Könyvheti ajánlónk 6. – Hudy Árpád: A progresszió Isten ostora – Nicolás Gómez Dávila, a reakció prófétája
Nicolás Gómez Dávila szövegredukciója valóságos szellemi akupunktúra, intellektuális tűszúrások mesteri szisztémája, axiomatikus pontossággal és káprázatos szemléletességgel. Tartalmi maximalizmusának és formai minimalizmusának tökéletes kifejezési formája az aforizma. Gondolatkristályainak legközelebbi rokonai formailag, stilárisan és szellemileg is La Bruyère, La Rochefoucauld, Rivarol és főképp Montaigne, Pascal művei.
Hudy Árpád
Részlet a kötet Előszavából
„Nagy író az, aki arkangyal szárnyából
kitépett tollat márt pokoli tintába.”
Beomló alkonyú világunkban a tegnapi-tegnapelőtti sötét jóslatok immár a napi hírek, médiakommentek, magánbeszélgetések riasztó ténymegállapításai. Nicolás Gómez Dávila komor, születésük idején még a hozzá hasonlóan gondolkodók számára is néha túl élesnek tűnő ítéletei a modern világ katasztrófájáról a XXI. század harmadik évtizedének derekán már-már realista, józan leírásai ha nem is az emberiség, de mindenképpen a nyugati civilizáció vigasztalan helyzetének.
Nem retorikai túlzás tehát „a reakció prófétája” megnevezés. Próféta, mert örök igazságok fényében előre látta, hová vezet az önhitt ember tévútja, és a modernista pusztába kiáltotta intő szavait. A reakció pedig, amelyet szellemi alapállásként hirdet, a korunkat meghatározó totális akciónak, a modernitásnak a totális elutasítása. A „reakciós” fogalmának megteremtésével, pontosabban átértelmezésével, autentikus jelentésének meghatározásával Gómez Dávila elhatárolja magát a „konzervatív” minősítéstől, a még leegyszerűsítőbb és megtévesztőbb „jobboldali” megjelölésről nem is beszélve.
Húsz évvel ezelőtt, még német földön ismertem meg Nicolás Gómez Dávilát. Höchenschwandon, a varázslatos Fekete-erdő délnyugati csücskében, a svájci határtól egy ugrásra fekvő üdülőfaluban, pár napra rá, hogy Münchenből családommal együtt odaköltöztem 2006 kemény telén. Ott akadt kezembe a Der Spiegel hetilap egyik száma, benne a tizenkét évvel azelőtt elhunyt „antimodernista” író portréjával és néhány aforizmájával.
Szerelem volt az első olvasásra. Rögtön láttam, hogy váratlan kincsre bukkantam, s a lelet idővel egyre gazdagabbnak bizonyult. Egyike ő azon keveseknek, még a nagy szellemek között is, akik sohasem okoznak csalódást. Fénye az idővel nemhogy nem halványul, hanem egyenesen nő. Olvasni őt annyi, mint mécsest gyújtani a vigasztalan éjben. Néha meg mint felkapcsolni egy hatalmas reflektort. Gúnyorosan és rezignáltan, feddően és együttérzően néz ránk, olvasóira – és önmagára. Nem vigasztal. Könyörtelen. Méltóságra tanít.
Gondolatainak magnéziumvillámai mellett lenyűgözött önként, méltósággal vállalt hajótörése a modernitás és immár posztmodernitás szennyesen kavargó óceánján, s mi tagadás, irigykedve gondoltam anyagi gondoktól mentes remeteségére könyves magánparadicsomában. Élet- és munkakörülményeim, melyekért végső soron magam voltam felelős, igen távol álltak ettől. Lefordítottam, többnyire még németből, pár aforizmáját, de évekig nem jutottam hozzá, hogy érdemben foglalkozzam vele. Kezdettől kísért azonban, s egyre erősödött bennem a gondolat, hogy anyanyelvemen is felcsendüljön az ő tiszta hangja, mely az időkön át szól hozzánk, magyarokhoz is.
Amikor 2008-ban Magyarországra költöztem, a magyar nyelvterületen még senki sem hallott Nicolás Gómez Dáviláról, egyetlen sor sem jelent meg tőle vagy róla sem a nyomtatott, sem az elektronikus sajtóban, közösségi felületeken. Pedig külföldön ekkor már kezdték megismerni, főleg a hozzánk – nemcsak földrajzilag – még mindig legközelebb eső német szellemi világban. Osztrák kiadó érdeme, hogy 1987-ben egy aforizmaválogatással „hazahozta” Európába a konkvisztádorok utódját, és elindította kései, lassú, de biztos befogadását a nyugati kultúrakörben. E folyamatban németeké a vezető szerep, őket követik az olaszok és a franciák, megelőzve a spanyolokat. A legmeghatározóbb angol nyelvterületen hosszú ideig alig vettek róla tudomást, míg Közép-Európában a lengyelek járnak az élen Gómez Dávila recepciójában.
A teljes Előszó ide kattintva olvasható.
Részlet a kötetből
SZERETET
Szeretni annyi, mint megérteni, miért teremtette Isten azokat, akiket szeretünk.
A szeretett lény tökéletessége nem képzeletünk szüleménye, hanem valóság, amelynek ismeretét a szerető értelem kapta ajándékba.
A szeretett lény tökéletessége nem a szeretet képzelgése. Ellenkezőleg, szeretni az a kiváltság, hogy meglássuk a más szemek számára láthatatlan tökéletességet.
Szeretni annyi, mint fáradhatatlanul körözni egy lény áthatolhatalansága körül.
A szeretet az az aktus, amely tárgyát dologból személlyé változtatja.
Nincs olyan igazság, amelyet ne fojthatnánk meg, ha fájdalmat okoz annak, akit szeretünk.
Az „eszmények” az álcázott nárcizmus szimptómái. Az önzés patológiájában külön fejezete van az idealistának.
Csak az érzékelhető, hús-vér személy, akit szeretünk, több mint puszta álarcos énünk.
Az érzelmek az erkölcsi világrend színei.
Csak egyvalami nem hiábavaló: a pillanat érzelmi tökélye.
A feministák nevetségesek, az antifeministák vulgárisak.
Utasítsuk el azt az iszonyatos tanácsot, hogy bajok elkerülése érdekében mondjunk le a barátságról és a szerelemről. Ellenkezőleg, forrjon össze a lelkünk másokéval, amint a testünk is egybefonódik.
A szeretett lény legyen tépett gyökerünk földje.
A vágy az eszmék szülőatyja.
Az érzékiség értelem nélkül tökéletlen, nyers és vak.
A szerelem általában annak ígérete, amit nem ad meg.
A nagy szerelem jól rendezett érzékiség.
Az érzékelés, a szemlélés és a megismerés az öröm fokozatai.
A méltóság és a szerelem fordítottan arányos.
Az ember annyira alantas, hogy jobban szenved, amikor elhagyja őt a szeretett lény, mint akkor, amikor saját szeretete véget ér.
E test, mely odaadóan alszik a miénk mellett, e gyöngéd hajlat, mely a nyakban születve a hasig folytatódik, ó, bár sohase múlna el!
E halvány mosoly, e könnyed, meglepő mozdulat és lépted röpke megingása visszavonhatatlanabb ajándék lelkemnek, mint egy lehető csalóka találkozás egy szétdúlt ágyban.
Lényege szerint a szerelem a szellem fogsága egy másik mezítelen testben.
Szeretni annyi, mint a magunkén érezni egy távoli test szorítását.
Létem csak az eszme merev csúcsán vagy az erotika mély és fojtogató völgyében teljesedik ki. Vagy a legelvontabb meditáció a szellemről, annak alapelveiről és törvényeiről, vagy a buja gesztusok jólesően meleg őserdeje. Egyedül a sápadt hajnal indít meg, mikor kétségbe ejt egy megoldhatatlan probléma vagy egy érinthetetlen test, mely még csak cinkos jelzést sem küld.
Nem a mezítelen test vonz, akár szexuálisan is, hanem a hússá vált lélek.
A szépség pszichikai orgazmus.
Nem a szeretett testet akarjuk simogatni, hanem magunk lenni a simogatás.
A legerősebb izgatószer az élet.
A csábító lelkünk ellensége, és szívünk barátja.
Az éj csöndjében a szellem feledi a törékeny testet, mely rabságában tartja, és múlhatatlan ifjúsága tudatában minden földi tavasz testvérének érzi magát.
Inkább senki, semmi lenni, mintsem kiölni magunkból a vágyat, elfojtani szomjunkat.
Az igazi örömérzés szellemi folytatása a testi megrázkódtatásnak, amelyből létrejött.
Az érzéki gesztusokról megfeledkező vagy azokat lebecsülő értelem nem ismeri fel azt a konzisztenciát, amelyet a hús sötét jelenvalósága kölcsönöz a világnak.
„Szexuális élet” – e fogalommal egyetlen valamennyire is finom ember sem illetné szerelmét. Csak az otromba szemlélő és a haladó.
Mi sem visszataszítóbb, mint az, amit az ostoba „harmonikus és kiegyensúlyozott szexuális tevékenység”-nek nevez. A higiénikus és tervszerű szexualitás az egyetlen perverzió, amelyet az ördögök éppúgy megvetnek, mint az angyalok.
További részletek ide kattintva olvashatók.
Az irodalmi produkció háttérembere, csak akkor tűnik fel, ha elbóbiskol
Beszélgetés Hudy Árpáddal
– Az Irodalmi Jelen olvasószerkesztője vagy. Milyen nehézségei vannak ennek a hivatásnak?
– Az olvasószerkesztő egyfajta Függönyövits Húzó – Karinthy Frigyes A szeretov című paródiájából kölcsönzött műszóval. Az irodalmi produkció háttérembere, csak akkor tűnik fel, ha elbóbiskol. A helyesírási, nyelvhelyességi hibák, tárgyi tévedések javítása aránylag egyértelmű, stiláris és kompozíciós korrekció már vitathatóbb, a legkényesebb pedig az irodalmon túlmutató, például ideológiai üzenetek kezelése.
– Szokott bosszantani, ha napilapokban, könyvekben sajtóhibát találsz?
– Túlságosan is. És mostanában egyre többet bosszankodom.
– Mi volt eddig a legmókásabb hiba, amellyel találkoztál?
– Megmosolyogtató nyelvi vétség a szószaporítás, mint „titokban csempészi át”; „pokoli infernó”; „irreális csoda”, de szórakoztatóbb a logikai bukfenc, például „elkezdődik az ördögi kör”; „a bejgli koncentrikus körei”; „a nosztalgia betetőzése a novella végén csúcsosodik ki”; „X. Y. száműzte képeiről a színt, a kézzelfogható formát és magát a kompozíciót is”. Talán mégis a szóláskeverés meg a képzavar viszi el a pálmát: „versek tárháza vonul fel”; „egy tálon árulnak cseresznyét”; „mókuskereket hány”; „nem talál kiutat az örvényből”; „kiakolbólint” – utóbbi, sajnos elterjedt „gyöngyszemben” a ’kiebrudal, kiteszi a szűrét’ jelentésű „kiakolbólít” (’akolból kiűz’) kifejezésbe tolakodik a „bólint” ige.
– Melyik a legbonyolultabb nyelv?
– Attól függ, melyik anyanyelv beszélőjének, és milyen szempontok szerint. Kultúrkörünkben a német és az orosz mindenképp az, a magyarról nem is beszélve. Amúgy a világ két-három ezerre becsült, többnyire név szerint sem ismert élő és holt nyelve közül számomra egy észak-amerikai indián nyelv, a hopi a legkülönlegesebb.
– A magyar nyelvtant hogyan tanítanád meg egy külföldinek, aki meg szeretne ismerkedni a nyelvünkkel?
– Lehetőleg praktikusan, mindennapi beszédfordulatok alapján és – amennyiben van rálátásom – anyanyelvének megfelelő kategóriáival szembesítve.
A teljes interjú ide kattintva olvasható.
Kapcsolódó anyagok:
Hudy Árpád – A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila – széljegyzetek a töredékek katedrálisához
Beszélgetés Nicolás Gómez Dáviláról Hudy Árpáddal az Athamor adásában
