Lada Béla nem hal meg: BERKA ATTILA

Interjú
Dió lányom mindjárt öt hónapos… Szeretem, hogy van, hogy a létezése folyamatosan formálja az életemet. A lényeg, a fontos dolgok nem változtak, de a fecsegő felszín, a rengeteg sallang, amiről tudjuk, hogy az, de nincs miért kilépni belőle, egyszóval a sok lényegtelen hordalék szép lassan lekopik, eltűnik. És ez nagyon jó.

 

 

 

Lada Béla nem hal meg

 

Berka Attila - író. 1976-ban született Budapesten. Egyik alapítója a Starsky és Hát Jazz Klubnak. Időnként amatőrfilmekben dolgozik, ír, rendez. A Spanyolnátha művészeti folyóirat művészeti szerkesztője. A Spanyolnátha Könyvek sorozatban 2009-ben jelenik meg Lada Béla nem hal meg című regénye.

 

Onagy Zoltán:. 76-ban születtél, tehát éppen a határán, amíg "fiatal írónak" nevezhető a fiatal író. Mivel évek óta látom különféle lapokban erős, jellegzetes kisprózádat, kötetet viszont nem - meglehet persze, figyelmetlenségem az oka, néhány kötet megjelent, - megkérdezhetem, mire vártál? Rendszerint nem érkezik fehér paripán egy kiadó, hóna alatt pénzzel és szerződéssel tömött szatyor. Oda kell menni, eladni a könyveket. Nincs más út.
Berka Attila: Nem vártam különösebben semmire, és mégis. Hogy a konkrét kor mennyiben fontos, nem tudom, bár ha így kérdezed, biztosan számít. 2002-ben az Új Holnap téli számában jelent meg az első novellám, azóta jelengetek meg, igaz, írtam már előtte is, de elvoltam az asztalfiókkal. Aztán amikor megfordult a fejemben egy novelláskötet, rájöttem, ahhoz sokkal több novellát akarnék, hogy tényleg legyen miből válogatni. 2006 őszén viszont Zentán sétáltunk Vass Tiborékkal, és a Fehér Hajó (Bela Lada) cukrászda táblája alatt megszületett Lada Béla, és tudtam, hogy ebből regény lesz. Párszor átírtam az évek alatt, olyannyira, hogy az utolsó időben már csak húztam és húztam, egészen addig, amíg elérte a mai formáját. És bár így is majdnem fiókban maradt, a családomnak, szüleimnek és a Spanyolnáthának köszönhetően mégis itt van. Időnként olyan vagyok, mint egy rossz gyerek. Noszogatni kell, rám kell szólni, pedig az én érdekem volt abból a szempontból is, hogy a két év alatt igencsak rámtelepedett. 

 

OZ: Mindent csinálsz. Kísérleti film, amint látom, rádió, műsort vezetsz, irodalmi szeánszokat kormányzol, szerkeszted a Spanyolt. Az idő mindig egyre kevesebb, a vállalt feladatok egyre komolyabb, időt felzabáló tétellé válnak, nem érzed úgy, hogy koncentrálni kellene pl. a prózára? Ahogy mondják, a próza seggel íródik, bizonyíthatom, így van.
BA: Azért az utóbbi években sokat nyugodtam, higgadtam. Hogy csak a prózára kell-e koncentrálnom, nem tudom, a filmezést sokáig parkoltattam már, ideje megint forgatni valamit, de, mondjuk, már nem rádiózom, tíz csodás év után kiléptem belőle, kifutotta bennem magát. Jelenleg a Spanyolnátha a legfontosabb, a fő, de, ugye, ez nem csupán lapszerkesztés,  hanem életforma. És a prózának bele kell férnie.

 

OZ: A Lada Béla regény, vagy nevezhetem novellafűzérnek, látszólag visszatér a hetvenes évek - Császár István nevével jelezhető - prózakonstellációhoz, a helykereső, csellengő hőseihez, akik rendszerint meghalnak, bele az alkoholba, az otthonkeresésbe, zűrös viszonyaikba. Lada Béla viszont "nem hal meg". Ezzel lépi túl, haladja a reménytelen hetvenes évek felfogását?
BA: Mondhatnám, hogy huszonöt tételes papírfilm vagy szövegfilm, talán ezek lennének a legpontosabbak, de maradhatunk a kisregénynél.
Lada Béla akár meg is halhatna, és mégsem. Van némi közös bennünk, nekem is vannak bajaim a dolgok állásával. Félig tréfásan azt szoktam mondani, amit, persze, Lada Béla is mondhatna, hogy lenni jobb, mint élni. Ez a személyes vonatkozás, általánosságban meg talán az mondható, épp a hetvenes évekkel szemben, hogy ma kínosabb a helyzet, mert a kiábrándultságot nem előzi meg remény. Nincs mit veszíteni, mert eleve nincs semmi. Nincs miben hinni, így tehát nincs miért élni és, ami sokkal rosszabb, nincs miért meghalni.


OZ: Zűrös éjszaka után, szúnyoggal telített tokaji, kánikulai hajnalon láttalak utoljára. Lada Béla - itt a bizonyíték - jól ismeri a zűrös hajnalokat. HDióa valaki valamit nagyon jól ismer, nem okoz meglepetést, csak jár és búg, mint a búgócsiga, ugyanaz a hang, ugyanaz a pörgés, érdemes elköszönni tőle, mielőtt megszokássá válna, keresni felderítendő ismeretlent. Látom a borítót, a kötet tehát kész, csak az őszre vártok a kiadóval, hogy ébren lévő piacra kerüljön. És te? Írod a következőt?
BA: Ezek szerint egy éve találkoztunk. Hm. Dió lányom mindjárt öt hónapos… Szeretem, hogy van, hogy a létezése folyamatosan formálja az életemet. A lényeg, a fontos dolgok nem változtak, de a fecsegő felszín, a rengeteg sallang, amiről tudjuk, hogy az, de nincs miért kilépni belőle, egyszóval a sok lényegtelen hordalék szép lassan lekopik, eltűnik. És ez nagyon jó.
A Lada Béla nem hal meg, persze, lezárja a korábbi időszakot – saját magával együtt. Igaz, ha akarnám, trilógiává írhatnám, egy előzményt és egy folytatást pillanatok alatt megírhatnék, lehet, hogy egyszer még meg is teszem. De sokkal fontosabb a következő könyv, ami 2007 óta íródik, a Spanyolnáthában háromhetente frissülő Hálózaccot fogom ugyanis kötetté tenni, amint megírom belőle az utolsót. Hogy ez mikor lesz, egyelőre csak sejteni lehet, de valószínűleg jövőre. Nagy kihívás, mert csak úgy egymás mellé téve megjelentetni nem lenne értelme, kell bele koncepció. Ez a kulcsszó amúgy, ha megengeded itt a végén, hogy ilyesmibe fussak bele; azt szoktam mondani, hogy minden rossz előfordulhat a munkáimban, csak az nem, hogy koncepciótlanok
.

 

Berka Attila

 


Berka Attila: Lada Béla nem hal meg

II.
A nap nagyon-nagyon be akart sütni. A sötétítő függöny szélei szinte izzottak, a fal zebracsíkosan lüktetett a hőségtől, Lada Béla pedig erősen izzadt és halálosan szomjazott. Már nem álmodott, nem aludt, de a szeme csukva volt. Nem szerette ezt az ébredős állapotot, a muszáj-újraszületést, ki tudja, ez a mai hányadik volt már. Pedig jó néhányszor elhatározta, hogy kiszámolja, hány ébredésen van túl, de egy-két, az emelkedő alkoholszinttől eleve kudarcra ítélt kocsmai próbálkozástól eltekintve soha nem tette meg, csak saccolgatott, évei számát szorozta háromszázhatvanöttel. Apropó, évei száma. Lehet, hogy ma van a születésnapja? Tegnap éjjel azért ment a Bús Darálóba, mert barátai, ismerősei kitalálták, hogy szombaton tartanak neki születésnapi bulit. Akkor ma vasárnap van.
 Már felkelt a nap, mire hazaért, a ruháit valószínűleg szétdobálva találja, ha majd kinyitja a szemét és felkel, jár egyet, ahogy szokta ilyenkor reggelente, a szobából a vécébe, aztán a fürdőbe, onnan a konyhába, felteszi a kávét, iszik három korty kefírt, vagy négyet, aztán vissza a szobába összeszedni az éjszaka maradványait. Ha nem egyedül aludt, felébreszti a másikat, közben lefő a kávé, a konyhában leül, rágyújt – a dohányzás halálos tüdőrákot okoz –, bámul ki az ablakon, próbál végre felébredni.
 (Ha a másik kér kávét, ad neki, de nem erőlteti a beszélgetést, annál sokkal hülyébb Lada Béla, amilyen állapotban ő idehoz valakit, úgy reggel nincs miről beszélgetni, nem kíváncsi rá amúgy sem. Miért is lenne, bár tény, volt már 1-2 kellemetlen pillanata, amikor szó szerint ki kellett dobnia valakit a lakásból. Az egyik eset azért is volt kínos, mert a Bús Daráló egyik törzsvendége volt a hölgy, egy tisztes ötvenes, utána nehezebb érzés volt a kocsmába lépnie, de Magdi, mert így hívják a hölgyet, megbocsátott neki, sőt, egy későbbi alkalommal felhívta magához, ám akkor Lada Béla éppen komoly ismerkedésben volt Lucával, a kerületi kézilabdacsapat kapusával, így visszautasította az ajánlatot. De nem, valójában csak halasztott.)
 Hirtelen furcsán érezte magát, azt hitte, a zene hiányzik, így gyorsan betette Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyenjét, visszaült a konyhaasztalhoz, rágyújtott a kávéhoz kötelező második cigarettára – a dohányzás halálos betegséget okozhat –, de a hiányérzete nem szűnt. A szemközti falra pillantott. Megállt a falióra, ez a baja! Az egyébként megszokott, csak tudat alatt érzékelt kattogás nincs, állnak a mutatók, elemet kell cserélnie tehát, elemeket.
 Vajon mennyi pénze maradt, tette fel magának a kérdést, ahogy mind több részlet jutott eszébe az éjszakáról, szokás szerint kicsit félni kezdett, mert valószínűleg sokat költött, nagyon sokat. Emlékszik, vitte a köröket a többieknek, a csaposlány nem győzte csapolni a söröket, kiitták az unikumból, a szilvapálinkából, ő meg csak egyensúlyozott hol a zöld, hol a fekete tálcával, a festett faasztalokat egy idő után kár lett volna letörölni, zsírosan csillogtak az alkoholtól, a füsttől és hamutól, cigisdobozoktól, ropi és mogyorómaradékoktól, hamisítatlan hajnali kocsmai környezet, az autentikus önpusztítás csatatere, az egyik költőhaverja hosszú haja bele is ragadt ebbe a szomorú installációba, amíg legalább egy órát az asztalra borulva aludt.
 A falióra megállása azt jelentette, ahhoz, hogy tudja, mennyi az idő, meg kell néznie a telefonját. Tényleg, hol van a telefonja? (Bekapcsolhatná a tévét is, de ahhoz semmi kedve nem volt, a rádióhoz sem, a számítógépet pedig látni se akarta.)
 De hol a telefonja? Muszáj tudnia, mennyi az idő, jóllehet azt sejtette, elég késő van. Késő? Mi az, hogy késő? Mihez képest, ugye, gondolta mosolyogva Lada Béla, de azért nem örült, hogy nem találja a telefonját. Se a nadrágjában, se az éjjeliszekrényen, se a nappaliban, se a vécében, se előszoba, se sehol, sehol.
 Hol lehet? Hiába nem szerette a telefont, most szüksége volt rá, meg hát az a tudat, hogy elvesztette, esetleg ellopták tőle, bosszantotta és el is keserítette. Utálta, ha mások belelátnak az ő kis – egyébként semmilyen – életébe, szerette, ha mindenki kellő távolságra van tőle. Ezért nem szerette se az ímélt, se a telefont, mert ezek által bárki bármikor elérhette, találkozni akarhatott vele, valamit meg kellett beszélniük, elhívták ide-oda, akartak tőle ezt-azt, vagy felajánlották, hogy ő akarhat bármit, valamit, eh.
 De még mindig nincs meg, kezdte bosszantani, lassan teljesen betöltötte a bosszankodás, a keresés, egészen átadta magát neki, aztán megállt a szoba közepén.
 Állj, állj, állj, mondta magának hangosan. Szeretett amúgy hangosan beszélgetni magával, és ezt másokkal ellentétben igencsak hasznos tulajdonságnak tartotta. Amikor megkérdezték, miért dumál magában, azt válaszolta, ha magamban beszélek, nem is hallhatod, magammal beszélek, ez egy kicsit, sőt, nem kicsit, nagyon más, de azt meg úgysem érted.
 Megállt tehát Lada Béla, és végiggondolta, úgy gondolja, mindent megnézett, mégis, hol nem kereste még. Körbenézett, és rögtön tudta. Az ágyhoz hozzá se nyúlt. Pedig előfordult már vele korábban is, hogy hajnali szétesésekkor, még elalvás, mit elalvás, beájulás előtt egy jó koradélelőtti időpontra állította az ébresztőt, más kérdés, hogy csörgéskor rögtön lenyomta, aztán vagy a paplan redői közt, vagy a párna alatt találta meg a telefont.
 És lőn! Minő meglepetés, most is éppen úgy történhetett, ott volt az ágy végében, a paplanba gabalyodva.
 14 óra 21 perc. Mindjárt fél három. A születésnapján, vasárnap, délután fél három. Hát ez se lesz már jobb. Lehet, rosszabb sem.
 Mert érezte ugyan, hogy valamit tennie, történtetnie kellene, de se kedve, se ereje nem volt a cselekvéshez. Á, mégiscsak a szülinapja van, legalább egy kis könnyű séta friss levegő szívásával, pontosabban relatív friss, vagyis utcai-városi ájer, meg a természetes fények, a megfelelő vasárnap koradélutáni zajok, egy-két érdekes, érdektelen emberi arc, egyszóval minden, ami ilyenkor odakint fellelhető, hogy ne a hermetikusan lezárt lakásban, benne a magányban, az én- és közundorban, és a többi efféle. Úgy tenni, mintha csinálna valamit, sóhajtotta Lada Béla, elsőként például telefonálni valakinek, belőni vele az estét, a koraestét, a délutánt, a mindjártot, járnának egyet, aztán beülnének, legalább addig elmenni, az is több a semminél, mert nem kell azért túlzásba vinni, na.
 A konyhába ment, rágyújtott egy cigarettára – a dohányzás elzárja az artériákat, szívrohamot és agyvérzést okoz.
 

Kommentek elrejtése, megjelenítése