Végül úgyis egy saját történetváltozatot alkotunk meg

Kritika, KritX

„A fájdalomban és tűpontos leírásban mégis van valami balkáni gyönyörűség, miközben nem pusztán a szobákba, hanem a bűntudattal teli lelkekbe is betekintést nyerünk, ahol az anyák azért imádkoznak, hogy minél tovább tartson gyermekük sírása, mert az legalább valamennyi enyhülést hoz az őrületbe kergető esőcseppek monoton csöpögésének hangjába.” – Andrej Nikolaidis könyvét Bittner Mónika mutatja be.

Nikolaidis Kilenc című regényének első része olyan átütő erejű, hogy bele lehet szeretni az egész délszláv régió irodalmába. Az az egyediség, ahogyan a misztikus történeti szálakat a balkáni rögvalósággal ötvözi, gyakran arra késztetett, hogy egy-egy pillanatra megálljak, és többször újraolvassak bizonyos részeket. Nikolaidisnél nem pusztán esik az eső és unatkoznak az emberek, nála mindent megrázó zápor pusztít, és mindenki tisztában van azzal, hogy a Messiás megint az utolsó utáni napon fog érkezni.

A második rész közepétől azonban fogy a spiritusz, ami nagy kár, mert lehet ezért a szerzőért rajongani. E könyvnél kevésbé érzem találónak Slavoj Žižek „letehetetlen” jelzőjét, de Nikolaidis többi művével kapcsolatban tökéletesen egyetértek vele.

A regény egy apokaliptikus nyitóképpel indít. Hosszú hónapok óta esik az eső a montenegrói halászfaluban, és az időjárás-jelentés szerint remény sincs arra, hogy a közeljövőben elálljon. A helyiek létfenntartása attól függ, hogy ki tudnak-e hajózni, de az özönvízszerű felhőszakadás miatt a tenger szintje nem csökken, így a halászok családjának megélhetése a bizonytalanból lassan a kétségtelen megsemmisülés felé tart. Persze azt is csak komótosan, hogy még jobban fájjon. Az egész nyitásnak a fájdalmában és tűpontos leírásában mégis van valami balkáni gyönyörűség, miközben nem pusztán a szobákba, hanem a bűntudattal teli lelkekbe is betekintést nyerünk, ahol az anyák azért imádkoznak, hogy minél tovább tartson gyermekük sírása, mert az legalább valamennyi enyhülést hoz az őrületbe kergető esőcseppek monoton csöpögésének hangjába.

Bár a helyzet rendkívüli, szerencsére a boltokból nem tűnt el az alkohol, a dohánycsempészet is folytatódik, és ilyen vigasztaló körülmények között valahogy mégis át lehet vészelni minden kataklizmát.

A második részben ismerkedünk meg közelebbről az elbeszélés narrátorával, aki foglalkozását tekintve jobb híján újságíró. A nagymamája halála után örökölt pénz nem tart a végtelenségig, azért kényszerül erre a tevékenységre; habár az első naptól kezdve a legmélyebb undort érzi a munkája iránt, mely szerinte nem becsületes embernek való. Ha valakinek ilyen markáns meggyőződése van a tisztesség fogalmáról, önbecsülés szempontjából szép feladat egy nem túl népszerű miniszter állásajánlatát elfogadni. De hát a világ tele van hatalmasokkal, belőlünk meg ugye egy van, hősünk nem hajlandó áldozattá válni egy olyan helyen, ahol mindenki azt szeretné, hogy szerencsétlen mártír legyen belőle. Az elbeszélő stílusa és a világhoz való hozzáállása megdöbbentően cinikus és kiábrándult, de ha belegondolunk abba, hogy a cselekmény helyszínéül szolgáló Ulcinj alig pár évvel hagyta maga mögött a háború borzalmait, az a legkevesebb, hogy ezen a vidéken az ember kiégett szenvtelenséggel szemlélje a történéseket.

Maga a történet egy izgalmas nyomozás, melynek fókuszában a mesélő anyjának rejtélyes alakja áll, valamint nagyanyja, aki az újságírót felnevelte, és halála után derül ki, hogy nem is vér szerinti rokona. Valójában nem a cselekmény fordulatossága adja a regény vonzerejét, ennél sokkal érdekesebb az elbeszélés módja, hangneme, szimbolikus szerkezete, utalásrendszere.

A könyv címe több dologra utal. Egyrészt a La Nona Orá-ra, azaz a kilencedik órára, amit a szerző érdekes módon az isteni idő végével azonosít, másrészt Jézus halálára, ami a kilencedik órában következett be, valamint említi a terhesség kilenc hónapját is. Az események és a cím között azonban az összefüggés nem túl erős, hacsak az nem, hogy a kilenc óra körül elhangzott „Én Istenem, én Istenem! Miért nem hagyál el engemet?” jézusi kiáltására a mesélőnek az „…anyám, anyám, miért nem hagysz magamra?” sokatmondó analógia jut eszébe.

Nikolaidisnak ez a műve is lenyűgöző keveréke a filozófiai elmélkedéseknek és fekete humornak, és lássuk be, összetéveszthetetlenül sajátos stílusa sokszor zavarba ejtő, mert hogy érezze magát az olvasó, amikor tiszta szívből felnevet azon az eszmefuttatáson, hogy mi lett volna, ha Ted Bundy és John Wayne Gacy – két ilyen ravasz és tehetséges pasi – nem marad eredeti „sorozatgyilkos szakmájánál”, hanem helyette beszálltak volna a média kínálta nyilvános vitába az amerikai elnöki címért, mert egy sorozatgyilkos kiváló elnökjelölt lehet minden nagy országban. „A tökéletes bűntény nem az, amelyben minden nyomot eltüntettek, és a legeszesebb nyomozó sem tud egyről a kettőre jutni. Az a tökéletes bűntény, amelyet nem is tartanak bűnténynek, amely legális, amely a társadalom, a hagyomány, a civilizáció és a politika elidegeníthetetlen részét képezi – az, amelyen végső soron minden állam nyugszik.” Nem komfortos megfogalmazás, de van ennek igazságtartalma bőven.

Az elbeszélés hibája ugyanakkor, hogy második részében túlzottan hangsúlyos szerepet kap a kilences szám misztikája. A kötet 45 fejezetből áll, és a kilencedikben döbben rá a mesélő, hogy minden emlék puszta fikció. Ezután minden jelentősebb fordulat a 18., 27., 36. és a befejező 45. fejezetben kap kiemelt hangsúlyt. Sajnálatos módon ez a számmisztikára felépített ötlet esztétikailag nem hasznosul, pedig a kiindulópontul szolgáló kilences számhoz tartozó mellékszálak még izgalmasabb lehetőségeket hordoznak magukban, mint maga az újságíró származását felgöngyölítő kutatás. A regényt dokumentáló fotók teljesen feleslegesek, a kilences szám szorzatairól és összegeiről szóló fejezet az okkultista számmisztikával pedig kifejezetten erőltetettnek hat. Ez a rész teljesen kihagyható lett volna, az egész szimbolikus struktúra inkább zavarja, mintsem egységbe hozza az eseményeket.

Mindemellett a második rész címadó  témája – az időről – bővelkedik a jobbnál jobb kultúrtörténeti és társadalomkritikai gondolatokban, és ugyancsak itt fogalmazza meg azt az elgondolkodtató felvetését, miszerint: „…a történelem fikció, mint ahogy fikció minden vallomás is – az emlékiratokról meg jobb nem is beszélni. A történelem egyaránt magyarázható a történelemkönyvek és az összeesküvés-elméletek alapján. Mindegy, hogy nyomtatott szöveget olvasunk-e, vagy egy gyertya fényével próbáljuk megtalálni a margóra citromlével írt sorokat – végül úgyis a történet egy saját változatát alkotjuk meg, azt fogjuk elbeszélni, amiben hiszünk, amit igaznak tartunk. Minden igazságunk a sajátunk lesz, a saját narratívánk. Csak egyféle elbeszélő létezik: a megbízhatatlan. Csak egyféle alkotás létezik: a megbízhatatlan. Isten is megbízhatatlan teremtőként, mire számíthatnánk akkor mástól?”

 

Bittner Mónika

 

Andrej Nikolaidis: Kilenc. Gondolat Kiadó, 2017.

Kommentek elrejtése, megjelenítése