Szálkák a színpad alól 2009/3. – Kritikus tudósítások a 19. szegedi Thealterről

Helyszíni

 

Kisiklott tanár-diák kapcsolat, felszabadítható düh, szemhéjból vérző pop-előadás és homokos-vizes strand frusztrált fürdőzőkkel a 19. szegedi Thealter előadásain. – A tudósítássorozat záró része.

 

Szálkák a színpad alól 2009/3.

 

– Kritikus tudósítások a 19. szegedi Thealterről

 

 

Kisiklott tanár-diák kapcsolat, felszabadítható düh, szemhéjból vérző pop-előadás és homokos-vizes strand frusztrált fürdőzőkkel a 19. szegedi Thealter előadásain. – A tudósítássorozat záró része.

 

 

Kolibri Színház: Lutz Hübner: Kikatt – osztályterem-színház (Vasvári Pál Szakközépiskola, 2009. július 24.)

 

 

A Scherer Péter rendezésében színpadra állított Kikatt című darab témájában a tavaly bemutatott Klamm háborújának variációja egy pedagógusi és emberi szerep közt őrlődő tanárnő és egy labilis diák kapcsolatára. Az osztályszínház azonban – melynek egy szegedi szakközépiskola tanterme adott otthont – gyakran elszakadt a helyszín biztosította keretektől, és a kezdetben diákokként statisztáló nézők Störr tanárnő és Chris monológjain keresztül ismerhették meg a szereplőkben felmerülő kétségeket, melyek kettejük párbeszédében és szavakon túli cselekedeteikben formálódtak konfliktussá.

 

Az interaktív és a klasszikus színház között egyensúlyozó előadás nem túl tolakodó módon, a nézőket megmozgatva és csak ritkán zavarba hozva teremtette meg az osztálytermi szituáció illúzióját, bevonva a játékba a tanterem eszköztárát és Störr tanárnő magnóját is, amelynek segítségével a szereplők maguk formálták át a teret edzőteremmé, kávéházzá, JATE Klubbá vagy Störr tanárnő lakásává. Az apró mozaikokból építkező történet leginkább a tanárnő érzelmeinek kiismerhetetlenségére támaszkodott, amely a diáktól kapott hatalmas pofontól indíttatva a segítőkészség, a tanári szerepben való kényszeres megmaradás, az esetleges vonzódás titkolt vagy kevésbé rejtegetett sejtetéséig terjedt. Ez az eldönthetetlenség: a bosszú, a játék és az őszinteség bizonytalansága vagy ezek együttes jelenléte formálta Störr figuráját mozgalmassá, aki a nézőben ugyanolyan nyomott hagyhatott kiszámíthatatlanságával, mint a macska-egér játékban résztvevő tanítványában.

 

Chris és Störr tanárnő (Mészáros Tamás és Pelsőczy Réka), fotó: www.thealter.hu

 

Ez a sejtetés tette Pelsőczy Réka és Mészáros Tamás játékát problémafelvető színházzá, amely a jelen nézőjének figyelmét aktuális kérdésekre irányíthatja. A kérdésfelvetést, melyet a feszültségoldó nyelvi humor szelídített már-már szórakoztatóvá, bármely újság címlapján vagy bármely híradó szalagcímei között megtalálhattuk (ld. tanárverések), így a sajnálatos közhely ismétlésén túl talán a problémamegoldó színház jelentett volna valódi revelációt. Ezt a revelációt azonban egy még szörnyűbb tanulság írta fölül, amely Störr segíteni akarásának hiábavalóságából következett: a be nem avatkozásé. A ráhagyó, kockázatot nem vállaló, emberi vonásokat nélkülöző pedagógiáé, amely azzal tesz jót, hogy kívül maradásával legalább nem ront a helyzeten. Így az előadás ott végződött, ahol tulajdonképpen elkezdődött, csak egy apró, súlytalan kérdőjel helyére egy jelentősebb és súlyosabb kérdés került, mindazoknak címezve, akik – ezek után talán meggondolatlanul – bármikor segítő kezet nyújtanának.

 

Ágens Társulat: Ira (düh) (Régi Zsinagóga, 2009. július 24.)

 

 

Az Ágens Társulat a Thealter egyik legeredetibb előadásával ösztönszínházat hozott Szegedre, amely az elfojtással szemben a düh erejére, elkerülhetetlenségére és hatására irányította a figyelmet. A különböző kultúrák vallási szövegeivel, a színpad közepére rajzolt félkész mandalával és a színpadon szertartásosan mozgó pap figurájával a szakralitás szintjére emelte a düh fogalmát, mellyel ugyanúgy meg kell tanulnunk bánni, mint más természetes emberi hajlamainkkal.

 

 

Felolvasás, fotó: www.thealter.hu

 

Ágens dühösen provokálta a jegyszedőket, a fénytechnikust, a nézőket, akik közül többen zavartan fordultak vissza, mások pedig iróniával fogadták a szemrehányásokat – hisz talán az irónia és a humor is a düh feldolgozásának egyik módja. Mert a dühöt valahogy kezelni kell, különben átformál, eltorzít, felfal, mint ahogy Ágens és Madák Zsuzsanna hólyagszerű maszkja is mutatta, mint ahogy látványos önmarcangolásként Ágens tépte szájával kezének deformált bőrfelületet. Majd bejárta a nézővel a szexualitás útjait, a vágyét, amely közel kerül a dühhöz, ha a düh utat talál hozzá. A Philipp György játszotta pap azonban mindvégig őrködött az ösztönök fölött (néha úgy, hogy maga is belefolyt azok játékába), és szintetizálta a buddhizmus, az iszlám, a zsidó vallás és a kereszténység válaszlehetőségeit. A szintézis végül egy dalban tetőzött, amely a modern vallási gyülekezetek gitáros happeningjeire emlékeztetve vidáman sorakoztatta fel könnyen megjegyezhető akkordok közé bújtatva életvezetési tanácsait (a szeretet, öröm, kedvesség, jóság mindenkié), majd ugyanerre a variációra: „a düh mindenkié, a düh mindenkié, csak meg kell keresni a forrását, a düh mindenkié”. Az előadást záró katartikus dühöngés, amely önostorozásba, majd pedig sötétségbe csapott át, a Tórából származó részlettel zárult. A Koránnal kezdődő és a Mózes könyvével befejezett Ira (düh) akár még aktuális társadalmi-történelmi üzenetként is értelmezhető, amely két, dühével évtizedek óta bánni nem tudó nép kulturális emlékezetében kotorászott. És néha többet talált ott, mint az érintettek.

 

 

Ivo Dimcsev: Néhány kedvenc (Régi Zsinagóga, 2009. július 25.)

 

 

Ivo Dimcsev egy bizonytalan skizofrén, akinek egyik legnagyobb problémája, hogy maga sem tudta, mi a művészet, de mindvégig kitartóan kereste annak határait Néhány kedvenc című, angol nyelvű előadásában. Párbeszédet folytatott önmagával és a nézőkkel, akik vagy kitörő nevetéssel, vagy arcukra kiülő undorral és gyakran néhány szóban közvetlenül is válaszoltak abszurd felvetéseire, sőt a legfontosabb művészeti kérdésekről még szavaztak is. Arról viszont önállóan döntöttek, amikor beléptek a Régi Zsinagógába, hogy vállalják: egy órára Ivo lesz az anyjuk. Az anya, kinek művészeti nevelése lakonikus tanácsban összegződött: „ne akarj mindent megérteni”. Egyébként is lehetetlen lett volna.

 

Lehetetlen, hiszen Ivo egyszer még azt üvöltötte: „tiszteld a művészetet”, majd maga is a színfalak mögé dobta a festményt, melyért öt eurót fizetett Amszterdamban. Egyszerű keverőpultján magát dramatizálta, képzett operaénekes hangján a Like a virgin refrénjét dalolta, az A.C. Milan mezét magára öltve, parókáját a földre dobva diszkó táncot mutatott be. Székre ültette a fehér porcelánmacskát, amelyre a zilált és fordított parókájával ő hasonlított a leginkább, nyálát és könnyét csorgatta érte. Bőgött, mint egy emós, majd forma és tartalom viszonyáról filozofált, és ajkára biggyesztett fényképekkel szerelméről és saját haláláról beszélt.

 

 

Ivo táncol, fotó: www.thealter.hu

 

Az antiszínház kelléktárát felhasználva az illúzió gyakori – ha nem permanens – megtörésével tette élvezhetővé az újjáalkotott illúziót, melynek főhőse ő maga, a behatárolhatatlan művészet és a nem titkolt hatásvadászat. Ennek ára viszont a tudatos önpusztítás, amely a szemöldökét pengével megsebző Ivo Dimcsevvel azt is jelezte, hogy mire van szükség manapság egy hatásos befejezésre. Miközben nyakába csordogált a vér, a vastaps visszaigazolta: a tetszett, amit láttak. A színházban még új, máshol már természetes. Ivo után már a színházban is természetes.

 

 

Urbán András Társulata: Idegen – reflexiók – Két játék egy szünettel (Régi Zsinagóga, 2009. július 26.)
 

I. Strand

 

Urbán András Társulata a nyárnak és a modern ember kevéske empátiájának megfelelően szembesítette Camus Közönyének néhány részletét a mindennapok közönyével. Négy, egymás szavába vágó hőbörgő figurával, akik túlfűtött és válogatott demagógiával szidták az időseket és gyerekeket, koldusokat, idegeneket, de szemérmetlenül, már-már furcsa – és éppen ezért iróniába hajló – elszántsággal dicsérték a rendőröket. Az előadás szinte ráerőltette magát a jelenre, és az egymás mellett élni nem tudó, de egymással összefogva az idegenség tapasztalata ellen üvöltő figurákkal túllépett a közöny határain. A közönyén, amely elfogadhatóbb magatartás, mint az érdek nélküli hőzöngés a mással szemben.

 

 

Színpadkép, fotó: www.thealter.hu

 

A stranddá alakuló színpad egyszerre vált az ott fürdőzők test-tapasztalatát megfogalmazó és a Közönyben történő gyilkosság helyszínévé, a pihenés és agresszió összemosott terévé, majd a végső ítélet színterévé, ahol a vádbeszéd után halálra ítélték Meursault-t, akinek megtöbbszörözött figurája is jelezte: ma már ez nem téma. Nem az, hiszen mindennapi, buszon, bevásárlóközpontban és strandon elhangzó szófordulatokat és szituációkat láttunk térben és időben összesűrítve, mindennapi közönyös reakciókat a közönyre. Meg sem lepődve fogadtuk, nevettünk is rajta.

II. A panasz, a bánat és rettegés

 

Az alcím akár wekfilm-reflexiók is lehetett volna, hiszen a kulisszák mögé bejáratos Balog József szándékoltan semmitmondó interjúja a darab szereplőivel Tolnai Ottó alkalmi versein át töltődött fel valódi tartalommal, hogy a művészet leuralja a bulvárt („mivel szoktál hajat mosni?”), és a színpadon folytatódjék tovább. Amíg a filmen Balog József irányított, a világot közel sem jelentő deszkákon fordult a kocka, és arcát gézzel körbetekerve formálták ismeretlenné, miközben a közönségből kiválasztottak a színpadra kerülve élvezhették a táncot.

 

 

Színpadképtelenség, fotó: www.thealter.hu

 

Minden gesztus és apró mozzanat filmen és színpadon a Fenségesről kívánt beszélni, de olyan nyelven, melyet nagyrészt csak a beavatottak értettek. Ezzel pedig arra figyelmeztettek, hogy a színház bár univerzális, nem mindenkié, csak az értőké. De nem az akárhogyan, hanem az úgy értőké. Az első résztől önreflexivitásával és elvontságával is elütő befejezés talán nem szándékoltan idegenítette el a nézőt a Strandtól, de annál hatásosabban. Lehet, hogy ezek után még napozni sincs kedve.

 

 

Utolsó felvonás: a levonás

 

 

A 19. Thealter hatása merész előadásaiban rejlett. A nagy öregek nem jöttek – súgták egymásnak a nagy öregek a nézők között. A helyszínek szűkültek (mi lett a Régi Hungáriával?), a színvonal ingadozott, de néhány előadás mély nyomokat hagyott a tudósítóban – elsősorban a bátorság miatt, hogy színre vittek csak közhelyben kimondható vagy meg sem fogalmazható kérdéseket, vagy éppen számos alkalommal színpadra állított darabot. Ilyen volt az első vonalba tartozó Hamlet-illúziók Menszátor Héresz Attila előadásában és az Emberi hang Melkvi Bea játékával és Harsányi Attila rendezésében, valamint az Ágens Társulat Ira (düh) címen bemutatott produkciója. Tanulsága pedig legfeljebb annyi az idei fesztiválnak, hogy merjünk dühösek lenni, de mindenekelőtt merjünk színházba járni, mert ott tanulhatjuk meg, hogy merjünk dühösek lenni. Mert egyszer még az is jól jöhet, ha most nincs is rá okunk.

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése