Andrassew Iván: A folyó, a tó és a tenger

Próza
Végülis ahhoz képest, hogy azt hittem, egy szó nem jön ki belőlem, kezdtem megszokni, amit láttam. Jártam körbe, itattam, etettem, cigarettát gyújtottam. Ügyesen hamuztak. A rudakat megbillentették a nyelvükkel, aztán fújtak egyet valahogy. Egy férfi megkért, hogy vakarjam meg a hátát. Egy másiknak a szeméből kellett elfésülni a hajszálakat. Egy nő megkérdezte – nevetgélve –, hogy van-e feleségem, mert neki nagy szüksége lenne férjre. Most igazán nagy szüksége. Mondtam, hogy életemben először pontosan értem, mi az a szükség.

 

 

Andrassew Iván



A folyó, a tó és a tenger
 

 

A platón ültünk Avrammal, a teherautót egy szerzetes vezette. A hegyoldalból a menekülttábor nem tűnt nagynak. Volt mellette egy pici repülőtér is, egyetlen géppel.
Avram előrehajolt, és bekiáltott a vezetőfülkébe a szerzetesnek, hogy ne a főkapun menjen be, mert az elkülönítetteknek visszük a csomagokat.
Aztán azt mondta nekem, hogy emlékszem-e, egyszer azt kérdeztem, Buddhává lehet-e az, aki nem hisz semmiben, még Buddhában sem. Ha magamra gondoltam, akkor ma nagy lépést tehetek a buddhaság felé.
A sorompó azonnal fölemelkedett. Látták, hogy jövünk. Ez abból is kiderült, hogy a parancsnok – egy százados, sapka nélkül – kijött elénk. Beszélt valamit Avrammal. Olyasmit mondott neki, hogy ezeket az embereket nemsokára elviszik innen, mert nem tudják őket ellátni. Lehet, hogy valamelyik kolostorba, mert – ő, a százados – nem tudja elképzelni, apácákon kívül ki más tudna gondoskodni róluk. Arról is beszéltek, hogy mi minden van a csomagokban. Jót nevettek azon, hogy a hülye amerikaiak küldtek tízezer szívószálat. Eddig nem tudták, kinek adják ezt a nemes ajándékot.
Amikor a menekültek szivárogni kezdtek a kicsi fabarakkokból, Avram maga elé tolt a teherautó platóján, nyilván azért, hogy ijedtemben ne nézegessek állandóan rá, ahogy szoktam, ha fura dolgokat látok. Először nem is vettem észre semmi különöset, csak a sok embert, akik – az úgynevezett „híradókban” azt már nagyon sokszor láttam – amint megláttak minket, vagy inkább a teherautónkat, elkezdtek közelíteni. Bár nem tolongtak, nem is taposták le egymást. Még a gyerekek se nyújtogatták a kezüket, kiabálva, ahogy azt gondolná az ember. Igazából nem is voltak sokan, olyan harmincan-negyvenen, csak talán a szűk tér okozta, hogy többnek láttam őket, amint ahányan valóban közelítettek.
Aztán, amikor már nem csak a szemüket néztem, egyszercsak majdnem megfulladtam a rémülettől. Vissza is néztem Avramra, nem tudtam megállni. Megértettem, hogy mind, de mind, mind kéz nélkül állnak ott.
– Ez van – mondta Avram.
Arra gondoltam, hogy azért szólhatott volna.
Nem mertem megfordulni, nem mertem újra nézni őket. Attól féltem, hogy ránézek egy gyerekre, és csakugyan azt látom, hogy nincsenek kezei. És a rendkívül rövid távú emlékezetemben kutattam: láttam, vagy nem láttam ilyen gyereket. Arra kényszerítettem magam, hogy megforduljak, és láttam, hogy láttam.
– Volt egy falu, ahogy egy részeg barom őrnagy így büntette az ellenállást. Ennyien maradtak életben. Vagy kétszázan elvéreztek – mondta Avram.
Visszafordultam, és már nem bírtam levenni a szemem róluk. Mintha mindannyian vigyázzban állnának. Némán. Csak néztek.
Éreztem, ahogy folyik a víz a homlokomról. Hideg víz volt. Arra gondoltam: megesküdnék rá, hogy nem is sós.
Aztán az futott át, hogy miképpen adogatom le a csomagokat a platóról. De szerencsém volt, mert a tábor más részéből a parancsnok küldetett hat embert. Avram azt súgta, adjak nekik cigarettát, vagy amit kérnek, hogy ne kényszerüljenek lopni.
Lepakoltunk mindent a platóról. Mondtam Avramnak, hogy tűnjünk el innen, mielőtt megőrülök. Azt éreztem, hogy egyszercsak elkezdek zokogni. Vagy éppen vihogni. Attól, hogy nem bírtam nem nézni, amit nem bírtam nézni.
– Itt maradunk éjszakára. Segítünk megetetni őket.
– Nem akarom.
– Dehogynem. Beszélni kell velük. Hogy mit akarnak. Mi lenne jó nekik.

Az itatás egészen könnyen ment. Műanyag poharakba öntöttem tejet, kólát, meg ami volt, és amit kértek. Aztán a hülye amerikaiak szívószálait merítettem a poharakba, és kitűnően tudtak inni.
Egy férfi azt mondta: jó lenne, ha majd elmosnánk a szívószálakat, mert nehogy elfogyjanak. Mondtam, hogy ameddig Amerika be nem süllyed az óceánok közé, addig azok bármit küldenek, ami műanyag. Ezen jót nevetett a férfi. Annyira, hogy egy kicsit habos lett a szája. Kérte, hogy töröljem le.
Mondtam, hogy nem akarom emlékeztetni a szomorúságára, de hogyan tud nevetni. Azt mondta, ő nagyon jól járt, mert a kisgyereke a nagymamánál volt a szomszéd faluban, amikor rájuk támadtak. A felesége is életben maradt. Igaz, megerőszakolták, neki is levágták a karjait, de legalább él.
– És hogyan képzeli el az életét?
– Fogalmam sincs. De még csak halvány se.
– És mire vágynak… Mit szeretne?
– Baszni. De el se tudom képzelni, hogyan fogunk így, kezek nélkül.
– Én elmondom: egy év múlva ugyanúgy használják majd a lábujjaikat, mint azelőtt a kezeiket. És az se biztos, hogy annyira rémes lesz így vetkőztetni, meg szerelmeskedni.
– Na jó, de hogyan töröljük ki a fenekünket?
– Nem tudom, de megoldják. Azt tudom.

Végülis ahhoz képest, hogy azt hittem, egy szó nem jön ki belőlem, kezdtem megszokni, amit láttam. Jártam körbe, itattam, etettem, cigarettát gyújtottam. Ügyesen hamuztak. A rudakat megbillentették a nyelvükkel, aztán fújtak egyet valahogy. Egy férfi megkért, hogy vakarjam meg a hátát. Egy másiknak a szeméből kellett elfésülni a hajszálakat. Egy nő megkérdezte – nevetgélve –, hogy van-e feleségem, mert neki nagy szüksége lenne férjre. Most igazán nagy szüksége. Mondtam, hogy életemben először pontosan értem, mi az a szükség. Egy férfi megjegyezte: hozhattunk volna valami italt. Sört, például. Mondtam, hogy tilos, de igaza van. Erre azt válaszolta, hogy jó dolga lesz, ha kijut a táborból, mert tudom-e, hogy a tengerészek szívószállal isszák a sört, hogy gyorsan berúgjanak tőle. Hát neki olcsóbb lesz az élet. Nevetett. Azt hiszem, én is.
Avram csak egyszer jött oda hozzám. Azt kérdezte, hogy gyűjtöm-e a kívánságokat.
– Egy sör már van.
Aztán kérdeztem a kívánságokra. Volt, aki csokoládét szeretett volna, más megmondta, milyen cigarettát hozzunk. Szinte mindenki megjegyezte, hogy gondolkozhatnánk a sorsukról, mert nem maradhatnak életük végéig a táborban.
– Gondolkodunk – mondtam jobb híján, és eléggé nagyképűen.

Elég hamar elszivárogtak. Csak egy fiatal, nagyon kicsi férfi maradt velem. Arra kért, hogy kerítsek papírt és ceruzát, mert írni akar a Londonban élő bátyjának, hogy vigye el innen. Kérdeztem, hogy íratott-e már levelet a tábor alkalmazottaival, vagy az önkéntesekkel, mert fura lenne, ha nem tennék meg a kedvéért. Íratott, de a testvére nem válaszolt. Hátha.
Megírtam a rövid levelet. Abban csak az volt, hogy nagyon sajnálja, hogy évek óta gyűlölik egymást, de értse meg, senkije nem maradt, és reménye sincs semmire, és különben is, amikor kicsi volt, a bátyja megígérte neki, hogy egyszer elviszi repülni, most itt lenne az ideje, és talán éppen London lenne a legalkalmasabb a leszállásra. Értse meg: ő már nem használhatja szárnyak gyanánt a karjait.
Mondtam neki, hogy ez vicces, jó szöveg. Azt válaszolta, hogy egyáltalán nem vicces. A bátyja öt évvel idősebb nála, és amikor gyerekek voltak, egy lejtőn állandóan azt játszották, hogy rohantak, aztán széttárták a karjaikat: hátha sikerül elröpülni. Komolyan hitték, hogy ez lehetséges. És ő még mindig erről álmodik. Sokszor. És tudja, hogy a testvére is.
Miután lefektettem, megkérdeztem Avramtól, hogy ismeri-e azt a pilótát, aki a tábor mellett álló gépet vezeti. Nem ismerte. Elmondtam neki, hogy el akarom vinni repülni azt az embert.  Bekopogtunk a parancsnokhoz, aki azt mondta, ő nem bánja, ha meg tudjuk győzni a pilótát. Megköszöntem a nagylelkűségét, mert jár annak az embernek, hogy egyszer repülhessen. Azt válaszolta, hogy nem jár, de semmi nem tiltja, hogy egyszer az életben jót cselekedjünk.
Reggel a pilóta ébresztett, hogy hallja a parancsnoktól, mit akarok, meg lehet csinálni, de alig van benzin.
– És ha adunk egy karton cigarettát?
– Nem vagyok koldus, ha kapok egy karton cigarettát, akkor azt benzinre cserélem. Csak a félreértések elkerülésére… Elvégre háború van.
– Ha a tengert is meglátjuk, két kartonnal adok – mondtam.
Majdnem dél lett, mire fölkészítettük a gépet. A kicsi ember csak állt és figyelt, el nem mozdult volna mellőlünk. És mikor a pilóta jelezte, hogy na, akkor most már beszállhat, segítség nélkül fölment a létrán, és be is ült a helyére. Kicsit sikoltott, amikor elemelkedtünk. Mint egy nő. Vagy inkább gyerek.
Láttunk tengert, tavat, folyót, az istenverte gyönyörű világot.
A kicsi ember végig némán ült. Csak amikor a tengert meglátta, akkor mondta, hogy „anyám, nem is gondoltam, hogy ilyen közel van.”
A földön, miután szerencsésen leszálltunk, azt mondta, hogy ez volt élete legszebb napja. Kár, hogy a testvére nem volt vele. Mellém lépett, a testét a testemhez, a fejét a fejemhez érintette. Így ölelt meg.
Estefelé indultunk vissza a kolostorba. Avram persze nem hagyta ki: megjegyezte, hogy talán közelebb jutottam a buddhasághoz. De ezt nem gúnyosan mondta.
Fölálltam a teherautó platóján, előre mentem a vezetőfülkéig, széttártam a karom a menetszélben.
 

(Andrasev Ákos képe: A folyó, a tó és a tenger)

Kommentek elrejtése, megjelenítése