy kávézóban, észre sem vesszük, és a pincér kopogtatja a vállunkat, hogy záróra. Egy ilyen bonyolult szerkezettel és történettel bíró könyv össze is roppanna egy homályos, mesterkéltebb költői nyelv súlya alatt. Ha már egyszer belevágott, igyekszik a lehető legalaposabban lefesteni az említett társadalmi, szociokulturális állapotot, a körülményeket és a környezetet. Többször vissza-visszatér bizonyos motívumokhoz, újabb részletekkel, hangulatokkal gazdagítva azokat (ilyen például a határon való átkelés kálváriája és kopogó sarkas izgalma), melyeket lehet, hogy mi túltárgyaltnak érzünk, de mégis valahogy szemet hunyunk felette, mert olyan megkapó az a lendület és érzékletesség, amellyel a történet szereplőinek világát visszaadja.

A három történet, amely kezdődik a nagymamával, folytatódik az anyával és végződik a lányával, nem egymás után, logikai sorrendben kerül elbeszélésre, hanem évszámokkal elkülönítve, külön tömbökben, meg-megszakítva a mesélést akár negyven évvel korábbi eseményekkel, majd újra visszatérve oda, ahonnan elkalandozott. Folyamatosan ugrál az időben és szabadon kezeli a feltörő emlékek sorrendiségét, ez erősíti azt a benyomást, hogy a lapok egy sokáig rejtőzködő vallomást rejtenek.

A fő alak Anna, a lány és az unoka egyben, az ő személyiségébe bújva és bonyolódva nézhetünk vissza a múltba, és szemlélhetjük a jelent. Annyira összetett jellem, és a cselekedetek kikövetkeztetése annyira csábít és hívogat, hogy a könyv egyfajta lélektani élvezetet is nyújt amellett, hogy belemártózhatunk az elmúlt korok mindennapjaiba, amelyekről a történelemkönyvek nem írnak. A fejezetek határait a hallgatás húzta meg. Az első rész több mint négyszáz oldalt foglal magába, szemben a második és a harmadik tíz-húsz oldalával. Olyan, mintha egy fejlődésregényt lapozgatnánk: arról olvasunk, hogy sikerül Annának leküzdenie démonjait, és hogy képes megnyílni egy másik, rajta kívül állónak.

„Anna világa ott van, ahol az édesanyja boldog” (35.). A „boldogságszigeteken” a nők szoknyát viselnek, nem farmert és edzőcipőt, a csokoládék a dobozban úgy zsúfolódnak egymás mellett, mint azok a bizonyos heringek, és nem kell külföldinek látszani. Ez a letűnt világ Anna Észtországban töltött nyaralásait és kiruccanásait jelenti a nagymamánál, ami oly távoli és visszahozhatatlan, hogy nem is képes egyes szám első személyben beszélni róla. Ez a paradicsomi állapot csak otthon, a négy fal között uralkodott – az utcán nadrágban és smink nélkül kellett hirdetni, hogy ők már finnek, hiába köti őket ide származásuk. Így az emberek pár külföldről hozott holmiért, kávéért, háztartási gépért cserébe máris szívélyesebben bánnak velük, kedvesebbek a nagymamával is, az ajtók dörömbölés nélkül kinyílnak, és a szállodában a recepciós még a kabátot is rájuk adja. Annának nem is volt más választása, finné kellett válnia. De hiába, minden akarata és az anyai tiltás, pofonok ellenére is megtanulta az észt nyelvet, néha össze is keveri a finnel, sokáig nincs is tudatában, míg végül ki nem bukik belőle, hogy visszavágyódik hazájába. Finnországban, ahol a Szovjetunió minden tagállamában élő ember egyre megy, egyszerűen ruszkik és kész, tilos volt Észtországot megemlíteni, beszélni róla, egyáltalán emlékezni rá, megszűnt, meg se történt, nem is volt, hallgass.

Katariina sose volt az a hithű kommunista, aki buzgón énekelte volna a pártindulókat az ünnepségeken a „retek elittel”, ahogy ő nevezte a rendszer állhatatos híveit. Az elfojtott düh, az előítéletek elleni tehetetlenség és a keserű szájízű tapasztalatok miatt nevelte és szoktatta magát és Annát is a hallgatásra. Ha a finn férfiak fülébe jutna, hogy ő észt, rögtön felvillanna a szemük, szájuk kéjes mosolyra húzódna, és nem érdekelné őket, mik az értékei, a vágyai és milyen történet van mögötte, egyből csak az kezdene el forogni bennük, vajon mire hajlandó és mennyiért. Senki se akarná őt igazán.

A kurvaság az észt nők génjeiben van, ezt ilyen egyszerűnek gondolják. A „zászlóvörös” ajkak, neccharisnyák, vörös körmök, hatalmas loboncok, „ringó csípők” és vékony cigarettát tartó ujjak a Szabadság és Jólét hazájából jövő férfiaktól várják és remélik a megváltást. Hiszen Finnországban a krumpli krumpliszínű, nem kék a szuperfoszfáttól, kakasfej formájú csodagumikat lehet kapni, és még a WC-papír is álompuha és virágmintás. De ha a megváltás éppen elmarad, megelégednek egy-két csinos és márkás ruhaneművel is.

Senkit se érdekelne, hogy Katariina még Észtországban építészmérnökként robotolt hétvégéken és karácsonykor, az otthon teljesen fölöslegesnek tartott, külföldön pedig oly jogosnak és természetesnek vett kávészünetek nélkül. Azzal, hogy hozzáment egy finnhez és otthagyta hazáját, aláírta a kimondatlan szerződést, elfogadta a feltételeket, a következményeket, a sokatmondó, lapos pillantásokat és a szükségszerű, életfenntartó gyanakvás övezte mindennapokat, de folyamatosan küzdött, hogy lányának biztosítsa a jobb és megítéléstől mentes sorsot, életet. Magát pedig a bizalmatlanság üvegajtaja mögé zárta, ahol halkan, morzsolt könnyek között énekel együtt észt nyelvű kazettáival, és ahol nem olyan hunyorgóan meleg a parketta, mint Tallinnban. Nem remél, nem is vár el senkitől semmit, csak magára számíthat. A moszkvai üzleti útra induló férje bőröndjében talált női sampont kiönti és csendben lehúzza a WC-n, helyébe ragasztót önt. De el (már) nem hagyja.

Ha a szavaknak egyszer már benn kell maradniuk, és csak kaparnak, ég tőlük a torok, és tüzel az egész benső, hogy helyreálljon az egyensúly, valami mástól kell megszabadulni: attól, ami bent van, ami az „én” része, s könnyen fel is megy és ki is jön. Anna már tizennégy éve a bulimarexia bűvkörében él. Ez a sajátos elnevezés azt jelenti, hogy pár nap koplalás után, amikor csak mentacukorkát szopogathat és biztonságos ételekhez nyúlhat, melyeknek rossz az íze, de legalább bent maradhatnak, felváltja a hatalmas bevásárlókörutat követő több órás szesszió. Ilyenkor mindent magába tömhet, amit megkíván: fagylaltot, olvadt vajas, ropogós és gőzölgő kenyeret, csokoládét, pirogot, kekszet, sajtot, pizzát, süteményt – mindent, de mindent, mi szem-szájnak ingere. Persze csak bizonyos sorrendben, hogy megkönnyítse a maga dolgát.

Anna látszólag teljesen normális lány, akit csak irigyelni lehet: szerencsés alkat, bármennyit eszik, nem hízik egy grammot se, és csak kacagva legyint, ha megkérdezik, hányszor tornázik egy héten. Neki nem kell aggódnia a fölös kilók miatt, ő különb a többinél. Azt persze senki se tudhatja, hogy egy cukorkás zacskó vészjósló, egyre közeledő zörgése milyen vihart vált ki a lányból. „A könyvekben az áll, hogy hányás után visszataszítónak érzem magam, és lehangolt vagyok. Csakhogy én csodálatosan érzem magam, szinte szárnyalok.” (17.) Hiába, erre születni kell. Anna már az elsőnél tudta, hogy ő jó ebben. Támogatja az ő Ura, akinek ha engedelmeskedik és elegendő ennivalót ad neki, megadja számára azt, amire felfigyelnek és ami eltereli a figyelmet arról, ami titok: a tökéletes női testet. Gyermekként nem tanulhatta meg a mértékletességet: édesanyja neki, a legdrágábbnak adta az összes, több doboznyi, több táblányi édességet. „Nem bírok csupán egy maroknyi sósborszeszes cukorkát venni, hanem egy egész zacskóval kell. Vagy egy szemet sem. […] Nem tudom csak a szempillámat kifesteni, teljes szemfestésnél alább nem adom. Nem elég nekem egy cigarettát elszívni, hanem egyikről a másikra gyújtok.” (30.)

Ha az életben már annyi mindent eldöntöttek helyette, keresnie kellett egy olyan területet, amit óvhat, kézben tarthat és csak ő irányíthat: „mindenekelőtt pedig magam döntöm el, hogy a két liter savanyúkáposzta-levest most azonnal eszem-e meg. Ennek sem ahhoz nincs köze, éhes vagyok-e, sem ahhoz, mikor ettem utoljára […] Én döntöm el, kihányom-e a két kiló csokoládét most, vagy soha” (32.). Anna rendkívüli lány, a legjobb tanuló az osztályban, két jegyet szokott kapni a dolgozatára: az egyik a hagyományos osztályzat, a másik pedig azt mutatja, hogy magához képest hogy teljesített, mennyire tudta kibontakoztatni értékeit. Mit is kéne szégyellnie? Nem tudja, mit jelent az, hogy szégyen, pedig az ő karjainak fojtogató ölelésében kel fel és fekszik le minden egyes nap. Hallgat a szégyenről, el és magába rejti, letagadja azt, és mégis minden erejével azon van, hogy megszabaduljon tőle. „Igyekeztem a végkimerülésig ostorozni a szégyent, mígnem véres hányásként távozott. Vajban sült bagett és szégyenem szétszaggatott darabkái úszkáltak benne, szalámival és mindent feloldó gyomorsavval keveredett” (82. ).

A nagymama, Sofia története egy messzi-messzi mítoszként hat: a részek itt esnek leginkább szét, az összefüggéseket és következményeket nekünk kell kitapintani. Az elbeszélő tárgyilagosan elmeséli a történteket, de a mondatokat nekünk kell befejezni. A múlt nem hagy békén, kéretlenül-hívatlanul beront a kandalló-meleg, pipafüstös nappaliba, szétroncsolva nem csak a pillanatot, hanem a hátralévő éveket is. Elég, ha csak egy darabkája, egy ismerős arca jön szembe, az addig hurcolt, elfojtott bűntudat és önvád, a tönkretett életek iránti felelősség annyira eluralkodik, hogy egy esküvő egy öngyilkosságba fulladhat. A változás, az új szétzilálhat családokat és kötelékeket, elfeledtetheti, kik is vagyunk, közben addig nem ismert oldalunkat is előhozza a végső pillanatokban, és rádöbbent, hogy a határaink az elképzeltnél jóval távolabb esnek: mennyi mindent képesek vagyunk kibírni és elviselni, ha azokról van szó, akiket szeretünk.

Anna a női samponok példáján okulva hamar megtanulta, mi is az a hűség: elvont és a végletekig gyúrható fogalom. Szép eszme, de előbb-utóbb úgyis a képbe kerül egy „tatjana”, és akkor összeomlik az egész, mint egy kártyavár. Ezért hát meg kell előzni a bajt: semlegesítenie kell magát, nem szabad éreznie semmit, nehogy megkarcolják. Az ő Ura úgyse engedi sokáig, hogy rajta kívül más is jelen legyen az életében. Folyamatos éberségre, elővigyázatosságra van szükség a túléléshez: nehogy elszólja magát, nehogy kiderüljön valami, aminek nem lenne szabad. Dermesztő, hogy egy kapcsolatban önkontrollja felenged, egyre óvatlanabb lesz, és egyre kevésbé gondolja át, mit is fog mondani a következő pillanatban. Ráadásul megfogalmazódott benne a vágy is: el akar mesélni mindent magáról, pontosabban Észtországról. „Valamin le fogok bukni, ezt egészen biztosra vettem. Meg kell akadályoznom. Ki kell találnom valamit. Már megint. Valamit vagy valakit?” (172. )

Így hát az egyéjszakás kapcsolatokba menekül, hogy megőrizze a távolságot és ezzel kapcsolatát, hogy legyenek titkok, amikről hallgatni lehet. „Amikor a dolgok elég zavarossá váltak, levegőhöz jutottam.” (299.) Amúgy is, inkább ő legyen az, akinek először van viszonya. Ront a helyzeten az is, hogy kérdéseket tesznek fel neki. Mit szeretnél? Jó ez neked így? Hogy szeretnéd? Anna kérdéssel válaszol: hát honnét tudhatná? Pedig a válaszoknak meg kell lenniük valahol. Lehet, hogy mások paplanja alatt, egy próbát mindenképp megér. Honnét tudhatná, mire vágyik, mikor ezzel sose törődött, sose kérdezték tőle, és nincs is tisztában önmagával? Van a test, amit tud uralni, és ami egy eszköz, az ő Ura otthona. De mi van bent? Valami, vagy valaki, aki egyes szám első személyben beszél önmagáról, és ami biztos, hogy nem lehet az övé, mert nincs lelke, nem érez. Se test, se lélek, egyik sem az övé, lebeg valami örökkévaló, szemet szúróan fényes megfoghatatlanságban. Közben egyre inkább belemerül és bevackolja magát a súlyával való körtáncba. „Ahogy egy-egy lépéssel közelebb jött hozzám, egy kilónyira menekültem előle… soha nem fogsz tudni elkapni, sem te, sem senki más, nem engedem, hogy bárki elkapjon…” (312.)

Kattan a zár, és ömlik belőle a szó, már órák óta csak ő beszél, a harmadik doboz cigarettáját szívja. Ehhez egy olyan valaki kellett, aki a boldogságszigetekről jött, Anna világából, aki nem ítél, hanem ugyanazt élte át és csak megért. Mindegy is, hogy mellette marad-e vagy sem, végre nemcsak a testet, hanem a lelket is simogatják, és olyan sok mesélnivaló van még, amit más is meghallgathat. A tipikusan boldog vég – hálistennek − elmarad: kérdések záporán át szembesülünk a valószínűsíthető jövővel, ami nem lesz napfényes, és tele van buktatókkal, de erre legalább lehet számítani. Ez Anna, ő ilyen és ezzel jár. Nem kell félni semmitől, majd csak megbirkóznak vele.

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei, Scolar Kiadó, Budapest, 2011.

• Tallér Edina: A húsevő (regényrészlet)
• Foglalkozása: kurva
• Balázs Zoltán: Haláleset (novella)

Vajon merünk-e mi magyarok úgy istenigazából szórakoztatni, vagy túl óvatosak, finomkodóak vagyunk hozzá? Talán él még bennünk a régi idők törekvése az ideológiai nevelésre? Kiket célozhattak meg a Marslakók és Hacktion írói? – Néhány azon megválaszolatlanul maradt kérdések közül, amelyek felvetődtek április 26-án, a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett Sorozatok, a jövő irodalma? című esten. Ám a rendezvény e rejtélyek megoldása nélkül is épp elég izgalmas pillanattal szolgált.

Az első órában a Sorozatjunkie atyja, Winnie, a Comment.com újságírója, Sixx, Krigler Gábor forgatókönyvíró, az HBO kreatív munkatársa, valamint Csepregi János író beszélgetett, Bednanics Gábor moderálása mellett. Az irodalomtörténész, kritikus először arra volt kíváncsi, vajon mikor érkezett el az a pont, amikor a sorozatokkal való foglalkozás önálló tevékenységi formává nőtte ki magát.

A pillanatnyi zavart csendet Winnie törte meg, három meghatározó amerikai alkotást említve – Született feleségek, Grace klinika, Lost –, amelyek komolyan felelőssé tehetőek a hazai sorozatkultúra kialakulásáért. Ellentétben ugyanis az örökös lenézettség státuszában leledző szappanoperákkal és a rétegműfajokkal, ezek képesek voltak arra, hogy széles rajongótábort alakítsanak ki. A 2003-2004 körüli „sorozatbumm” létrejöttében a sajtó és az internet érdeme is vitathatatlan, főként azon véleményformálóknak köszönhetően, akik lelkesedésükkel tömegeket győztek meg. Winnie bevezető fejtegetése olyan jól sikerült, hogy még Sixx sem tudott (akart) egy határozott igennél többet hozzáfűzni.

Bednanics Gábor a „mikor” után áttért a „hogyan” problematikájára, azt a bizonyos pluszt keresve, amely kulturális tényezővé, még merészebben fogalmazva művészetté emelte a sorozatokat. Sixx a Dróttal példálózott, kifejtve, hogy számára az felér egy könyvélménnyel. (A mű ismerői helyeslően bólogattak.) Ezután bátor kontrasztot képezve szóba hozta az Éden hotelt is, felvetése pedig a sorozatok közösségképző hatása felé vitte a beszélgetést.

Krigler Gábor azzal érvelt, hogy a nagy sorozatrobbanás után törvényszerűen igény mutatkozott olyan mélyebb, elemző jellegű alkotásokra is, amelyek már nem csupán a „ki a gyilkos”-kérdés szintjén dolgoztatták meg az arra fogékony nézők elméjét, hanem az aktuális epizódok továbbgondolására, továbbá a bennük szereplő karakterek motivációinak alaposabb megértésére késztették őket. Sixx ehhez hozzátette, hogy Firefly-t és néhány társát egyes amerikai egyetemeken úgy elemzik, mint irodalmi műveket. Ha pedig a bölcs professzorok is érdeklődéssel nyúlnak valamihez, amellett már nem lehet szó nélkül elmenni.

De valóban ennyire védeni kell a sorozatokat a huszonegyedik századi Magyarországon? – adódott a kérdés, amire Winnie és Sixx is igennel felelt, megjegyezve, hogy sokan sajnos még mindig nem tudnak elvonatkoztatni a Barátok közt színvonalától.

Csepregi János vezette be az első rész központi témáját, a forgatókönyvírást, amivel kapcsolatban Krigler Gábor elárulta, hogy rengetegen be akarnak jutni a sorozatbizniszbe, akár nagy filmesek, irodalmárok is szívesen belekóstolnának. Hiányzik azonban a technikai háttér, aminek tanítása itthon teljesen elsorvadt. Ehhez a gondolathoz a moderátor is csatlakozott, mondván, hiába hisszük, hogy „az író majd megvilágosodik”, és egyszer csak alkotni kezd, ahhoz oktatható fogásokra is szükség van.

Mivel nem múlhat el a témát akár csak érintő beszélgetés a „vajon miért nincsenek (jó) magyar sorozatok?” felvetése nélkül, a jelenlévők ezúttal is elrágódtak kicsit rajta, a már említett technika – ebből adódóan a szakembergárda – és persze a bűvös elem, a pénz hiányában találva némi magyarázatot. Mielőtt túlságosan lehangolóvá vált volna a társalgás, sok „bezzeg Lengyelország és Szlovákia”-sóhaj közepette az HBO pályázatára terelődött a szó. A csatorna nemrég sorozatötleteket keresett, Krigler Gábor beszámolója szerint pedig több mint kétszázhatvan szinopszist kapott is, köztük ráadásul körülbelül harminc igen jót. Sőt kettő fejlesztésébe már bele is kezdtek, ami a jövőre nézve ad némi reményt. Mint később elhangzott, a hosszú távú cél ugyanis az, hogy évente legalább két, teljesen hazai készítésű sorozat induljon.

Winnie az irodalomhoz képest az egyik legnagyobb különbségként azt vetette fel, hogy a sorozatot nem feltétlenül az fogja megvalósítani, aki kitalálta, később esetleg egy írógárda folytatja majd a megkezdett kreatív munkát. Csepregi János ezzel nem értett teljesen egyet, mivel szerinte egy könyv is sokak kezén átmehet, vagyis komoly csapatmunka lehet mögötte.

A beszélgetés végére csipetnyi nosztalgiázás kerekedett, hiszen egykor nekünk is voltak remek sorozataink. A csendes visszatekintés közben kicsit leült a diskurzus, de ekkor már egyébként sem volt sok hátra az első részből. Csepregi János megpróbálta még az animációról is kideríteni a meghívottak véleményét, de ez érdeklődés hiányában már igen kurtára sikeredett.

A második részt Szilágyi Zsófia irodalomtörténész vezette, aki mostanában Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig című könyvén keresztül kapcsolódik a sorozatok világához, tudnivaló ugyanis, hogy a regény először napi részletekben jelent meg. Szilágyi munkatársa, Hansági Ágnes hat évvel ezelőtt kezdett irodalmi sorozatokkal foglalkozni, és elárulta, az előző beszélgetésben számos olyan problémát fedezett fel, ami érintette a tizenkilencedik század folytatásos írásait is. Varga Betti egyik kutatási területe a krimi, mely műfajra erősen jellemző a sorozatosság, de mint bemutatkozásában bevallotta, fogyasztóként is meg tud nyilvánulni, hiszen maga is függő. A társaság egyetlen férfi és „nem irodalmár” tagja Gayer Zoltán szociológus, médiakutató volt, aki leginkább azzal foglalkozik, vajon mi a titka a nézők rabul ejtésének.

Szilágyi Zsófia már az elején megágyazott egy filozófiai vitának, amikor a sorozat fogalmába bevonta az egyes művekhez kapcsolódó fórumokat és a Facebook-os ismerősök életének virtuális követését is. A kiterjesztést Varga Betti folytatta a könyvkiadók tudatos gyakorlatával, hogy az életműveket ilyen formában jelentessék meg, arra számítva, hogy az olvasó minden darabot meg akar majd szerezni. Arra is kitért, hogy sok befuttatni kívánt író regényeit már akkor többrészes sorozatként hirdetik, amikor még el sem készült minden darab. Gayer Zoltán igyekezett „visszaszűkíteni” a kifejezést, a „ha minden sorozat, akkor semmi sem az” kitétel megfogalmazásával, ám kevés sikerrel.

Hansági Ágnes felvázolta a folyamatot, amely az első politikai napilapban közölt regény megjelenésétől a filmsorozatok elterjedéséig vezetett, médiumról médiumra vándorolva, majd kifejtette, hogy akármilyen formában is bukkanjanak fel a folytatásos történetek, mindig beszédre ösztönzik a társadalmat. Erre a közösségteremtő erőre példa a Tündérkert részletekben való megjelenése, ami az elit körében is izgalmas vitatémákat szült. Leginkább arra vonatkozóan, hogy ki melyik kortárs közéleti szereplőt fedezte fel a karakterek mögött. Ha lettek volna akkoriban internetes fórumok, bizonyára pezsegtek volna.

A meghívottak külön blokkot szenteltek a krimisorozatoknak, amelyek kapcsán azt a jelentős változást figyelték meg, hogy az egykori múlt-, jelen- és magánszféra nélküli figurákat felváltották azok a karakterek, akiknek nyomozással párhuzamos élete éppen annyira – ha nem jobban – izgatja a nézőt, mint az általuk vizsgált bűnügy. Varga Betti a szappanoperai szálak beszivárgását a krimi világába a Dr. Csont példájával szemléltette. Az irodalom területén Kondor Vilmos Gordon Zsigmondja képviseli az új időket, akinek személyes sorsa szintén érdeklődéssel tölti el rajongóit.

A második rész szereplői sem hagyhatták ki a sorozatok rehabilitációjának kérdését. Gayer Zoltán hazánkban a megvetett státuszból való kitörést a 24 sugárzásához kötötte, amit már az elitkultúra is elfogadott. Hansági Ágnes elmondta, hogy Jókait is lenézték bizonyos körök a – mára klasszikussá nemesedett – folytatásos regényeiért, így kijelenthető, hogy amióta a sorozat megszületett, küzd az előítéletekkel, és az elfogadás-elutasítás problémája mindig jelen lesz. A szemlélet persze már sokkal megengedőbb, amit Hansági azzal magyarázott, hogy szakítottunk a „modernség kényszerképzetével”, miszerint ami értékes, az csak egyszeri és megismételhetetlen lehet.

Ezek a gondolatok zárták az estét, amelynek során ugyan kevés derült ki a címben foglalt kérdésről, több ponton is sikerült azonban érinteni a látszólag egymástól távol álló két terület, az irodalom és a sorozatok világa közti átfedéseket, megerősítve a már egyre jobban elterjedő nézetet, miszerint több részletben ugyanúgy lehetséges értéket átadni, mint egy darabban.

Sorozatok, a jövő irodalma? – Beszélgetés a Szatyor Bár és Galériában, Budapest, 2012. április 26.

Fotók: Nemeh Diána

• A magyar sorozatok esszenciája
• Permanens határfeszegetés
• A rajongók hatalma

Apróságok kicsiny tárháza 5.

(in memoriam Petri György)

a minap láttam egy
negyven körüli férfit a
villamoson a füléből
szőrpamacs állt ki nekem
is nő néhány szál de
mindig kiszedem m-től
örökölt csipesszel ha
iszom olyankor gyorsabban
visszanő a hajam bezzeg
nem apám azt mondta hogy
ez az öregedés első jele
akkor most mi van
ha levágom mindkettőt talán
az segít nem azt
hiszem inkább felhagyok
az ivással

Ámulva néznek majd

Jó-e meghúzódni a füstös sarokban,
koszos, horpadozott olajkályha mellett,
félresöpörve, mint aki már nem kellek,
sörkupakos, kiköpött-csikkes mocsokban?

Odakint tél csahol. Csikorog hóláncán
a megkergült évszak. Rosszarcú sintérek
járják a várost: szikrázó kínt mérnek
a tájra, ahogy mennek sötéten, sántán.

Fogsoruk kékülő nyomát: fájó fagyot
harapnak a fákra, míg idebenn piros
kályha búg. De olvadt hólét, füstszagot

én itthagyok, megyek. Bűzös akolmeleg
kényelme nem kell. Azért ne aggódjatok:
ámulva néznek majd rám a hóemberek.

• Kalász István: Magány (kispróza)
• Borbély Szilárd: Ferenc, Az Anatómiához (versek)
• Rhédey Gábor versei

A debreceni Irodalmi beszélgetések sorozat vendége április 25-e „opálos” fényű késődélutánján Bodor Ádám Kossuth-díjas erdélyi magyar író volt. A beszélgetésnek a Líra Könyváruház adott otthont, s az írót Kovács Béla Lóránt kritikus kérdezte az íróvá válás folyamatáról, műveire ható alapélményekről, valamint új regénye – a Verhovina madarai – motívumrendszeréről.

A bő félórába illesztett diskurzus nyitó pontjaként a moderátor kérdése a szűkszavúság problematikájához kapcsolódott, mely a Bodor-féle novellakonstrukcióban, azaz a sűrített leírásokban s az ezekben szövegalakító erőként létező titokzatosságban, bizonytalanságban, kimondatlanságban érhető tetten. Az író megerősítette a moderátor benyomását: a szűkszavúságot mint stiláris értéket, írói attitűdöt sajátjának vallja amellett, hogy személyiségéből is eredeztethető az enigmatikus szófukarság, hiszen mint elmondta, a való életben is keveset beszél.

Az íróvá válás egyes állomásainak bemutatásánál Bodor Ádám azzal kezdte, hogy nála nem érvényes az írók által sokszor emlegetett belső indíttatás, s nem is tudja pontosan, hogyan és miként vált íróvá. Ehhez kapcsolódóan azonban felidézte a fiatalkori börtönéveket, melyek alkalmasak voltak arra, hogy töprengjen a sorson. A szamosújvári büntetés-végrehajtási intézetben fiatal politikai fogolyként töltött két év tapasztalata rendhagyó gondolkodásmódot adott számára, s úgy érezte, átélt élményei tükrében valamiféle többlettel rendelkezik. A továbbiakban viszont hozzátette, nem a kommunista rezsim elleni tiltakozás okán megtapasztalt erkölcsi világot akarta megjeleníteni, pusztán azt érezte, más szakmában nem képes kiteljesedni, így az írói pálya felé fordult. Elmondta ugyanakkor, hogy voltak más hivatáshoz fűződő álmai, például a meteorológusi szakma izgatta. A természetbéli folyamatok, a világegyetemmel való együttpulzálás, az őskozmosz alakulatai, a folytonos körforgás, s az antik kozmológiák elemei, a föld, a tűz, a víz, a levegő mint a Föld alaplétezői mind-mind a Sinistra körzet című szöveg motívumrendszerét gazdagítják. A meteorológusi szakma említésével – melyben metaforikusan egy bensőséges viszony teremtődik ember és kozmosz közt – a Sinistra körzetben megfestett natív világ és az ember archetipikus együttélésének, intim kapcsolatának mélységeire asszociálhattunk.

Bodor Ádám azonban nem lett meteorológus, mert ez a szakma a szocializmusban egy bizalmi állást jelentett, hiszen a kor legjelentősebb médiumán, a rádión keresztül kellett az észlelt adatokat közölni, amit politikailag megbízhatatlan személy nem végezhetett.

A politikai megbízhatatlanság apropóján az író elidőzött újra a börtönévek tapasztalatain, s szóba hozta a román vasgárdisták fasiszta szervezetének átnevelési folyamatát. Az átnevelést a román állami hatalom nyomására végezték. A fiatal vasgárdistákat, más pártállású és párton kívüli egyetemistákat veréssel és különféle megaláztatással, éheztetéssel arra kényszerítették, hogy addigi meggyőződésüket megtagadják, be nem vallott bűntényeiket bevallják, majd maguk is társaik kínzói, vallatói közé álljanak. Az átnevelési eljárásnak egy idő után túl sok áldozata lett, így a hatalom kénytelen volt beszüntetni azt.

Bodor Ádám arról mesélt a továbbiakban, hogy amikor ő a szamosújvári börtönbe érkezett, már az átnevelési folyamat véget ért. Ehhez kapcsolódóan hozzátette az író, hogy a börtön a novelláiban csak érintőlegesen szerepelhet, mivel relatíve kevés időt töltött ott, mások sokkal többet szenvedtek, ő maga pedig nem kívánt át nem élt élményekről szólni.

Az íróvá válás tényleges folyamatát érintő kérdésre Bodor elmondta, hogyan alakult az élete a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben töltött tanulóévek, a teológia szak elvégzése után. Novellákat azt követően kezdett írni, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott, de úgy érezte, el kell onnan mennie. Első műve az Utunkban jelent meg, s ettől kezdve szabadfoglalkozású író lett.

Az írás aktusához illeszkedett a következő moderátori kérdés, mellyel Kovács az írói indíttatásra terelte a szót. Bodor Ádám a képzelőerőt emelte ki, s elmondta, az írónak mindig kószál a képzelete, ami azért is fontos, mert saját, átélt tapasztalatai átsejlenek ugyan a szövegein, de a megjelenített atmoszféra, mely egyszersmind a belső (társadalmi, erkölcsi), illetve külső (természeti) tájat is hordozza, minden esetben fikcionált környezetet jelent.

Az írás aktusának felidézésekor az író elmondta, hogy amint belehatol a történetbe, az elkezdi alakítani önmagát, s az írás folyamatában születik meg a szövegek megoldása is. Bodor elmondása szerint sosem tudja, hogyan fogja lezárni művét, s ez teszi őt is kíváncsivá, izgatja a megoldás. Minden részletet akkor talál ki az író, miközben mesél. Az ismétlődő mondatszerkezetek pedig egy játék részei, elmondta, szeret játszani a mondatokkal szövegírás közben.

A beszélgetés utolsó harmadában a Verhovina madarai című legutóbbi könyvére terelődött a szó. Kovács Béla Lóránt a 2011-ben megjelent regény kapcsán arra volt kíváncsi, hogy milyen új izgalmak járultak hozzá a szöveg elkészültéhez. Bodor ekkor arról mesélt, hogy megjelent előtte egy táj, s annak kellékei, majd hozzátette, a regénybéli táj egy létező, általa ismert terület elemeiből építkezik, mindazonáltal a képzelet szüleményének tekinthető. Ha be akarnánk azonosítani ezt a helyszínt, az Északkeleti-Kárpátok tájegységéhez jutnánk, Máramaros környékére. A konkrét nevektől azonban óvakodik az író, minden szövegbéli nevet ő maga talált ki.

A regényben a magyar nyelv idegen nyelvként jelenik meg, nem egy magyarlakta vidékről van tehát szó. A magyarság emlékei csak szórványosan vagy nosztalgikusan kerülnek elő. Bodor ehhez kapcsolódóan elmondta, az idegenség az, ami izgatja. Arra nem kívánt utalni, hogy kikkel azonosíthatóak a szereplők, de végül a szlávságot nevezte meg a téma kapcsán. A határhelyzetek fizikai, elméleti, filozófiai kérdésköreit előszeretettel feszegető író az új kötet elkészülése után így szólt a Verhovina madaraiban érzékelhető határproblematikáról egyik interjújában: „A regény tizenhárom fejezetből áll, és valamennyi egy határhelyzetet közelít meg. Majdnem azt mondtam, hogy megoldja ezeket a helyzeteket, de éppen ellenkezőleg: függőben hagy kényes határhelyzeteket.”

A beszélgetés végére fölolvasást vártam, ez elmaradt, és valószínűleg sok kérdést intézhetett volna még a moderátor is az íróhoz, de a rövidségével együtt tartalmas beszélgetés így akaratlanul is beidézhette a Bodor-művészet egyes alappilléreit: a már emlegetett titokzatosságot és szűkszavúságot.

Beszélgetés Bodor Ádámmal, Líra Könyváruház, Debrecen, 2012. április 25.

A fotókat Csonka Zoltán készítette.

• Önidegenség és lábhát
• Tíz éves a Hollóidő
• Szlovák népmesék magyar olvasóknak

LV.

A házuk előtt elmenni alig-alig mertem,
inkább csak átsuhantam ott a téren,
vagy tisztes távolban várakoztam,
ezerszer elgondolva, mit mondok neki,
ha egyszer végre összetalálkozunk.

LVI.

Egy ízben, mikor különösen sokat maradtam,
és érezve, hogy nem feszíthetem tovább a húrt,
teperni kezdtem haza a szálló alkonyatban,
lengett előttem el egy lány ismerős alakja,
arca — a szívem rádobbant, de már nem fékeztem.

LVII.

Vasárnap délelőtti fény, igen, vasárnap,
a kerítésbe kapaszkodva jobb kezemmel
előléptem a sarkon, észrevett, s én álltam
tekintetét, gondolkodott, majd vállát kissé
megvonva mosta tovább a családi ladát.

LVIII.

Egyszer voltam úgynevezett úttörőtáborban,
hol szállásunk elfoglalásakor ott pattogott
egy idősebb, ismeretlen csákó, az „ifi”, hogy
mutatkozzunk be, s mindkét utónevem hallatán
mindjárt le is torkolt: „hagyjuk a személyeskedést!”

LIX.

Szinte hihetetlen volt, hogy vele egy helyen,
remények, félelmek közt hányódott két hetem,
kerültem és kerestem, lesve az alkalmat,
amit amúgy nem mertem, hogy szerelmet valljak,
korláton ugrálva vertem össze a lábam.

LX.

Földön ültünk többen lazán, holtidőben,
én nem messze tőle, és ő elmélyülten
fűszállal, kis ággal, vagy csak az ujjával
szandáljánál rajzol, talán ír a porba,
takarta, és kézzel rögtön elzilálta.

LXI.

Nem dekoráltam, és nem készítettem akciótervet,
a „képzés” követelményeinek alig feleltem meg,
de az éneklésbe lassan beletörtem, és a végén
zengedeztem én is, mint egy rendes „őrsvezető”-tanonc,
hogy „és az utcán sündisznócska riszálja a popsiját”.

© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva

A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.

• Nyilas Atilla: Az ékesszólásról, 7. (Szerelem)
• Nyilas Atilla: Az ékesszólásról, 8. (Rövidfilm a szerelemről)
• Nyilas Atilla: Az ékesszólásról (Verstételek), 1.

A KULTműhelyek Országos Konferenciájának szombati programsorozata az előző naphoz hasonlóan az ország felsőoktatási intézményeinek szakmai műhelyeit szólaltatta meg előadások, felolvasások és kerekasztal-beszélgetések formájában.

Szombat délelőtt a MODEM harmadik emeleti multimédia termében már egy összeszokott, familiáris közösséggel találkozhattunk. A tizenegy órakor kezdődő Információszerveződés lapon és weblapon című szekció oldott hangvétele tovább erősítette az otthonosság érzetét. Az egyes folyóiratok, magazinok szerkesztőinek, szerzőinek prezentációja a pénteki nap releváns kérdésfeltevéseihez kapcsolódott: az offline és online kiadványok egymás mellett éléséről, egymásra hatásáról, a fennmaradás és működés feltételeiről, valamint magáról a műhelymunkáról volt szó.

Reichert Gábor (az Apokrif Online szerkesztője, ELTE) a papíralapú és webes formában megjelenő Apokrif „kétarcúságát” kiemelve elemezte a lap legitimációját biztosító legfontosabb szerkesztői feladatokat. Az egyetemi műhely (már a korábbi előadásokban is felmerült) kategóriája és az országos (el)ismertség problémája szintén lényegi elemét képezte a beszámolónak, s az azt követő beszélgetésnek (vitának). Mindez a szerkesztői, alkotói csapat összetétele, lokalizáltsága (egyetemi hallgatók, oktatók vagy az egyetem köréből már kilépett pályakezdő/ismert szerzők), valamint a célzott olvasóközönség (a fiatalság vagy széles körben más csoportok mint megszólítottak) tekintetében jelentett érdekes párbeszédfelületet.

Csordás László (DE) az Apokrif, a KULTer.hu és az ÚjNautilus szerzőjeként e három lap online megjelenését elemezte olvasói szemszögből. A hozzáférhetőség, a tájékozódás, a vizuális reprezentáció, illetve a tartalom alapján végzett vizsgálat több értékes pontra, tulajdonságra, s egyben még kiaknázatlan lehetőségre is felhívta a figyelmet, valamint a kommentelés kérdéskörét (igényét vagy épp szükségtelenségét) is beemelte a diskurzusba.

Braun Barna (a FÉLonline főszerkesztője, ELTE) igen érdekfeszítő prezentációja az aktuális s a későbbi dialógusokat is vélhetően nagyban meghatározó problémával, a webes médium olvashatóságával foglalkozott. Szöveg és weblap, weblap és szöveg viszonyát taglalva tárta fel az online módon hozzáférhető oldalak, felületek létrejöttének számos háttérfolyamatát, szabályát, értelmezést követelő jellegét. Az előadás egy olyan nyelv és interpretációs kód szükségéről szólt, amely által valóban olvashatóvá válhat egy webes szöveg, folyóirat.

Veress Dani (az Apokrif képszerkesztője, ELTE) a vizualitás, a képi megjelenés horizontjából elemezte a nyomtatott orgánumokat és online lapokat, melynek kapcsán a presztízs témaköre is előkerült. Veress Dani a webes oldalak címeinek, betű- és képhasználatának, galériájának elemzésével, az olvasói és szerkesztői elvárások mérlegelésével egy az adott folyóiratra jellemző arculat kialakításának igényét hangsúlyozva lépett fel.

Mácsadi Anni (a Trubadúr Magazin szerkesztője, PTE) elméleti és gyakorlati példákon keresztül prezentálta a gerillamarketing relevanciáját (flashmob videók, performanszok) a webes oldalak, lapok, események reklámozásának tekintetében, tovább tágítva a felhívás és megismertetés lehetőségeinek horizontját. Előadása (az aktuális piaci trendekhez kapcsolódva) a jelenlét és hatás eléréséhez adott hasznos fogódzókat, kreatív ötleteket.

A programsorozat következő eleme a Műhelyek régen és most: a következő generáció kulturális dilemmáiról című kerekasztal-beszélgetés volt, melynek résztvevői Fodor Péter (az Alföld Stúdió vezetője, DE), Fráter Zoltán (az Apokrif spiritus rectora, ELTE), valamint Hörcher Ferenc (a Kultúra és Kritika szerkesztője, szerzője, PPKE) voltak. A beszélgetést Lapis József moderálta, aki a műhelyek létrejöttéről, azoknak a kapcsolódó sajtóorgánumokkal való viszonyáról, illetőleg a meghívott beszélgetőpartnereknek a műhelyben betöltött szerepéről kérdezett. Elsőként Fodor Péter szólalt meg, aki 1998-tól (harmadéves egyetemista korától) tagja az Alföld Stúdiónak, melynek akkori vezetője Szirák Péter volt.

Az Alföld Stúdió a kilencvenes évek második felétől a tanulmány- és szemlerovat keretében kapcsolódik az Alföldhöz, mely egyfajta funkcióbeli beszűkülésként is érthető. A műhely kötetek, könyvek, illetve más mediális felületek értelmezésével, közös megvitatásával foglalkozik, melynek lényege, hogy több értelmezői szempontra nyitott, nem frontális beszélgetés, alkalom legyen egy könyv, film megvitatására. Ennek alapján a vezetői szerep inkább csak a a kérdésfelvetésre, útbaigazításra, párbeszédfenntartásra vonatkozik.

Fráter Zoltánt Nyerges Gábor Ádám (az Apokrif alapító-főszerkesztője, ELTE) kereste meg mint társalapítót, aki mintegy spiritus rectorként támogatja, kíséri nyomon a szerkesztőség, szerzők munkáját. Fráter Zoltán kiemelte a szerkesztői ülések s beszélgetések személyes természetét, a demokratikus meghatározottságot, valamint az oda-vissza működő tanulási folyamatot. Hörcher Ferenc (aki mint Fráter Zoltán volt diákja, s Cseke Ákos, a KuK főszerkesztőjének volt tanára aposztrofálta magát) a 2008-ban nyilvános szemináriumként megalakuló műhelyet a közös gyakorlat médiumának tartja, ahol a tanulás és alkotás együtt, egyszerre valósulhat meg. A KuK kapcsán fontosnak véli az intézményes háttér (a PPKE katolikus egyetem jellegéből fakadóan) értékhagyományozó és -közvetítő erejét, amely a hierarchikus szerveződést is alappillérnek tartja a műhelyen belül. A cél a tanárok és hallgatók együttgondolkodása, közösségi identitás kialakítása.

Fodor Péter a műhely lényegére, fogalmára vonatkozó kérdésre az önképzés és a „Bildung” kategóriáit hozta szóba, melynek alapvetéseiben mindhárman megegyeztek. A tanulás, a fejlődés, értékközvetítés folyamata mellett hangsúlyozták a műhelyek (az aktuális kultúrpolitikai, oktatáspolitikai helyzetben) védelmet biztosító, részint otthonos voltát (annyiban, hogy az otthonlét érzete a kíváncsiságot, az elvágyódást is magában hordozhatja). A műhelyek, orgánumok pozicionálását mindannyian lényegesnek érezték, hiszen a biztos arculat, identifikáció által válhatnak nyitottá, befogadóvá a hallgatók s egyben az olvasók, a közönség irányába. Az online és offline kettősében mindkét szféra életképességét (kritikai kultúra fejlesztése, értékközvetítés lehetősége) emelték ki: az aktualitást és gyorsaságot, naprakészséget megcélzó feladatvállalás mellett a nyomtatott folyóirat szaktudományos presztízsét. A beszélgetést követő hozzászólások a „Gutenberg-galaxis”, valamint az „olvasás” válságának problematikáját hívták elő. A közönség soraiból felsejlő negatív hangoltsággal szemben a diskurzus résztvevői inkább mediális, hordozóbeli váltást érzékelnek, mintsem a „könyv és olvasás végét”. A hangos könyv, az e-book, a tablet magazin mind olyan közvetítőként jelennek meg, melyek ugyan módosítják az olvasás hogyanját, de létezését nem vonják kétségbe.

A konferencia záró eseménye a folyóiratszerkesztők kerekasztal-beszélgetése volt, melyet Papp Sándor (a KULTer.hu munkatársa, DE) vezényelt le. A vita szereplői – Bedi Katalin (a KuK főszerkesztője, PPKE), Braun Barna (a FÉLonline főszerkesztője, ELTE), Jován Katalin (a Szkholion olvasószerkesztője, DE), Piller Krisztián (a Trubadúr Magazin főszerkesztője, PTE), Sörös Erzsébet Borbála (a Hapax főszerkesztője, SzTE), valamint Torma Mária (az Apokrif szerkesztője, ELTE) – az offline és online már említett kérdéskörét boncolgatták. A diskurzus során kiemelten a megcélzott szerzői és olvasói bázis (egyetemi hallgatók és fiatalok köre), a visszacsatolás és reflexiók megvalósulása, a kommentelés kérdése, valamint a propagálás, terjesztés, illetőleg a vizuális reprezentáció témája került elő.

A KULTOK első, debütáló rendezvénye a két nap folyamán felmerülő nyelvi, vizuális, módszerbeli, médiumhasználói, illetve az alkotói és befogadói aktusokra vonatkozó felvetések alapján méltán nevezhető hagyományteremtőnek és egyben átörökítő erejűnek. A konferencia azzal, hogy számot vetett a hazai egyetemi kortárs műhelyek munkájával, képes volt igazolni azok jelenlétének és hatásának érvényességét, egyértelműen hangsúlyozva az együttműködés és kölcsönösség szükségességét.

I. KULTműhelyek Országos Konferenciája, Debrecen, MODEM, április 21.

A fotókat Áfra János készítette.

• Bevezetés a fiatal pesti irodalmi életbe
• KULTOK – KULTműhelyek Országos Konferenciája
• Pesti bárdok