Egy szokatlan beszédmód - Danyi Zoltán írása Hamvasról - 2007 november

Esszé, Méhesben

  

"Igaz, sok lapba írt, és írhatott, ahova kívánt, mégis, valahogy magányos volt, az írótársadalomtól elütő. (…) Ennek ellenére írásait szívesen vették, mert vonzók voltak, és anélkül, hogy tudták volna, miért, különlegesen hatottak” - a Sziveri-díjas Danyi Zoltán Hamvas-esszéje részlet az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban hamarosan megjelenő nagyobb munkájából.

 

Danyi Zoltán

 


Egy szokatlan beszédmód

 

(Hamvas Béla esszéírása)

Megjelent 2007 novemberében

 

 

Különlegesség és szokatlanság

 

Igaz, sok lapba írt, és írhatott, ahova kívánt, mégis, valahogy magányos volt, az írótársadalomtól elütő. (…) Ennek ellenére írásait szívesen vették, mert vonzók voltak, és anélkül, hogy tudták volna, miért, különlegesen hatottak”, mondja Kemény Katalin egy interjúban (1993: 120). Hamvas esszéi különlegesek voltak, mivel szerzőjük az értelem és a misztika egyensúlyára törekedett, ugyanis a kettő egységében hitelesebb gondolkodást lehet megvalósítani. Ahogyan Kemény Katalin fogalmaz: „Természetesen, mint olyan gondolkozó, aki a teljes szellemi szférára tartott igényt, behatóan foglalkozott misztikusokkal. De ez azt jelenti, hogy a maga és mások számára átvilágította őket. Olyan magasabb tudattal rendelkezett, amelyben az érzelmi misztika és az értelem átható világossága egyensúlyban volt.” Értelem és misztika a gondolkodói szabadság jegyében kerülnek összhangba, ez pedig egy újabb jellemzője Hamvas esszéírásának. Kemény Katalin szerint „a hiteles esszé az autonóm személy műfaja, aki nem bénítja meg magát előítéletek, világnézetek, doktrínák korlátaival, aki elismerve mások véleményszabadságát, gyermeki közvetlenséggel vállalja önmagát. A korlátok negligálása nem jelenti azok szétbomlását, az anarchikus önkényt, de jelenti, hogy formáját a maga anyagából teremti meg.” Ennek a gondolkodói szabadságnak alig volt hagyománya a magyar irodalomban. „Ha Hamvas Nyugaton élt és írta volna ugyanezeket a műveket, bizonyos, hogy nem lenne ennyi okkult rajongója, de olyanok sem, akik el akarják hallgatni, jelentőségét tagadni.”
Balassa Péter „valami nem természetes nyelvi megnyilatkozásról és gondolkodásról” szól a hamvasi beszédmód kapcsán, amely szokatlanul és különlegesen hat, elsősorban a gondolatok radikális túlfeszítésének köszönhetően, valamint amiatt, hogy Hamvas a saját meglátásait nem teóriaként, hanem „életvezetésként” határozta meg (1987: 40, 45). Ugyanakkor Balassa Péter hangsúlyozza, hogy „európai értelemben egyáltalán nem volna szükséges különlegesnek, szokatlannak nevezni azt, ahogyan Hamvas Béla írt”.1 Ennek ellenére vissza-visszatérő megállapítása a recepciónak, hogy Hamvas esszéírása különleges, szokatlan, eruptív és szeszélyes.
Valóban furcsa helyzet. Németh László, és később Baránszky-Jób László ugyancsak arra utalnak, hogy Hamvas Béla írásai egy szélesebb európai olvasóközönséget igényelnének. Elképzelhető tehát, hogy nem Hamvas esszéit kell a különös és a szokatlan jelzővel illetnünk, hanem sokkal inkább a magyar olvasóközönséget, a magyar olvasási hagyományokat és a magyar irodalomtörténeti kánont? Valóban hiányozna olvasatainkból az a nyitottság, amely a tőlünk nyugatabbra élő népek esetében olyan művek befogadását is lehetővé teszi, amelyek számunkra riasztónak, különösnek és szokatlannak tűnnek?
Hadd idézzük ezen a helyen Mészöly Miklóst, aki a Párbeszédkísérletben a következőképpen határozza meg Hamvas Béla jelentőségét a magyar irodalom számára:
„Hamvas a filozofáló ember típusaként a magyar gondolati prózában tölt be kivételes pozíciót, azon egyszerű oknál fogva is, hogy a magyar gondolati prózában és esszében ő egy sajátos foghíjon dolgozik, melyet a magyar tudományos és gondolkodói érdeklődés beépítetlenül hagyott. Mert számunkra, közép-európai kis nép és népek számára sosem volt evidens az ezoterikus témával való bármilyen magasabb szintű foglalatosság, mint például a franciáknál, a németeknél, a spanyoloknál vagy az angoloknál, akik már évszázadok óta kulturális hivatásként is művelték és mindmáig művelik a legkülönbözőbb távoli kultúrák földerítését, interpretálását és magyarázását.” (1999)
 

Szenvedélyesség vagy kizárólagosság?

Földényi F. László Hamvasról írt tanulmánya egy vallomással kezdődik, miszerint az írások iránt érzett vonzalomhoz kezdettől fogva némi zavar keveredett: „Miközben oldalakat töltöttek meg az olyan gondolatok, melyek mindegyike eltéveszthetetlenül hozzám szólt, és engem talált el, rendszeresen bekövetkezett egy hirtelen kisiklás, és úgy éreztem, csalóka tévedés áldozata lettem. Szövegében ugyanis a konfessziót egyszeriben elsöpörte az ideológia, a kételyt a hit, az embert a szerep, a gyónást a szónoklat. S miközben újra és újra lépre mentem, s a szellemi tájainkon ismeretlen tudásanyagba és színvonalba beleszédültem, majd pedig kijózanodtam belőle, körvonalazódni kezdett előttem egy jellegzetesen közép-európai, magyar gondolkodó, aki úgy veti vigyázó szemét a legtávolabbi horizontokra, s igyekszik azokat gondolatai tükörcserepeiben csorbítatlan egészként felvillantani, hogy közben saját ellentmondásainak is áldozata lesz.” (1988: 837) Földényi ezután felsorolja azokat a műveket, amelyek mentesek mindezektől a gyengeségektől – ide tartozik a Karnevál, amely szerinte „a magyar irodalom egyik legélvezetesebb regénye”, a Silentium és a Titkos jegyzőkönyv egyes esszéi, valamint a Mágia szútra –, majd pedig részletezi azokat a fenntartásokat, amelyek Hamvas kevésbé sikerült írásainak olvastán fogalmazódtak meg benne. Földényi F. László „rövidzárlatnak” nevezi azokat a szöveghelyeket, amelyek teljesen váratlanul elidegenítik az olvasót, és ezáltal megszakítják a dialógus lehetőségét a szöveg és befogadója közt. Ez rendszerint olyankor következik be, amikor az élőbeszéd megszólító ereje „az iskolamester pózát ölti magára”, és a szeretetteljes hangot hittérítői szigor váltja fel. Ugyanilyen hatást vált ki, amikor egy ellentmondást nem tűrő, tévedhetetlen hang szólal meg, és elnémítja az olvasót, valamint az is, ahol a beszélő erőszakoltan akar tisztázni valamit, és ennek érdekében a tárgyát egyértelművé merevíti. (Földényi ilyen negatív példaként említi az Unicornist, amely szerinte „közhelyek gyűjteménye”, az Arkhai írásait, valamint a magyarsággal foglalkozó esszéket.) Ezeket a rövidzárlatos szövegeket többnyire stiláris hiányosság is jellemzi, ugyanis a gondolatmenet erőtlenségét a szerző retorizáltsággal próbálja ellensúlyozni, ennek pedig gyakori következménye „a ‘túlírtság’, az ‘és’ kötőszó néha modorosságig fajuló használata, az időnként vitathatatlanul melodrámai tónus, a szentimentalizmus, a kijelentő mondatok patetikussága, egy-egy gondolatnak néha már bosszantóan gyakori elismétlése”.
Ezen a helyen kell megemlítenünk Kelemen Zoltán kritikáját, aki a Regényelméleti fragmentumról szólva szintén a hangvétel kizárólagosságát nehezményezi, de ezen túlmenően egy további hiányosságra hívja fel a figyelmet: „Azon kívül, hogy a töredék nem regényelméleti vonalon fut, hanem egzisztenciálfilozófiai, esszéisztikus elemeket olvaszt magába, sőt: helyenként etikai magatartást diktál, a fő probléma vele kapcsolatban a már említett humor hiánya…” (1994: 43) Ez utóbbi szintén lényeges észrevétel. A humor mint alapállás Hamvas szerint elengedhetetlen kelléke a gondolkodásnak, és erről a szépíró Hamvas Béla soha nem feledkezik meg: regényeiben gyakran találunk olyan fejezeteket, részeket, epizódokat vagy történeteket, amelyek csak a világirodalom legnagyobb szerzőinek humorérzékével hasonlíthatók össze. Éppen ezért nevezheti őt Sava Babič a humor nagy szószólójának, aki számára a humor „nemcsak az ember legfontosabb sajátossága, hanem olyan út, melyen haladva minden baj leküzdhető, majdnem minden” (1996: 1121). Ha tehát valamelyik műben a túl komoly(kodó) hanghordozást nem ellensúlyozza kellő humor és önirónia, akkor az a mű komor, nehezen emészthető lesz, és rossz benyomást kelt az olvasóban. Hamvas legjobb esszéi azok, amelyek elkerülik ezt a veszélyt, és az olvasót nem elidegenítik a kizárólagosságukkal, hanem magukkal ragadják igazságkereső szenvedélyükkel.

Megvalósítás

Hamvas Béla szinte a legkorábbi esszéitől kezdve az emberi sors beteljesülésének lehetőségeit kutatja (A magyar Hüperion), a normális életvitelhez vezető utat igyekszik megvilágítani, sőt a világ eredeti és valódi állapotát visszaállító hermetikus műveleteket vázolja fel (Tabula Smaragdina), az Unicornis esszéi pedig élettechnikáról és tudatos élettervezésről beszélnek. A Patmosz keletkezésének idején, 1960-ban írja egy Várkonyi Nándorhoz szóló levélben:
Az írás engem egyre kevésbé érdekel. (…) Amit csinálni szeretnék, az egyetlenegy: mindabból, amit valaha is gondoltam, egy szemernyit realizálni. (…) Egy kis jót tenni valahol valakivel, egy kis világosságot hozni annak, akinek szüksége van rá, egy kis áldozattal megmenteni valakit, akinek sorsába ez van írva. (Hamvas-–Várkonyi, 1993)
Mindezek miatt Czakó Gábor „teóriában élő” gondolkodónak tartja Hamvast: a teória ugyanis Hamvas megközelítése alapján abban különbözik az elmélettől, hogy nem csupán tetszetős képleteket gyárt, hanem a megvalósításra irányul. Czakó szerint Hamvas utolsó nagy összegző művében, a Patmoszban a létezés egészét tekinti át, „a világ és az emberi személy helyzetét”, közben azonban nem alkot rendszereket2, mivel azok gátolják a gondolatok szabad kifejtését. Czakó két alapvető fogalmat emel ki, amely köré – a mindent átfogó rendszer híján – Hamvas az életrendet szervezi. Az egyik kulcsfogalom az igazság, amelyen Hamvas a normális élet megvalósításának lehetőségét érti, a másik pedig a létrontás, amely mindent magába foglal, ami a megvalósítást akadályozza. Mivel Hamvas nemcsak elméleti, hanem egzisztenciális problémaként kezeli ezeket a kérdéseket (a hiteles élet megvalósítását követelményként tünteti fel), Czakó szerint érthető az ellenszenv, amelyet művei az olvasóban kiváltanak: „nincs nagyobb botrány, mint rászólni az emberre, aki berendezkedett a megromlott létben” (1995: 98).
Sava Babič szintén az életmű összegzésének tartja a Patmoszt, mivel Hamvas ezekben az esszékben mondja ki „a végső igazságot arról a világról, amelyben élt, és megüzeni, mint vélekedik a földi élet lehetséges irányairól és az ember esélyeiről” (1996: 1112). Babič szerint Hamvasnak az egyik legfigyelmesebben megszerkesztett esszégyűjteménye ez: a mondatai tiszták és világosak, akárcsak a gondolatai, és mivel „természetes módon forr bennük egybe a gondolat és a közlésforma”, ezek az írások „a világ esszéirodalmának csúcsát jelentik”. A realizálás kérdését illetően Babič úgy véli, ezek a szövegek nagy mértékben alkalmasak arra, hogy kalauzai legyenek az olvasónak „a korrumpáltságból való kiválás önálló keresésében”.

Beszéd kontra írás

Mivel Hamvas Béla számára egyre fontosabbá vált a realizáció, a tényleges életgyakorlat, a kidolgozott teóriák gyakorlati megvalósításának kérdése, ezért érdemes megvizsgálni, hogy milyen szerep juthat ebben magának az írásnak. A teória kidolgozása az írás által történik, joggal gondolhatnánk tehát, hogy az életterv megszületésével az írás elveszíti további funkcióját és felszámolja önmagát. Hamvasnál mégsem ez történik.
Azt hittem, hogy lesz idő, a legjobb esetben talán néhány év, amikor az írást abbahagyhatom, és magamat kizárólag a realizálásnak szentelhetem. Minden jel arra vall, hogy az írást sohasem fogom tudni nélkülözni, mert a lét eredeti szövegének megfejtése és a realizálásra tett erőfeszítés az írás tevékenységében történik. Csak az írás révén jutok olyan erőkhöz, amelyek a feladat teljesítéséhez szükségesek. (3. köt.: 249)
Az írás tehát nem a teória kidolgozásához használt eszköz csupán, hanem szerves része magának a realizációnak: az ember, miközben dolgozik a művén, azzal egyidejűleg maga is átalakul.
Ehhez kapcsolódóan kell röviden kitérni Hamvas nyelvszemléletének kérdésére, hiszen a metafizikai válság, amelyről Hamvas beszél, a jel és a jelentés nyelvbeli viszonyán keresztül ragadható meg: az ősnyelvben ezek még szétválaszthatatlan egységet képeztek, azután fokozatos degradálódás következtében kezdtek elválni, elszakadni egymástól, végül eljutottunk a mai köznyelvhez, amelyben jel és jelentés azonossága teljesen hiányzik. Az ősnyelvet nem kellett értelmezni, mivel az nem rámutatott a világ dolgaira, vagyis nem magyarázza a világot, hanem „benne van és az pedig őbenne” (idézi Bódis 1997: 50). A mai köznyelv ezzel szöges ellentétben csak többszörös áttétellel utal valamire, a jelek mindig újabb jelekre utalnak, és soha nem oldódnak fel egy végső jelentésben.3 Ha ebben a rongált nyelvállapotban az ősnyelvi egység hírt ad magáról (vagyis ha az isteni nyelv az emberi nyelven átszűrve megszólal), minden bizonnyal érthetetlen marad számunkra, és legfeljebb csak mint eksztatikus állapotban tett megnyilatkozást fogjuk fel. (Mint a következő fejezetben látni fogjuk, éppen ez történik a Karneválban megjelenő angyali szövegekkel.)
A megrongálódott nyelvállapot miatt hangsúlyossá válik a beszélt és az írott nyelv különbözősége, amelynek megvilágítására egy allegorikus kínai történet szolgál.
Időszámításunk előtt a hetedik században egy dél-kínai fejedelemségben élt Lao-ce, az udvar levéltárosa és könyvtárosa. Egész életében ki sem mozdult városából, nem törekedett rangra, vagyonra, mégis nevével már életében tele volt a világ. Késő öregségében egyszerre csak eltűnt. A határon egy őrszem felismerte és arra kérte, hogyha már eddig nem írt egyetlen sort sem, foglalja össze bölcsességét most. Lao-ce nyolcvanegy rövid verset írt, átadta az őrszemnek, felült szelíd bivalyának hátára és eltávozott. Azóta nem látták. (Idézi Bódis, 1997: 55)4
A tradicionális kultúrákban az élőbeszédnek döntő szerepe van az áthagyományozásban: a nagy vallásalapítók tanításaikat szinte kizárólag az élőbeszéd útján adták tovább. (Pl. az evangéliumok szerint Krisztus csak egyszer írt, akkor is a porba vetette betűit, lásd János 8, 6.) Ez azzal magyarázható, hogy a kimondott szó az írott szónál közvetlenebb, hiszen aki beszél, a személyes jelenlétével hitelesíti a beszédet. Az idézett történet a tradíció átadásának kivételes pillanatáról tudósít, amikor arra úgy kerül sor, hogy a hagyomány egyben meg is szakad: Lao-ce távozásával eltűnik az a hatalom, amely szavatolná a tudás jelenlétét: „a beszéd kivonul az írás mögül” (Bódis 1997: 55).
Hamvas a Scientia sacrában veti fel a kérdést, hogy helyettesítheti-e az írott szó a tudását élőbeszédben közvetítő mestert, és arra a megállapításra jut, hogy ez egyedül a szútra-stílus révén lehetséges. Ennek a stílusnak a hatása az összes szent könyvön érezhető: a szútrában a szavak kilépnek a szintagmatikus viszonyból, és mivel nem a közlés rendjének vannak alárendelve, részben mentesülnek az írás kívülről jövő, kényszerítő kötelmei alól.
Az őskori könyvet szútra-stílusban írták. A szútra szanszkrit szó, grammatikailag csaknem összefüggéstelen szavakból álló rövid mondat, csaknem rejtvény. Szógyökökből álló titkosírásnak is nevezhető. Az összefüggést az olvasónak kell megtalálni. (…) A legtöbb esetben a szútra, akárhány szóból áll is, a teljes mondatnál egy szóval kevesebb. Ha a felriasztáshoz hat szó kell, csak ötöt mond ki. A hatodik a kulcs, amit vagy a Mester ad meg, vagy meg kell találni. Esetleg enélkül is érthető, de esetleg tévesen, esetleg az ellenkezője. Amíg a megértést a felébredés villanása nem kíséri, addig a szútrát az ember nem fejtette meg. Mert ez a villanás a primer. Ez a kipattanó szikra, amiről Platón hetedik levelében beszél. (Hamvas 8. köt.: 76, 79)
Bódis Zoltán a „kulcsszóval” megragadott hiányzó elem szerepét hangsúlyozza, mert ami a szútra esetében hiányzik, „nem egyszerűen valaminek a véletlen távolléte, hanem ez a hiány teremti meg a szöveget” (1997: 61).
Hamvas Béla esszéi gyakran alkalmazzák a szútra-stílusnak ezt az eszközét: közlésmódjuk nem ritkán hiányos, töredezett. Hamvas nem törekszik tárgyának kimondására vagy pontos megnevezésére: ehelyett megteremti a lehetőséget az olvasó számára, hogy a szöveget jelenlévővé tegye az olvasás során. Ezért fordulhat elő, hogy Hamvas esszéiben egymással (látszólag) homlokegyenest ellenkező gondolatok jelennek meg, amelyek ingadozása valami szokatlan hullámzást, folytonos mozgást hoz létre a szövegben. Vélhetően ez a különös mozgás képezi Hamvas Béla esszéírásának a legfőbb jellemzőjét, amely a stílusát megkülönbözteti minden más szerzőétől.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy mindez csak az esszék esetében van így. A regényekben az egymással ellentétes gondolatok, világképek és beszédmódok más célt szolgálnak, és másképpen hatnak. Egy regény mondatai nem a referenciális jelentésük szerint érvényesek vagy érvénytelenek, hanem annak alapján, hogy mennyiben felelnek meg azoknak a retorikai játékszabályoknak, amelyeket maga a regény hoz létre: vagyis mennyiben tudja megteremteni a mű a maga „lehetséges világának” érvényességét (Gyímesi 1992: 29). Míg az esszé kijelentéseit szó szerint értjük, addig a regény befogadása és értelmezése több rétegben történik, hiszen a figuratív nyelvhasználatból következően a szépirodalmi szövegek kijelentései többféleképpen érthetők.

(Részlet a szerző „HAMVAS BÉLA REGÉNYEI – kivezetés a szépirodalomból” című, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában hamarosan megjelenő művéből.)

1 Mást állít Vekerdi László, aki szerint Hamvas a 30-as és a 40-es években szervesen illeszkedett a magyarországi szellemtudományi törekvésekbe: „Dehogy is volt Hamvas ‘elszigetelt’ vagy pláne ‘idegen’ jelenség a magyar gondolkozásban; annyira nem, hogy másutt egyáltalában nem is képzelhető el.” (Vekerdi László: Egy magyar gondolkodó. = Mozgó Világ, 1988., 4. szám, 117–124.p.)
2 Hamvast, mint Thomka Beáta mondja, „a tényleges életgyakorlat” érdekelte; nem elméleti szempontból közelítette meg a hagyományt vagy a mitológiát, hanem az elméleteken túl „az általános emberi tartalom, a mítoszokban megnyilvánuló univerzális mondanivaló” vonzotta, erre összpontosította figyelmét. (1988: 72)
3 Hasonló nyelvszemléletre vall Jacques Derrida „elkülömböződés” fogalma. Bódis Zoltán szerint a derridai gondolkodásmód Hamvas után a század másik jelentős kísérlete volt a metafizikai válság „elhalasztására”. (1997: 43)
4 Eredeti megjelenése: Hamvas Béla: A Taotekingből. (Bevezetés és fordítás.) = Napkelet, 1940., 1. szám, 30–33.p.

Megjelent 2007 novemberi lapszámunk esszérovatában, a Méhesben.


A fotó forrása és Hamvasról bővebben itt.

Kommentek elrejtése, megjelenítése