A félelem síkos felülete

Helyszíni

Az Írók Boltjában mutatták be Böszörményi Zoltán új verseskötetét, és az esten nemcsak egy kis híján végzetes repülőút élménye elevenedett meg, de a remény és az emlékezés természetéről is szó esett a magyar költészeti hagyomány vonatkozásában. A költővel Varga Melinda és Mészáros Sándor beszélgetett.

 

Minden verseskönyvből kibomlik valami történet, de a Kényszerleszállás Shannonban című köteten ténylegesen végighúzódik egy narratív szál – indította a beszélgetést Mészáros Sándor a zsúfolásig megtelt Írók Boltjában. Mindenki kerülhet hasonló helyzetbe, amikor hajszálon múlik, hogy véget ér-e az élete vagy sem; ilyenkor használjuk a szemléletes metaforát, hogy lepereg a szemünk előtt az életünk. Ez jellegzetesen képi élmény, éppen ezért izgalmas vállalkozás szavakba önteni a halálközeli tapasztalatot – ennek az eredménye Böszörményi Zoltán verseskötete. A versbéli szituációt az asszociatív beszéd építi fel, nem a gondolatok szigorú logikája, és az emlékezet sokféle hangnem, szövegszólam köré szerveződik – jellemezte a kötet magvát Mészáros Sándor. A szöveg „húzását” az adja, hogy nem ismerjük az ijesztő helyzet kimenetelét: tragédiával végződik-e vagy sem. Szerencsére távolról sem hollywoodi a megoldás, egy villanással nyitva marad a vég. 

Böszörményi Zoltán elmondta: többen kérdezték tőle, használt-e számára ez a tapasztalat, amit átélt a kritikus pillanatokban a levegőben. „Egyáltalán nem” – vágta rá gondolkodás nélkül a költő (ám egy verseskötet mégiscsak született belőle, és az olvasók ezáltal gazdagodtak – tehetnénk hozzá). A költő részletesen elmesélte annak a bizonyos kényszerleszállásnak az emlékét, ami szinte filmszerűen kelt életre a közönség előtt is. A sors játéka valóban kiszámíthatatlan olykor, ugyanis mielőtt felszállt volna arra a Barbadosra tartó gépre, mesélte Böszörményi Zoltán, Nizzából jövet a francia vámosok megmotozták, és ha ő engedett volna a hatóság erőszakos fellépésének, akkor lemaradt volna a csatlakozó gépről. Arról a gépről, amelyben háromezer láb magasan műszaki hiba lépett fel, a tengerbe kellett folyatni az üzemanyagot, és egy ír város repterén, Shannonban leszállni az úti cél helyett. „Lenyűgöző látvány volt, ahogy a foszló, ködszerű pára száll ki a gépből” – mesélte Böszörményi Zoltán, felidézve, hogy abban a képtelen helyzetben többek között Adyra gondolt, milyen jó lett volna találkozni vele Monte-Carlóban. (A költő hozzátette: sokan nem tudják, de Ady ténylegesen járt a városban kaszinózni.) 

„A remény minden borúlátás és bizonytalanság lényege” – idézte Varga Melinda a hosszúvers első sorát, rákérdezve: ez volt-e a gondolatfolyamot elindító mondat. Böszörményi Zoltán úgy válaszolt, a Shannon… esetében „a történés momentumaihoz idomított szövegről van szó”, és mivel ugyanabba az emlékbe ugyanúgy visszalépni nem lehet, a szövegben minden átlényegült az akkor átélt pillanatokhoz képest. Körülményes és nehéz volt a gondolati kapcsolatokat felépíteni – vallotta meg a költő –, különösen egy olyan szöveget létrehozni, amely érzékelteti a félelmet és a traumát. Meghallgathattuk felolvasásában a vers kezdő szakaszait is, illetve a nyitányként elhelyezett két mottót: Szilágyi Domokos és egy ír-kelta áldás sorait. Mindkettő a reményről szól – hangsúlyozta a költő, visszakanyarodva az idézett kezdőmondathoz, és ez a motívum végighúzódik az egész költeményen. Böszörményi kiemelte még a két, búvópatakszerűen újra és újra felmerülő leitmotivot is a szövegből: a „Pörögnek a véletlen motollái…” és „a félelem (a dolgok, az emlékezet) síkos felületén csúszom lefelé” sorokat. Ezek olyasfajta hangsúlyt kapnak, mint egy zenei kompozícióban a visszatérő tétel, és valójában a révedezésből rántják vissza rendre az olvasót a pergő történések feszítő ritmusához. Az a bizonyos villanás pedig – reagált a költő Mészáros Sándor korábbi észrevételére – egyszerre idézi a szabadulást és a szerencsétlenséget is. 

Ez már csak azért is lényeges – fűzte hozzá Mészáros –, mert a magyar költészeti hagyomány nagyon nehezen viseli a reménynélküliséget. A „mégis-morál”, a reménymítosz kifejezetten hárítja a tragikumot. Visszatérve a Szilágyi-mottóra az irodalmár megemlítette: Böszörményit mindig is foglalkoztatta az erdélyi költő lírája. „Soha nem találkoztam vele, bár Kolozsvárott éltem” – reagált Böszörményi Zoltán, és felidézte az emléket, amikor a pesti körúton Lászlóffy Aladár szálldosó hajjal és ballonkabátban jött vele szemben, és elmondta „Szisz” halálhírét. Valóban mindig közel állt hozzá ez a líra – folytatta Böszörményi –, Barbadosra magával is vitte Szilágyi két gyűjteményes verseskötetét. „Ahogy váltakoztatta a versformákat, a játékossága, a szókapcsolatai ragadtak meg.” Noha a mottóban is idézett versében („Nem lett, mégse lett belőlem angyalka, / tollsöprű szárnyú...” – Szilágyi Domokos: Kényszerleszállás) csupán gondolati kényszerleszállást hajt végre, szimbolikusan mégis sok rokon vonás van az ő sorsa és a között az esszenciális élmény között, amit a költőutód átélt a repülőgépen.

Vajon az is Szilágyi hatásának tudható be – firtatta Varga Melinda –, hogy a Shannon…-ban számos versforma vonul fel, és a hexametertől a prózaversig élvezhetjük a ritmika változását? „Nem tudhatom, hogy tudat alatt mi hat rám éppen – egy Szilágyi Domokos-, egy Pilinszky- egy Juhász Ferenc- vagy Szőcs Géza-sor” – felelte a költő, és megosztotta a közönséggel, hogy először hexameterben akarta megírni a teljes költeményt, de rájött, hogy jobb, ha nem köti gúzsba magát. A hosszúvers utalásrendszere is gazdag szőttest rajzol ki: több ponton Pascal, Hamvas Béla vagy a Tabula Smaragdina szavaival lép párbeszédbe a szöveg. Böszörményi Zoltán felolvasott két Pascal-gondolatot, amely áthajtja a Kényszerleszállás Shannonban filozófiáját is: az egyik a csekély és a nagy dolgok viszonylagosságáról, a másik pedig a halál közelségének dilemmájáról szól: az örök megsemmisülés vagy a boldogtalanság útjáról. Varga Melinda észrevétele szerint a költemény egyik lehetséges olvasata, hogy végső soron a téridő foglyai vagyunk, ahogy ez Böszörményi Lábatlan idő című kötetében is nagy hangsúlyt kap. „Vannak az embernek rögeszméi” – felelte mosolyogva a költő, és elmesélte a gyermekkori élményt, ami a „lábatlan idő” képét felhozta benne: egy lábatlan cirkuszi törpe alakja, aki a kezén járt. Épp ilyen groteszk módon torzulnak bennünk is a dolgok, ahogy múlik az időnk – magyarázta Böszörményi Zoltán. 

Az elmúlás, a személyes lét tragikus távlata a modern ember gondolkodásából kikopott – tette hozzá Mészáros Sándor –, a költészetnek viszont alapfeladata ezt evidenciában tartani. A téma túlpatetizálását egyébként épp Szilágyi Domokos bontotta meg. Böszörményi Zoltán a halálközeli élmény prózai feldolgozásai közül Nádas Saját halál című művét emelte ki, ami meghatározó élmény volt számára. Mészáros Sándor azt hangsúlyozta a Shannon…-kötet tragikuma kapcsán: a legszemélyesebb tapasztalatok, ha jól vannak megírva, egyben a legáltalánosabbak is – így az olvasó, ha nem is éppen ezt és így élte át, nagyon pontosan érzi a történések súlyát. Ahogy Böszörményi Zoltán is rámutatott: elsődleges célja volt, hogy az olvasó képzeletben „ott üljön vele a repülőgépen”, és átélje a szavakban megfogalmazott félelem és remény kettősségét. Ne feledjük, hogy a tragikum kontrapunktjai a versben a gyermekkor emlékei – hívta fel a figyelmet Mészáros Sándor, amelyek egy-egy szakasz erejéig oldják a feszültséget.

És hogy a közönség számára is meglegyen ez a feloldás, Böszörményi Zoltán búcsúzóul felolvasta a vers záró szakaszait, melyben „Fuvolahang, fülemülék éneke, illatozó virágok / színekben játszó ruhája lebeg, karmazsin lánggal ég / a tündöklő ágú fák felett a kikelet…” Mészáros Sándor megemlítette még Részegh Botond illusztrációit, melyek szerencsésen nem megfejteni-magyarázni akarják a szöveget, hanem hozzátesznek, kiegészítik azt.

                                                                                                                     

Szöveg és fotók: Laik Eszter

 

További képek a galériában:

Kommentek elrejtése, megjelenítése