Stefánia Irma

Mikes Kelemen kúriájának párkányán ölelem anyát, az utolsó képen, persze azóta csak álmomban, mert nagymamával alszom itt a távolban. "Megköszönöm tőle", ha hoz nekem körtét, meg szilvát, friss paradicsomot, csinál nekem szilvás gombócot is, ha kérem, mert ilyen a nagymamám. Nagyapa pedig elsétál velem a kert legtávolabbi részébe is, előveszi nekem a lányainak a legrégebbi játékait, legporosabb könyveit és én azt csinálok vele, amit akarok.

Alsócsernátonban van két teljesen egyforma bácsi, azt mondták rájuk, hogy Haszmann ikrek. Ott a kacsákat kergettem, a két udvarház között megnéztük a bútorfestőket, a faragókat, a kályhagyűjteményt a pincében és a méhest, meg mindent, mert ez múzeum. Apa hajába kapaszkodtak a méhecskék, egy pedig képen szúrta, de engem igyekezett elküldeni, szaladtam is, így nem is bántottak.

Amíg olyan hideg és esős volt a nyár sokat bicikliztünk, és nagyon jó volt itthon, ahol már nagyon szeretem magam mórikálni. Táncolok a zenére, várat építünk apával, festünk vízfestékkel, és ha apa nem alszik bele - és én sem) akkor végig tudom hallgatni A Bárány Boldizsárt. Szabó Magda írta és versben van, amitől elég érdekes és minden oldalra jutott kép, mert Szalma Edit festett bele.

Én onnan érzem a tavaszt, hogy a múlt héten már egyik reggel rollerrel (időnként még korcsolyának hívom) mentünk apával a Csillagszemű napköziotthonos óvódába. Teljesen végigggördültem a mi utcánkon és a Szobránc utcán is szakaszosan, de aztán a Hungária körútnál felvett apa a  nyakába, mert ott lámpa van és forgalom.

Apából „kitört a néprajzos”, mert azt mondta anyának, hogy nézd meg a gyerek már a dramatikus játékokat csinálja. Hát játszom a babáimmal, akik gyerekek, ez igaz, és etetem őkat, itatom, öltöztetem és rajzoltatom is. Több papír fogy, mint amikor csak én rajzoltam. Míg beteg voltam kaptam filctollkészletet, amit rendben is tartok, visszarakom a kupakokat és a dobozuk is tele van, ahogy kell.

Én igazán csak akkor sírdogálok, bőgök, kiabálok, visítok fulladásig, ha már nincs más választásom. Ha nagyon elfáradtam, amikor nincs „lábam” tehát egy lépést sem tudok tovább menni, ha valami igazán nem úgy akar sikerülni, ahogy elképzeltem. Persze akkor is, ha nem abba a pohárba kapok vizet, nem abba a tányérba kapok tésztát, nem anya adja, nem apa adja, ahogy éppen szerettem volna.

Ezen a héten két könyvet vittem magammal, mindkettő Lackfi Jancsi bácsi könyve. Az egyik a törpe az óriás között, a másik a Kövér Lajos. Ez egyik olyan rövid sorokkal van teli, amik úgy működnek mintha mondókák lennének, a másikból csak ott engedem mesélni apát, ahol kép van. A szöveges oldalakat teljesen átugorjuk, így - elismerem - nem könnyű nekem mesélni. Egyébként minden könyvvel így vagyok, tehát az a legjobb könyv ahol minden oldal kép. Mert amíg apa mesél, úgy kell tartania, hogy én azt lássam. Amíg megy a mese, én megyek a képen. Míg el nem alszom.

Közben volt töltöttkáposzta és szilvásgombóc is. Édesapa meg egyre többet emlegeti a böjtöt, Tünde doktor néni pedig, hogy ne hízzak tovább. Most így jó vagyok. Vasárnap este vizsgált és azt mondta mehetek oviba. Ezt le is írta, úgy hívják igazolás. Zsebikével nagyot játszottunk, úgy hogy apa sapkájában virítottam.    

„Holnap és holnapután” egész nap havaztunk és építettünk egy nagy hóembert. Én csak kicsit lehettem az udvaron, mert még köhögök. De a hóember kinn alszik. Orra répából, szeme két műanyagkupak, kalapja műanyag virágcserép. A neve most nem jut eszembe, de majd megírom.

Voltak most napok, hogy nem volt itthon édesapa. Azt mondta a Himnusz miatt, amit ünnepeltek Szatmárcsekén, ahol ott volt a népmeséim képre álmodója, Jankovics Marcell bácsi és ahonnan hozott beszélgetéseket is vele apa. (Néha megismerem már a rádióban, ha ő beszél, talán ehhez kellenek ezek a dolgok.)