Próza

Másfél nap, harminchat óra – Oberczián Géza írása

Koppannak sarkaink a macskaköveken, egyszerre lépünk az üres belvárosban, összeáll a ritmusunk, szavaink visszhangoznak. Belém hasít a gondolat: kik vagyunk mi így együtt, és mi minden lehetnénk? Egy pillanatra elmerülök ebben, nem figyelek, észreveszi, elhallgat. Zavart csend, megállunk. Várakozásteli.

A legszebb hivatás – Bodó Márta prózája

Csak ő és önmaga. Sem az anyjáék, az oszi meg az igazgató, sem a caplató iskolatársak, a külvárosi galeri. Sem a függönnyel kettéválasztott koszos alagsori szobában szuszogó-horkoló-fingó-bűzlő családja. Sem az elmúlt hónapokban hol rosszulléttel, hol a súlyával nyomasztó, benne izgő-mozgó lény ne tolakodjon a képbe. Csak ő, végre egyedül ő.

Latens, no. II. – XXXVI. rész – Nagy Zopán regényrészlete

A Nagy Shunga-polip átöleli a sziklás partnál lubickoló éjjeli aktot, az illuminált, kreol múzsát. A mélybe rántja – és csiklóját szippantva kebelezi be teljes, ízletes vagináját… A költő hátulról úszik be a leány kitárt, nyálkás-nedves sejtelmeibe, a polip-cuppogástól síkosított barlangnyílásba… Bódulat, lebegés, orgazmus… Majd óriási kövekhez-ütődések… Újabb bordarepedés…

Vadragadás – Nagy-Laczkó Balázs novellája

Ki az okosabb: a keselyű, amely türelemmel kivárja a biztos falatot, vagy az oroszlán, amely minden erejét feláldozza egyetlen rohamért, hogy utána lusta hiénák martaléka legyen a zsákmány, mert neki már nincs ereje megvédeni tulajdonát? A disznó okos állat, ő is mindenevő, és bizony nem szégyenlős, ha enni kell. A házi sertés eszesebb, mint a kutya. Az ősember jól gazdálkodott az erejével, dögöket evett, összetörte a tetemek csontját, hogy kiszívja a velőt, mely táplálta fejlődő agyát. Így lettünk okosak, a lustaság és fortély, a dögevés kellett hozzá.

Okosszerelem – Kertész Dávid prozája

Magamhoz szorítottam, a hajába túrtam, úgy éreztem, nem is polimereket, hanem igazi bőrt tapintanak az ujjaim. Aznap éjjel szeretkeztünk. Csak annak tudom nevezni. Minden mozdulatunk összehangolódott. Reggel megcsókoltam, de visszaállítottam alvó üzemmódra, úgy gondoltam, hagyom még aludni. Amikor megcsördült a telefon, hirtelen kaptam fel, nehogy felébressze.

Falunap – Szávai Attila novellája

Az érkező polgármestert meglátva srófol egyet a káromkodás hangerején, cifrázni kezdi, lássa az a derék, okos ember, hogy mennyire szívvel-lélekkel védi a polgárokat, a rendet. A fiatalokat szidja, a szemetelőket, a kormányt, a flakongyártó céget, az ellenzéket. Közben többször is lopva a polgármesterre sandít, reméli az elismerést, legalább egy biccentést, esetleg faluvezetői kézfogást, netán pár mondatot vár. Ezekből hetekig megélne a kocsmában, templomban, közértben, háziorvosi váróteremben vagy épp otthon. De nem.

Anabázis a végtelenbe – Rónai-Balázs Zoltán novellája

Lajos, a Kőszikla, mint eleven képzavar, enyhén imbolyogva megindult, és mindenki remélte, hogy tényleg vesz töltött káposztákat, nem pedig leakad a Lillában. Kolbi hitt neki. Ezt onnan tudtam, hogy láttam, amint megnyalja a szája szélét. Ez hit! Ez a hit! Mi is hittünk: bevertünk egy aperitifet. Aztán még egyet. Aztán kértünk sört is. Teóriák születtek arról, hogy csak egy mikró van, lassan melegszik az a sok téká. Lassan. De majd milyen jó lesz! Ha megjön! Megjön?

Galeotto (12–14.) – részletek Gáspár Ferenc készülő regényéből

A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon.

Közös ügyeink – Gorondy-Novák Márton novellája a debütben

Megtelt a kettes sáv, szinte alig maradt hely, a köteleken is adószakértők csüngtek. A széles vállú, nagydarab férfi, aki a sor elején állt, nem feledkezett meg arról, hogy miért is jött, és pillangóúszásban megindult. A többiek is követték. Mindenki a saját tempójában, de vigyázva arra, nehogy összeütközzenek, nehogy zavaróan egymás talpához érjenek, nehogy kellemetlenül rátelepedjenek a kollégákra, beleúszva az intim szférába. Így szelték a habokat az adójogászok, fegyelmezetten, ahogy jogkövető emberekhez illik, senkit sem zavarva a kettes sávban.

Bitó Róza temetése – Kisslaki László novellája

Matild sértődötten visszamerült gyászába. Igaz, hogy már harminc éve nem volt beszélő viszonyban Rózával, de hát ő tegnap is önként jött megbékélni. És amikor megtört szívvel a ravatalhoz lépett, Róza volt az, aki válaszra sem méltatta! De ez nem változtat fájdalmán. Amúgy meg vége lehetne már ennek a cirkusznak, hogy levehesse ezt a rohadt cipőt, mert csillagokat lát.

Vér vagy rubintgyöngy – Lackfi János regényrészlete

Emberi fül az ablakpárkányon. Kinek a füle? Hogy került oda? Hogy került le a gazdájáról? Élő az illető, vagy már halott? Mit lehet ilyenkor tenni? A regény átlagos, tizenhét éves főhőse ebben a különleges helyzetben találja magát: a szokványosnál eggyel több füle lesz. Az esetből nyomozás kerekedik, rendőrségi ügy, majd ámokfutás, élethalál-harc, verseny az idővel...

Kifelé! – Marton-Ady Edina kisprózája

Embereken keresztül szeretünk meg dolgokat, minden áthaladótól kapunk valamit, Gergő nekiadta a vizet, a Föld összes vizét, tavat és tengert, a végtelen, óriásira nőtt óceánokat, cápákkal és korallokkal, a mélyben tengődő vak, furcsa halakkal, neki adta az örvényeket, a tajtékos habokat, a partra vetődő hullámok moraját.

Kiszámoló – Döme Barbara novellája

Ásom a sírt, lassan elég mély lesz. A férjemmel tegnap este összevesztem. Az üvöltötte, elmebeteg vagyok, ha tényleg kiásom a sírt. Nem veszed észre, mennyire morbid dologra készülsz, ezzel a hülyeséggel vonzod be anyád halálát, mondta. De engem nem tud eltántorítani a szándékomtól.

Latens, no. II. – XXXV. rész – Nagy Zopán regényrészlete

Citera, okarina, elektrosokk, lófog…
Csont-kulcs, kulcs-csont, rókafog, gong!
Gong! Ü! Gong! Üüü! Ü! Gong!
Citera, mobilis fájdalom, fókafog…

Isten arca – Lőrincz P. Gabriella prózája

Vannak vakok, akik bénák is; nekik sokkal rosszabb, mint nekem, hiszen én mindent látok. Az egyik vak lány, Éva különösen szép. A neve is nagyon szép, kár, hogy nem lát engem. Odajön hozzám, megérinti az arcomat, azt mondja, hogy ő az ujjaival néz. Mindenféléket mesél nekem az életéről, de én nem szoktam neki semmit mondani, mert talán megbántanám, vagy ő is megrémülne, mint anya, és akkor a barátságunknak vége lenne. Pedig én elmondanám neki, hogy milyenek a fák meg az ég, és elmagyaráznám neki a színeket.

Oldalak