A XX. század költői – kis versolvasás – (Petőfi Sándor – Békássy Ferenc – Orbán Ottó)

 
 
Itt nem lehetsz szabad. Míg Orbán Ottó költői „seggen csúsztak", önhittek voltak-lettek, vagy mániákusak, vagy irodalmi sztárok, rosszabb esetben népvezérek, Békássy már benne áll a tragédiában, tud róla, sejti, hogy hova fog ez vezetni, de még nem kiábrándult. Orbán Ottó a kiábrándultságon is túl van. – Weiner Sennyey Tibor vasárnapi levele.

 

 

 

 


A XX. század költői – kis versolvasás

 

Petőfi Sándor – Békássy Ferenc – Orbán Ottó

 

Vasárnapi levelek 143.

 

 

A XIX. század nagy eszméi gyorsan átrendeződni látszottak az ifjú költő, Békássy Ferenc előtt, s a fátyolon át egy új és szörnyűséges jövő képei villantak fel. A tudat, hogy van élet, s a nagy kísérlet, hogy ezt az életet valami többre, jobbra kell fordítani, nem csupán kísérletté, hanem életprogrammá, éthosszá lesz. A nagy átok, amit a XIX. század költőire mondott ki egykoron a másik ifjan meghalt költő, Petőfi Sándor (1847-ben), hogy „Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez! / Nagy munkát vállal az magára, / Ki most kezébe lantot vesz. / Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd” – úgy tűnik, oldódni látszik az évek sűrűjében. Mert mintha néha igen is el kellene dalolni saját fájdalmunk s örömünk. Európa nagyot változott Petőfi és Békássy között.  Az ifjú huszár azt írja 1915 Európájáról: „Annyira jutottunk már, hogy aki Európában születik, mind, de mind valami hatalmas szövetkezetben találja magát. Olyan hatalmas ez a szövetkezet, hogy ellene védekezni képtelenség: olyan hatalmas, hogy minden egyénnel megteheti azt, ami neki jólesik. Menekülés nincs előle – vagy ha van, nagyon bizonytalan s nehéz: mert a demokratikus állam többre kényszerítheti polgárait, mint akármilyen tyrannus s jobban, feltétlenebbül uralkodik az emberek felett.”

Ezért lesz tisztítótűz a mennyország, ezért lesz angyalok szárnyai helyett Blake-től vett denevérszárny a repülés eszköze: „Gyehenna hát a mennyországunk? /  Ha ihlett szárnnyal karikázva szállunk, / Denevérszárny a szárnyunk?” Hiába átkozódik Petőfi, hogy „Átok reá, ki elhajítja / Kezéből a nép zászlaját, / Átok reá, ki gyávaságból / Vagy lomhaságból elmarad, / Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, / Pihenjen ő árnyék alatt!” – a XX. század költői, Békássy Ferenc versében (már 1912-ben) tudják, hogy „Nem vagyunk gyengék, betegek, / Nem bús szívünk, nem roskadt vállunk; / Nincs köztünk ki hiába kesereg.” És mégis a pihenés, nagy árnyékok, nagy illúziók alatt, az hogy „Sugárzó fű közt ott hevertünk / / Mikor még vártunk és pihentünk.” – hogy bár „Pazar, erős akaratunk” van „És szállunk körben, tétovázva” de akkor is az átokból valami megfogant, mert „Alkotni nem tudunk.”

Aztán úgyis „széjjelfoszlik lelkünk mint a pára, / Míg tett-erősen, nagy-akarva szállunk” vagy ami még ennél is valószínűbb, hogy „megszédít túlterhes gazdagsága”. – Egy újabb átok ez, egy új jövendölés, megint egy olyantól, ki ifjú szívét vitte a harcba, s megint egy olyantól, ki áldozatként égett ebben el. Talán „Ezért pokol a mennyországunk” – ezért van az, hogy „Felnől az ördögfű, ahol megállunk” – és ezért „Denevérszárny a szárnyunk”.

Lehet-e ebből kilépni? Van-e szabadulás? Még 1988-ban is így hangzik a Békássy Ferenc versével azonos című, A XX. század költői című Orbán Ottó-vers: „a nemzedékem Viszi vereségeit / rögeszméjét hogy ő majd igenis segít // a századokon át nem gyógyuló bajon / mert ő a képzelet és a forradalom” – holott mi is történt? Békássy Ferenc és Orbán Ottó között Európa nagyot változott. Orbán Ottó így folytatja: „pedig csak seggencsúszás önbiztatás mánia / Egyikünkből sem lett isten fia // csak irodalmi sztár vagy népvezér / Bár közben ahogy szokás folyt a vér”.

Együtt eshetünk kétségbe Adyval, midőn Szent Liber atyához, Bacchushoz, a bor istenéhez intézi kérdését, hogy  „Szent Liber atyám, már te se gyújtogatsz / Bennem, mint tegnap, gyehenna-tüzeket: / Egész világ gyehenna / S meghalt minden külön pokol”. Bacchus, ki a költőket ebből a pokolból megint kimentheti, Szent Szabadság Angyala, s a nagy kegyelem az, mikor valaki tud kérdezni úgy, ahogy Ady kérdezi: „Aki tegnap élt, mit keres az ma itt?” vagy tovább: „Ki tegnap látott, a mába nem vakul?”. – Elég! Hát, jöjj, Bacchus! Jöjj, Dionüszosz! Hallom már távolból meneted közelgő, örömmel teli dübörgését. Jöjj, Bacchus! „Liber atyám borodból / Adj szivemnek bátorítót.” – hogy utunkat folytatni tudjuk mindenek ellenére, vagy éppen mindenek mellett, s erőnk ne hagyjon el.

Békássy – Adyt követve és nem Petőfit – az a költő, aki Bacchushoz imádkozik, a nagy pogány, vagy ha úgy tetszik a kis szatír*, aki a „halottak élén” vonul valóban, Albion kertjeiből előbukkanva, előbb végigröpülve Európán, mindig folytatva ezt a torz, denevérszárnyas repülést, melynek már semmi köze Petőfi szabadságeszményéhez. Itt nem lehetsz szabad. Míg Orbán Ottó költői seggen csúsztak, önhittek voltak-lettek, vagy mániákusak, vagy irodalmi sztárok, rosszabb esetben népvezérek. Békássy már benne áll a tragédiában, tud róla, sejti, hogy hova fog ez vezetni, de még nem kiábrándult. Orbán Ottó a kiábrándultságon is túl van. Mégis ott a vers végén az, hogy „Ne add föl soha".

 Ilyennek látták saját magukat a XX. század költői. Milyennek látják majd magukat a XXI. század poétái, s vajon milyenek is lesznek valójában?

 

 


IRODALOM

Petőfi Sándor: A XIX. század költői. Pest, 1847. január.
Békássy Ferenc: Mint a tűzzel – levéltöredék és A XX. század költői – vers. I.n.: Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai.  Kiadja az Aranymadár Alapítvány az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban. Bp.–Zsennye. 2010. 249. o. és 38. o.
Orbán Ottó: A XX. század költői. I.n.: u.ö.: A kozmikus gavallér. Bp. Orpheusz, 1990. 84. o
Ady Endre: Szent Liber atyám. Nyugat. 1917/24.

 


 

* v.ö. Békássy és Ady önarcképeit pl.: „Idéztem Ady önstilizációit, amelyekben “szatír arcom”-ról, “nagy, szomorú szatír-fejem”-ről beszél. Ezek világosan mutatják, hogy a dionüszoszi oldal egyáltalán nem áll távol a költőtől, következésképp nemcsak a versbeli én, hanem a vele szembenálló ős Kaján is személyiségének egy-egy oldalát képviseli. Nemcsak a csömörrel, hanem a mámorral is azonosítja önmagát. A költeményben tehát nem a bor és az ember küzdelmének, hanem ugyanazon ember önmagával folytatott viadalának vagyunk tanúi, vagy ugyanazon emberben lakozó kétféle elv birkózását látjuk. Egyik kevéssé ismert, háború alatt írott versében, mint a címe is mutatja: Szent Liber atyám, valahai mámort adó atyjához, talán éppen az ős Kaján dionüszoszi arcához fohászkodik a költő: “Liber atyám, borodból / Adj szivemnek bátoritót.” Itt még azt sem kell eldöntenünk, hogy a figurát a lírai hősben lakozó hatalomként (tehát pszichologizálva), önkettőzés eredményeként vagy pedig magát a hősre kívülről ráerőszakoló alakként lehetséges-e elkönyvelni.” – Tverdota György: Kicsoda az Ős-Kaján? ITK 1999/34.

 

 


 

 

Petőfi Sándor

 

 

A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI

 

 

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

 

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

 

 

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

 

 

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

 

 

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

 

 

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

 

Pest, 1847. január.

 

 

 

 

 

Békássy Ferenc

 

 

A XX. század költői

 

 

 

Gyehenna hát a mennyországunk?
Ha ihlett szárnnyal karikázva szállunk,
Denevérszárny a szárnyunk?

 

Nem vagyunk gyengék, betegek,
Nem bús szívünk, nem roskadt vállunk;
Nincs köztünk, ki hiába kesereg.

 

Köröttünk tűz, erő, tudás;
Mienk, nekünk szól! csak nekünk:
Éltünk egy áldomás.

 

Amit a legszebb képzelet
– Ha rajt egy percig félve csüng
Mint lehetetlent megnevet,

 

Az a mi nagy virágos kertünk.
Sugárzó fű közt ott hevertünk
Mikor még vártunk és pihentünk.

 

Ami a költő tiszta lényét
Hajszolja sárba, ejti lázba,
Növeszti létünk büszke fényét.

 

Pazar, erős akaratunk,
És szállunk körben, tétovázva;
Alkotni nem tudunk.

 

Vagy széjjelfoszlik lelkünk, mint a pára,
Míg tett-erősen, nagy-akarva szállunk;
Vagy megszédít túlterhes gazdagsága.

 

Ezért pokol a mennyországunk.
Felnől az ördögfű, ahol megállunk:
Denevérszárny a szárnyunk.

 

Cambridge, 1912. június 14-én.

 

 

 

Orbán Ottó

 
A XX. század költői

 

 

 

Kidöglik alólam a vers Richard alól a ló
Letűnik a színről egy generáció

 

 

a nemzedékem Viszi vereségeit
rögeszméjét hogy ő majd igenis segít

 

 

a századokon át nem gyógyuló bajon
mert ő a képzelet és a forradalom

 

 

pedig csak seggencsúszás önbíztatás mánia
Egyikünkből sem lett isten fia

 

 

csak irodalmi sztár vagy népvezér
Bár közben ahogy szokás folyt a vér

 

 

És viharfelhők villámlás véreres ég
Kívül-belül füstölgő vereség

 

 

Mi csillog mégis itt Miféle szerelem
lidérces szelleme játszik velem

 

 

hogy a rám maradt beszédes csodát
épségben sértetlenül adjam át

 

 

Csak tudnám nyöszörgök kinek-minek
A senkinek súgja a senmminek

 

 

Mert ez nem egy az eszközök közül
ezen fény szikrázik ezen köd ül

 

 

mint hegy csúcsán Ez él Ez az hogy élsz
Egy porcikájában a végtelen egész

 

 

és egyikükre sincs meggyőző magyarázat
Elbukik föltámad megalázkodva lázad

 

 

majd végigver mindent mint a tavasz zöld ostora
a tetszhalott ágat Ne add föl Ne add föl soha

 

 

 

 

Kapcsolódó:  Képriport az Orbán Ottó emléktábla avatásról – Szőcs Tekla fotói

Kommentek elrejtése, megjelenítése