Láthatatlan könyvtár

Két változatban is megjelent ugyanis 1990-ben: Tizenegyezer vesszőcsapás és Tizenegyezer vessző címmel. Az utóbbit, ha emlékezetünk nem csal, Vargyas Zoltán magyarította, pajkos beszélő nevekkel (L’Obasso, Puncilina Maxima, Alexine Capbea); nekünk az előbbi volt meg, ismeretlen fordítóval, de remek illusztrációkkal. Pár éve sajnos elveszett; sebaj, már fejből tudjuk az egészet, nincs az az agyrázkódás, ami kiverje onnan.

Néhány évvel, évtizeddel ezelőtt a jól körülhatárolt kiadói profiloknak köszönhetően szinte biztosra vettük, hogy egy bizonyos típusú könyvet milyen kiadónál kell keresnünk, az utóbbi évek azonban jelentősen átrendezték a könyvkiadással kapcsolatos ismereteinket, előfeltevéseinket. Míg korábban multinacionális, a maradandó értékeket megjelentető, komoly kiadókról, az olvasók szórakozását kiszolgáló, főként nyereségorientált kiadókról, valamint a szűk piaci igényeket kielégítő, küldetésorientált kis kiadókról mint önálló, jól körülhatárolható kategóriákról beszéltünk, addig mára elmosódtak ezek a határvonalak, egymás után alakulnak meg a különböző nagyságú és orientáltságú kiadók, amelyek már nem olyan rések betöltésére hivatottak, amelyeket a nagy kiadók meghagytak, hanem piaci versenytársai kívánnak lenni a nagyoknak.

Tallér Edina az idei Könyvhéten debütált szépíróként A húsevő című kötetével. A regénnyé formálódó női történetekhez eS Kiss Judit fűzött észrevételeket, egyik bekezdésével bemutatva, másikkal továbbírva a könyvet.

  „Lehetetlen itt felsorolni mind a 67 jóbarátot, aki elküldte a maga történetét vagy verseit Alexander Brody kérésére.
    Brody a novelláik vagy verseik elé írt bevezetőben mutatja be és méltatja őket, meséli el pár mondatban az ismeretség eredetét. Szeretem az ebben megcsillanó bensőségesebb személyességet, a finoman kitapogatható különbségeket a komoly tisztelet, a hódolói elfogódottság, az udvarias főhajtás vagy a kacérkodó lovagiasság között.” – Laik Eszter írása

Bevallom őszintén, már rég szerettem volna egy ilyen könyvet a kezembe kaparinthatni. Ahol a szerző nem szentenciákból épít bábel- vagy elefántcsonttornyot, ahonnan hivatalos előadások hangján lehessen elmennydörögni, hogy kinek miről mit muszáj gondolni. Egy olyan könyvet, amelynek előszavában szerepelnek a bűvös szavak: “precedenst akartam teremteni. Olvassunk, fedezzünk fel újra! Ne tekintsük kötelezőnek a kanonizált fényekben való érzékelést: lássuk meg a csendesebb színeket is: a szétcsurgó aranyt és a szépiát.”  –  Szabó Csaba Kaffka Margit félmosolya című kötetéről Simon Ilona ír.

 Ebben a kötetben nem csak az a jó, hogy „indiszkrét” kérdésekre születnek őszinte és önmegmutató (de nem magamutogató) válaszok, nem is csak az, hogy időnként kiderül, ki tud kiváló rakottkrumplit csinálni, vagy hogy a támogatások megvonásával, "átrendezésével" a magyar folyóirat-kultúra alatt épp az a kulturális kormányzat helyezte el a bombát, amelyik finanszírozta a százéves Nyugat ünneplését. Itt beszélgetés folyik.

Úgy gondolom most (rögtön dél), egy kevéssé ismert magyar írónőt láttam a fényburában, akivel mintha találkoztam volna az elmúlt évezredben. Igaz, csak a formákat tudtam levenni (seggméret, vállszélesség, mell, persze a járomcsontok, valamint az intenzitás volt ismerős, az viszont nagyon), arcvonásai azonosítatlanok maradtak ebből a távolságból. Kíváncsian néztem, meddig ropja, de elaludtam. Nyilván bírja egy darabig. A táncot.
 

A magyar és a külföldi költészet zenéhez közelítését, zenei feldolgozását a Kaláka együttes már régen elkezdte, oly költőket találva, kiknek versei amúgy is közel állnak a zeneiséghez, s Kányádi Sándort is felfedezték már maguknak és a magyar embereknek idestova három évtizede; de ezúttal még az eddigi, mondhatni csupán megzenésített verseknél is különlegesebbet alkottak. Sok szép kerek szám adott alkalmat a költőnek és az együttesnek az ünneplésre, Kányádi Sándor nyolcvanéves, a Kaláka pedig éppen feleannyi.

Apám megvakarta a tarkóját, majd beinvitálta Orolyánt a konyhába.
Az emeleti könyvtárszobába – ahol a robotkészítéshez szükséges szerszámaimat tartottam –, már nem ért fel a beszélgetés. Ablakából remek kilátás nyílt a kertfalat takaró hársfasorra, és az érpartig leereszkedő széles veteményesre, melynek tulipánt formázó, díszes kerítéskarói mellett sóskamezők hullámzottak az enyhe szélben.
Ahogy a szoba hűvösében lomjaim között szemlét tartottam, eszembe jutott: ha nem lehet enyém Katinka, ha küzdelmes udvarlásom eredménytelenül zárul, őt megformázó bábut készítek.

Crescenzo rendhagyó ügykezelése abban nyilvánul meg, hogy stílusa szerint a kiváló és izgalmas korabeli TIT-előadást (manapság: Mindentudás Egyeteme) ismeretterjesztő jelleget összeágyazza a legpompásabb mikszáthi mesélőkedv anekdotaváltozatával. Ebből születik az olvasmány. Maga az OLVASMÁNY.
   Nincs egyetlen oldalpár, amit ne volna érdemes elolvasni. Esetek, kalandok, történetek, mókák és tanulságok a filozófia hosszú történetéből. Megjelenik a viceházmester bölcsessége, a cipészmesterné világa, a szkeptikusok, a sztoikusok, Platóntól Epikuroszig mindenki. A Phütagorasz-fejezet példának okáért a következő cím alatt szerepel: Phütagorasz a szupersztár.