Ugrás a tartalomra

Az író és a diktátor katasztrofális párosítás

Amikor nyáron egy könyvturiban kiszúrtam, hogy egy-egy leselejtezett Maót és Lenint 200 forint/darab diszkontáron vesztegetnek, rendesen bevásároltam, nem is sejtve, hogy egyszer majd előtanulmányok lehetnek recenzióhoz. Csupán azért vettem meg őket, mert fain kiadásban voltak, komolyan mutatnak a polcon, arról nem is beszélve, hogy ilyen kordokumentumokat már le se lehet tölteni igazán. Nem valószínű, hogy valaha is olvasni fogom őket, de vitathatatlan, hogy súlyos művek, emberi életek millióit kioltani képes tompa tárgyak.

Több diktátor is íróként kezdte pályafutását, ám későbbi torzulásaiknak mindig regényes okai voltak, recenziót írni recenziókról pedig legalább annyira ambivalens érzés, mint elmerülni a tömegmészárosok szellemi termékeiben. Daniel Kalder A pokoli könyvtár című művével küldetéstudatos diktátorok emelkedett lelkivilágának legmélyére süllyedhetünk. Keservesen szórakoztató utazás a huszadik század diktátorirodalmába, melyből kiderül, hogy a könyvek néha ártani is tudnak az emberiségnek. Korunk talán egyik legfontosabb, legtanulságosabb gyűjteménye, alaposan kidolgozott, közérthető, olvasmányos, szellemes és szatirikus formában. Azt a szerző is elismeri, hogy nagy levegőt kellett vennie, mielőtt a demagóg retorika tengerének felszíne alá merült volna, és sok művet kifejezetten kínszenvedés volt elolvasnia. Ezeket a műveket ma már senki sem forgatja, de a maguk idejében rekordeladást produkáltak, és olyan értelmiségiek dicsőítették, akiknek több eszük is lehetett volna, persze egy diktatórikus ideológia iránti masszív elköteleződés, alárendelődés minden időben kifizetődőbb a büszke ellenállásnál – tegyük azonban hozzá, hogy sokakat nyilván a félelem irányított, hiszen számos diktátorszerző gyakorló tömeggyilkos is volt.

A feldolgozhatatlan méreteket öltő diktátorirodalom kettős célt szolgált: a vallásokhoz hasonlóan igyekeztek összerakni egy tetemes irodalmi fundamentumot, mert minden rendes diktatúrában kell az egyetemességet harsogó propaganda, útmutatás, arról nem beszélve, hogy amiről sokat írnak, az csak igaz lehet. A másik cél a diktátor saját apoteózisának megélése, még ha szellemíróval dolgoztat is. A szövegek néha mélyen értelmetlen, didaktikus, önellentmondásos, uszító csapongások, de olykor meglepő kivételek is akadnak, már amennyiben az érintett despota regényírásra is vetemedett botor ifjúkorában.

 

A történelem első hivatásos trollja

A sort Lenin nyitja, a huszadik század diktátorirodalmának legtermékenyebb szerzője. Kiderül, milyen irodalmi behatásokra radikalizálódott a fiatal népvezér, és az is belátható, hogy a kommunizmus alapvetően olyan eszme, ami elméletileg észszerűnek hangzik, de ma már tudjuk, hogy többnyire diktatúra és tömeggyilkosság lett belőle, meg a „kisajátítók kisajátított vagyonának kisajátítása”. Lenin tipikus fotelforradalmár volt. Műveiben arról ír, hogy minél hamarabb meg kell állítani a kapitalizmus fejlődését, és egyfajta agrárparadicsomot létrehozni helyette, melyben az oroszok földművesközösségekben élik a cártól független, boldog életüket. És igen, mindezt borzalmasan száraz stílusban. Érdekes módon műveiben a legbántóbb sértéseit nem a cárnak vagy a kapitalizmus eszméjének címezte, hanem a többi marxistának. Van, akit retorikai tirádákkal, magas lóról teremt le, másokat mennydörögve átkoz, de leginkább a lábjegyzetekben mutatja meg önmagát. Lenin a szöveggel vívott háború mintaképe, de megjelenik nála a tudományos nyelv lankadatlan, repetitív, erőszakos megbecstelenítése is. Beszólogató, kirekesztő és szarkasztikus, ha valahogyan feltámadna, ő lenne ma a legrettegettebb netes troll. Mindent jobban tud, és ragaszkodik hozzá, hogy övé legyen az utolsó szó. Prózája lüktető, pulzáló, dühös energiával teli, harsány, szaggatott szöveg. Aki olvasni kezdi, úgy érzi, mintha Lenin megpróbálná megszállni őt, megalkotva ezzel a diktátorirodalom agyzsibbasztó hagyományát.

 

Sztálin és a virágok

A részeges suszter fiát papnak szánta az anyja, eleget verték is szülei ahhoz, hogy érdeklődést tanúsítson a másvilág felé. A lelki torzulás azonban később kezdődött el, hiszen a korabeli klasszikusokat olvasó ifjú Sztálin kedvenc hősei az elnyomást megtörő, a burzsoáziának beintő, megtorló Robin Hoodok és kivégzésorgiákat tartó, homályos utópiában hívő felkelők. Meglepő tény, hogy a jövő mészárosa a lelke mélyén romantikus alkat volt, verseket írt, silány ömlengéseket virágokról, madarakról és a hazáról. A szemináriumban Sztálin hite és vallási meggyőződése elpárolgott, a forradalmi szövegek pedig a földi paradicsom megvalósítása felé fordították érdeklődését. Húszas éveiben még buzog benne a minden elnyomott iránti empátia, majd megismerkedik leendő elvtársaival és hivatásos bolsevik példaképeivel (akiket néhány évtized múlva meg is ölet).

Főbb műveiben a leninizmust magyarázza, meglepően tisztán és összeszedetten. Sztálin nem ünnepeltette magát, nem szívesen mutatkozott nyilvánosság előtt – arra ott voltak a felvonulásokon körbehordozott óriási, idealizált portréi –, inkább íróasztal mögött egyetlen tollvonással döntött milliók sorsa fölött. Mindezek ellenére művészileg még mindig érzékeny: nagy zenebarát, balett- és filmrajongó. Mivel makacsul hitt az írott szöveg lélekformáló erejében, kilóra megvett írókkal kívánta az orosz elméket faragni, hisz „mit ér a tank, ha az azt vezető lélek agyagból van”. Népnevelő, a proletárdiktatúra elméletét és gyakorlatát fejtegető írásaiban sematikus és önismétlő. Világosan kitűnik, hogy ezek nem megértésre, hanem bemagolásra szánt anyagok. Fojtogatóan dogmatikusak, a kényszermunka gyönyöreiről és a közös országépítés monumentális nagyszerűségéről szólnak, a valóságot kikerülve, rengeteg cementöntéssel. Hát, így alakult meg a szocreál irodalmi stílus, és a többi, ahogy mondani szokták, már történelem.

 

A legrémisztőbb stand up-osok

Mussolini már több irodalmi stílusban jártasabb Sztálinnál, újságírásban, szónoklásban, horrorban, történelmi, fikciós és drámairodalomban egyaránt; a meglepő, hogy két előző diktátorkollégájával ellentétben írásai ritkán voltak nagyon rosszak. Prózája több helyütt kifejezetten olvasmányos. Termékeny alkotó volt, lámpavasra húzatása előtt 44 kötetnyi szöveget vetett papírra. Érdekes módon esszéiben, regényeiben és színműveiben néha előrevetítette saját életének katasztrófáit. Hektikus írásképét a forradalmi grafománia alakítja, így később, uszító beszédeivel összemosódva, Mussolini önmaga paródiájává válik, azzá a ripaccsá, aki az archív felvételeken az erkélyen hadonászik, majd tettre készen csípőre vágja kezét. Sokáig Hitler példaképe volt, dedikált fotója a Führer íróasztalán állt.

A szerző szerint Hitler Mein Kampfja rendkívül gyenge iromány, viszont a diktátorirodalom megkerülhetetlen darabja. Nem csak azért gyenge, mert a féltehetségű festő, műkedvelő történész és operabolond Hitlernek fogalma sem volt, hogyan lehet egy szövegszerkezetet tagolni és felépíteni, és még csak azért sem, mert öntömjénező propagandista, inkább az írói képességek hiánya miatt. Szövege hemzseg az önismétléstől, a lexikális, mondattani, valamint központozási hibáktól, ugyanakkor tagadhatatlanul látszik az igyekezet, még ha írói tehetséggel nem is párosul. Hitler – a történelem legrémisztőbb stand up-osa – inkább pokoli jó szónok volt, semmint pokoli jó író. Míg Lenin egy olyan zseniális, művelt ember, aki meggyőzte magát a badarságról, addig Hitler a Mein Kampfban „affektáló autodidaktának tűnik, aki gond nélkül elhiszi magának a legnagyobb baromságot is”. Kiadás előtt a szerkesztő sokat birkózott a szöveggel, míg finomított a Führer visszataszító, nyers stílusán. Csak azért vált egy irodalmilag hihetetlenül gyenge műből bestseller, mert szerzője időközben Németország vezetője lett, és minden háztartásban lennie kellett egy példánynak, sőt még Braille-változatban is megjelent. A kötetet folyamatosan újra kiadják, így egyfajta perverz halhatatlanságra is szert tett.

 

Az eltáncolható bölcsesség

Mao Ce-tung a marxizmus „kínaiasításán” fáradozott némi történelemátírással, önmagát prófétaként ábrázolva. Minden forradalmi sikerét harcias, fellengzős, az eseményeket felülről narráló buzgalmi versekkel ünnepelte. Míg korábban átgondoltan írt, hatalomba kerülésekor prózájának stílusa jelentősen romlik, szavak szavak hátán, belép az értelmetlenség is, némi nyakatekert álfilozófiával együtt. Egy fondorlatos, de cseppet sem bölcs vagy érzékeny ember képe rajzolódik ki előttünk. Híres Vörös könyvecskéje az elnök összegyűjtött főbb bölcsességeit tartalmazta, és közel sem a jelentősége miatt volt kicsi, csak épp zubbonyzsebhez méretezték, PVC-borítást pedig azért kapott, hogy megfelelően védelmezze az elnök szavait a beázástól, de a kis formátum mellett szólt még az országos papírhiány is. Később szavait megzenésítették, hogy a levegőben is terjedhessen, sőt el is táncolták, miután saját koreográfiát kapott. Eddig még ártatlanul bájos is lehetne ez az egész, ha a Mao-rezsim nem okozta volna milliók halálát. A Vörös könyvecske előszavában „szellemi atombombának” nevezték a kötetet, nem kevés utalást téve arra, hogy ebben az időben zajlottak a kínai atomkísérletek. Mao ekkorra már beteljesült, kifejlett diktátor, egész nap a medencéje mellett feküdt, vagy épp cselédlányokkal közösült.

 

A diktátori kánon további titánjai

– Franco tábornok írt egy nem teljesen dilettáns, de sematikus családregényt, ezzel szemben Kadhafi csak az unalmas, banális és értelmetlen, ám zengzetes A zöld könyvet tette le a diktátorirodalom asztalára, néhány népnevelő novellával egyetemben.
– Atatürk hatnapi szónoklatát adatta ki, melyben elmondta, hogyan kell gondolkodni az új köztársaság alapjairól és jövőjéről.
– Kim Ir Szen előszeretettel keverte a felszabadítás és megszállás fogalmait, propagandaszövegei hamisított statisztikákból, túlzásokból és hazugságokból álltak, és persze nagy, buzdító szavakból, plusz a külföld elleni gyűlöletkeltésből. Bár szakított Sztálinnal és Maóval, megtartotta emészthetetlen ideológiájukat, hogy megvalósítsa saját mikrodiktatúráját, ami a mai napig fennáll a háromgenerációs zsarnokcsaláddal.

És a többi szürrealista: Khomeini ajatollah egyik kardinális művében kitér a végbélnyílás tisztán tartásának általános fontosságára, illetve zavarba ejtően sokat foglalkozik a tevemolesztálás témájával, sőt arra is kitér, mi a teendő, ha egy férfi túl erős lökésekkel illette az állat végbelét.
– Szaddám Huszein – a torzonborz terror vezéralakja – romantikus történelmi regényekkel kényeztette alattvalóit, mely féldilettáns művek a szakértő szemeknek jobban feltárják a vezért, mint gondolta volna. Írásainak gyakorlati pozitívuma, hogy míg azokkal foglalkozott, addig sem csinált mást, de igazándiból főleg azért figyelemre méltók és kiemelkedőek, mert érezni rajtuk, hogy személyesebb hangvételűek, nem bronzszobor, hanem ember írta őket, s más diktátorok életművéhez képest sokkal őszintébbek is.
– A posztszovjet Türkmenisztán Türkménbasija ízléstelenségben, giccsben és a személyi kultusz sulykolásában talán még Kadhafin is túltett. Amikor a szerző Türkmenisztánban járt, úgy érezte, valakinek a bizarr álmába csöppent. Egy rózsaszín, zöld és arany színekben pompázó, a sztálinizmust a neoklasszicizmussal és pazar keleti stílussal ötvöző szürreális giccsváros fogadta, a vezér nap után forgó emlékművével a városközpontban: szállodája ablakából egy mozgó szoborra látott, ami éjszaka magától kinyílik, hogy felfedje a vezér bölcsességének kétoldalas részletét, de akkor éppen elromlott, és nem javította meg senki. Saparmyrat Nyýazow fő műve a Ruhnama, a saját költésű új szentírás, amely abszurd szabályrendszerből, önéletrajzból, nagy igazságok megmondásából és kitalált türkmén őstörténelemből áll. Többek közt a jogsi megszerzéséhez is kötelező olvasmány volt, s azt az ígéretet hordozta, hogy aki háromszor elolvassa elejétől a végéig, garantáltan a paradicsomba jut. Szóval az ország jelentős földgázkészletéből származó bevételt ilyesmikre is el lehet herdálni.

pokoli.jpg

Marx szerint a forradalom a történelembe kódolt krízisekből természetesen kialakuló esemény, ergo szükségszerűen bekövetkező, kikerülhetetlen folyamat. Tehát radikalizál(ód)ás és forradalom mindig lesz, míg ember lakja be ezt a bolygót, ám lényegét tekintve minden diktatúra annak kísérlete, hogy meddig lehet feszíteni azt a bizonyos húrt, mennyit lehet lenyomni egy jobb világ ígéretéből a reménykedő tömegek torkán, és mennyire lehet szűkíteni az egyén lehetőségeit és gondolkodásának terét ahhoz, hogy még élni és munkálkodni legyen kedve a magasztos célért. Ha van könyvtár a pokolban, annak tömött polcai az elmúlt évszázad leghírhedtebb alakjainak öröksége alatt roskadoznak.

 

Rimóczi László


Daniel Kalder: A pokoli könyvtár. Athenaeum Kiadó, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!