„Megmaradok halva született reménynek”
A nyolcvanas évek elején találkoztam vele utoljára, Aradról utazván a szeretett szomszéd városba, Nagyváradra, ahová családi szálak fűztek, s kamaszkori, öröknek tűnt barátság.
Még a férfikor delén volt, de már vergődő madár a Nagy Szobrász kezében. Ilyennek láttuk legalábbis mi, a hatalmas ellensodrásban józanul manőverezni igyekvők. De ő kezdettől más dimenzióban lebegett, lobogott, pislákolt a mi partiumi nemzedékünknek rendelt térben és időben.
Hatalmas költői ígéret volt, az akkor már félszázada önmagába fojtott erdélyi magyar irodalom ki tudja hányadszori életre rugaszkodásának egyik fényes reménysége a múlt század hetvenes éveinek elején. A romániai magyar középiskolások éves irodalmi versenyén – az „olimpiászon” – ismertem meg 1971 tavaszán, a kolozsvári országos döntőn. Ahogyan sok más mellett Egyed Pétert vagy Bréda Ferencet is…
„az agyam agyoid alakú / én zudorjánosoid alakú vagyok” – idézem emlékezetből egyik korai versének poénját, mely számomra azóta is emberi és költői egzisztenciájának kvintesszenciája. Zudor János hű maradt indulásának e játékos-hetyke önmeghatározásához, de az élet nagy, mind inkább sötétlő erdejében bolyongva különössége sok szenvedés forrása volt számára. Míg ősz, szakállas gyermekké öregedett.
A posztmodern költészet avartüzében fel-felszikráztatott merész asszociációkat, groteszk képeket, de hányatott élete, fojtogató betegsége gyakran akadályozta őt a rendszeres, céltudatos alkotásban. „Ilyen a vég, végtelen” – írja egyik haikujában. Költői leltárát pedig lemondó könyörtelenséggel vonja meg: „Megmaradok halva született reménynek.”
Véget ért hát, legalábbis számodra, János, „a rusnya valcer”! Nem dédelgeted tovább. „Megpihenni fals hangok között is lehet” – deklamálod a vigaszt. Lehet, de a te egyedi hangjaid nem hamisak. Részei a magyar költészet hatalmas, halhatatlan koncertjének.
Fotó: posticum.ro
