Próza

Csak nyakamon vót ez a fiú; a játékgépbe vitte a pénzt. Nálunk családilag ez a szeretet nem valami becses dolog, semmit se hoz a konyhára. A gyerek elmászkálgatott itt a kertbe’ is. Megtűrtük, nem vót vele sok kiabálni való. Szépen szót értettünk sokba’, nem vót abba’ hiba. Persze, én vagyok az anyja, ki más vóna? Kicsinek olyan más vót, olyan édes kis cumis, akkor meghaltam vóna, ha baja esik. Az ember kiszeret a másikból.  

 Puffadt hasú nagysága alkuszik egy kosár paradicsom mellett, arrébb felfordított füles kosarakon kofák üldögélnek, a kendők mélyen a homlokba húzva, a bő szoknyák a porba lógnak. Térdnadrágos kisfiú pihen fáradtan egymásra rakott gabonás zsákokon. Meleg van. Amott két fehér ruhás gyermeklány hajol egy gyümölcsös kosár fölé, szalmakalapjuk alól kibuknak a kígyózó copfok.

A sárga mellény a szép emlékek – mert ilyenek is akadtak elvétve – fakó otthonaként rövid, elnyűtt és szakadozott. Valahol az órazseb környékén lakott egy mára lassan-lassan elfeledett feleség, és elenyészően pár boldog év. Ám a sértések, ócska heccek foltozta, verbális erőszakok, durva tréfák szőtte zakó jótékonyan elfedte feslettségét.

Keglevich grófnak több kastélya, kúriája volt szerteszét a Monarchia terültén, sőt, még Franciaországban és Itáliában is. Soha sem lehetett tudni, épp hol tartózkodik, hisz úgy járt-kelt birtokain, akár az árnyék, sokszor álöltözetben is. A cselédek, szolgálók mind egy szálig a hatása alá kerültek, nem akadt mégoly erényes asszony vagy leány, aki ne ábrándozott volna szalmával tömött vánkosán az öleléséről.  Minden cselédje a kezére dolgozott, a férfiak félelemből és tiszteletből, a nők pedig áhítatos rajongásból.

– A szokott szobám szabad-e?
Alázatos, vörös szemével idegesen pislogott, hol az inasra, hol az úrra sandítva.
– Sajnos uram mind az öt szoba lefoglalva, orosz urak érkeznek hajnalban.

Izzadt homlokát megtörölve, hangját meghalkítva fűzte hozzá:
– Bolsevikok…
– Bolsevikok! – köpött megvetően a báró, és borús arccal az ablak felé fordult. Kint nagy pamacsokban hullott a hó.

Beléphetünk, mi nők és a férfiak egymás életébe úgy, mint a szentképeken, földöntúli ragyogás fedi el igazi lényünk, vakító szerelembe zuhanhatunk, és megeshet, ismétlem, megeshet, hogy a fény elillanása után is ragaszkodunk vakon meghozott döntésünkhöz, hogy az igazit látjuk, és ő is az igazit látja bennünk, aki soha másra nem felcserélhető, aki pótolhatatlan.

 – Tudja, kedves barátom, – kezdte a lakber, – a nyakszirt és a fejbiccentő izom között van egy pont, amire ha ujjal nyomást gyakorolunk, az emberi test zsinórját vesztett marionett bábuként csuklik össze. Kikapcsol, mint egy számítógép, örökre elhallgat, mint egy betemetett kút. Ezt hívják halálpontnak.
– Ez durva! – hüledezett Dani, lencséjét törölgetve.
– Úgy ám! Az biztos is! Szóval, most felteszek Önnek egy utolsó kérdést. Amennyiben helyesen válaszol rá, meghagyom az életét, és szabadon távozhat, Isten áldásával.