Lénárd Jenő: Buddho-rupam - 1913.

Esszé

 

Lénárd Jenő (1878-1924) a századelő különleges alakját, filozófusát, orientalistáját, íróját az irodalomtörténet nagyrészt elfelejtette, talán csak a németnyelvű keletkutatás nem, köszönhetően németül megjelent cikkeinek. Pedig kiemelkedő munkáit magyarul írta, mint amilyen a kétkötetes Dhammó, vagy a Buddho-rupam esszéje, mely „Buddha testiségével” foglalkozott.
 

 

Eugen (Jenő) 1907-ben részese volt az angol Buddhist Society of Great Britain and Ireland alapításának. 1909-ben áttért az evangélikus hitre, akkor vette fel a Lénard Jenő nevet. Felesége Hoffmann Ilona (1888-1938) volt. Lénárd Jenő legalább tíz nyelven beszélt. Buddhizmusról szóló alapműve, a Dhammó után, 1914-ben a Budapesti Tudományegyetemen filozófiai doktorátust szerzett. 1918 májusától Kis-Ázsiában vezetett expedíciót. A háború végén az expedíció tagjait internálták, és csak 1919 januárjában térhettek haza. 1919 augusztusától Fiumében az Atlantica Hajózási Társaság képviselője volt. Trianon után Ausztriába költöztek. 1924-ben Bécsben halt meg. Lénárd Jenő fiát sokan ismerhetik, Lénárd Sándor a Micimackó latin fordítója, a Római konyha, a Völgy a világ végén, és más művek méltán megbecsült szerzője. Jóllehet Lénárd Jenő eredményeit a keletkutatás közel száz év alatt már jócskán meghaladta, mi mégis – tekintettel a kapcsolódó írásokra - Buddho-Rupam esszéjét az Irodalmi Jelenen az eredeti képekkel közöljük, remélve felkeltjük az érdeklődést méltatlanul elfelejtett munkássága iránt. Az esszére a Hopp Ferenc Kelet Ázsiai Művészeti Múzeum könyvtárában találtunk rá. Köszönet érte. 

 

 

Lénárd Jenő

 

BUDDHO-RUPAM

 

 

 

 

 

A Buddho-szobra – szó szerint való fordításban – Buddha testisége, a távol keleti képzőművészet szinte egyetlen figurális tárgya két és fél ezredév óta mind e mai napig; az ornamentika főleg is a vallási szimbolisztika tárgyait, így legelső sorban a lótusz virágját és levelét stilizálta. A Kelet látszólag oly misztikus, de igaz valóságában a mi felfogásunknál sokkalta egzaktabb és racionálisabb gondolkodásának ismerete nélkül még rövid néhány évtized előtt Európa csak a kuriózumot, az egzotikumot kereste és látta meg benne. Karöltve az ind, valamint a japán és kínai gondolatvilág kultúrájának feltárásával és párhuzamosan haladva a filozófiai megértéssel a művészi, mélységesen emberi törekvések és kifejezések megértésében, sokat haladtunk. Ezen haladás nélkül érthetetlen volna az az erős művészi hatás, melyet a Kelet gyakorolt a mi modern európai művészeti törekvéseinkre. Legelsősorban áll ez az ind művészetre, annak is legfejlettebb ágára: a szobrászatra. Míg architektúrában a túlterheltség az, mely a részletek ezerszeres ismétlésében, az emberi munka és idő csekély értékelése folytán pedig a kidolgozásnak az unalomig való túlhajtásában nyilvánul, a szobrászatban éppen a klasszikus, tömör egyszerűség az, ami meglep. Ez a görög plasztika legjobb művészeire emlékeztető nemes egyszerűség van meg abban a Buddho-fejben (első kép), melyet laikus ember első pillantásra görög, nem pedig ind műnek tarthatna; lehetséges, hogy a mester görög befolyás alatt állott. Hiszen a Nagy Sándor hátrahagyott seregei egy évszázadnál tovább éltek az Indus-folyó partjain Menandrosz (szanszkritul Milinda) király haláláig és könnyen lehetséges, hogy valami kölcsönösség kifejlődött, hasonlatosan ahhoz, mely az azon korokból reánk maradt érmeken és pénzeken mutatkozik: a görög felírású oldalon van a Buddho képmása, a szanszkrit felírásunk pedig a görög maradt reánk, csak egész kezdetleges faragások kőből és fából, melyek művészi értékkel alig bírnak.

 

 

(első kép)

 

Egész más képet mutat a XVI. vagy XVII. századból maradt teljes Buddho-szobor (második kép), mely a stilizált lótuszvirágon áll imára kulcsolt kézzel. Itt az olasz és francia reneszánsz művészeire emlékeztető formai tökély mellett a detailnak gondos kidolgozása, a formák, vonalak csodás ritmusa az, ami meglep. Amellett az egész stilizálva van; nem törekszik arra a barbár naturalizmusra, melyet az ind művészet olyannyira túlzásba visz, hogy néhol európai embernek fizikai rosszullétet okoz.
Ez a kis igénytelen faszobor, egyike a legszebb, legnemesebb produktumoknak, amit fafaragásban India produkált. Valami csodálatos, csendes, nyugodt, szinte földöntúli derűt sugároz a fej, melynek profilja tiszta, mint a Raffael Madonnáié. Ez a tökéletes harmónia, ez a mély összeszedettség, ez a derűs, bölcs nyugalom a buddhista bölcselet megtestesülése. Elfordulva a hívságos világi dologtól, tiszta elvont gondolkodásba merülve, áll a lótusz kelyhében a Buddho, ezzel is jelképezve, hogy úgy mint a lótuszvirágról a vízcsepp, úgy lepereg róla minden földi és miként a lótusz fehér virága érintetlen, mocsoktalan fehérségben virul az iszapos, szennyes folyóvízen, úgy virul érintetlen szűzi tisztaságban a bölcs a szennyes földi életben.

 

 

(második kép)

 

Nibbanam – a „Nirvána”, ahol eltűnik forma és szomjúhozás, ahol minden idvezült ritmus és harmónia, felülemelkedve a lét körforgatagán: íme minden benne él a kis faszoborban és éppen ez az, hogy oly egyszerű eszközökkel, hogy oly művészi igazsággal tudja mindezt kifejezni, ez teszi oly igazzá, klasszikussá ezt a szobrot.
Mennyire más az a meditáló Buddho szobor (harmadik kép), mely a burmai típust ábrázolja. Egyszerű és nemes, de reális. Hiányzik belőle az az átszellemültség, mely oly jellegzetes az előbbiben. A Buddho egyik kezével a földet érinti, hogy evvel jelképezze, hogy a mindenséggel tartva a kontaktust, megszólal benne a világ ritmusa. Vagy az a meditáló szobor, mely a legismertebb attitűd (negyedik kép) és mely a Dai-Butsu mintájára készült. Ez a legelterjedtebb és talán a legismertebb, szinte már sablonossá vált ábrázolás, mint ahogy mindig is megvolt Keleten a sematizálásra való hajlandóság. Ez a hosszú generációk művészi ábrázolásának a leszűrődése és benne is megtestesül az a szinte emberfeletti nyugalom, mely a buddhizmus bölcseletének jellegzetessége. Mélyen a dolgok mögött, a dolgok alatt a minden történések végső oka, a Kammam (karma) a rideg és szigorú törvényszerűség, a dolgok rendje. Minden dolgok kútforrása és minden dolgok alfája és omegája. Ha a világ történésének külső eseményei el is vonják a gondolkodót, ez az abszolút, tiszta nyugalmasság a Buddho-Rupamban emlékeztet arra, hogy a Mester tanítása mi. Ábrázolásának formái előbb a görög szépségkultusz, azután a reneszánsz vallásos miszticizmusa és végül a jelenkor egyszerű racionalizmusa: a Buddho-ábrázolásának ezek az európai analógiái megtestesülve állanak előttünk e néhány szoborban.
Míg mi a Goethei értelemben vett személyi, egyéniségi kultuszban találjuk a művészi megnyilatkozásnak is legjellegzetesebb formáit, ezen művek készítői ismeretlenek. Elvesztek az évszázadok forgatagában, senki nem kutatja, kik, mik voltak, hogy éltek, mit szenvedtek.

 

 

(harmadik kép)

 

Éppen ez a személytelenség, a személy, az egyéniség kultuszának teljes hiánya az, ami a Keletet éles határvonallal választja el a Nyugattól. Ez a személytelenség nyilvánul abban is, hogy személyes, egyéni vonás teljesen hiányzik a Buddho ábrázolásban. Míg a Krisztus-típust a szépművészet minden ága teljes egyéni vonásokkal olyannyira kifejlesztette, hogy még a modern életben is Krisztus-fejű emberekről beszélhetünk, addig Buddho-fej, vagy Buddho-embertípust nem fejlesztett a Kelet művészete. Az egyéni vonások olyannyira elmosódtak, hogy még a mongol vagy turáni típus sem állapítható meg. Csak a szemek körüli tipikus ránc (az antropológia: Mongolenfalte-a) az egyetlen faji jellegzetesség rajta.
A kéz, a láb, a ruha, a tartás mind egyszerűsítve és stilizálva van, még az naiv detailirozás is, hogy minden köröm és perc külön van hangsúlyozva.
A homlokon a kis szemszerű kör a megvilágosodás (a Bodhi) szimbolikus jele, mint olyan az egyetlen vallásos szimbólum. A dicskör csak mint ornamentika szerepel; a tibeti ábrázolásban pedig alighanem a katolikus (jezsuita) misszionáriusok befolyásának következménye.

 

 

(negyedik kép)

Így hát egyszerű és emberi a képzőművészeti ábrázolásban is, csak úgy mint a bölcseletében, vagy a Lalita Visztara legendáiban, ahol az ezernyi csoda közepette is csak stilizált, felmagasztosult ember, nem Isten a Buddho földi személye.
Éppen a képzőművészeti ábrázolás egyik fontos faktora az érdeklődés azon felkeltésének, mely Amerikában csakúgy, mint Európában a Buddho személye és tanítása felé fordul.
A kuriózum szerepéből, mint a Főnix-madár a hamuból, új életre kelve a komoly, művészi és tudományos megértés útján jár az ind művészet modern értékelése. Kár volna, ha ebben a magyar kultúra nem venne legalább annyira részt, mint amennyire a tésztán tudományos érdeklődésben és munkálkodásban részt vesz. 

 

1913. január

 

 

 

Kapcsolodó: Weiner Sennyey Tibor: Krúdy és a buddhizmus

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése