Ugrás a tartalomra

A tisztánlátás módozatai

„Mi történik, amidőn az utas arról értesül: repülője nagy eséllyel hamarosan lezuhan? Pánikba esik? Elájul? Fohászkodik? Netán verset kezd írni?” – Böszörményi Zoltán repülőgép-kényszerleszállás ihlette prózavers-folyamán Hegyi Pál evezett fel a forrásig.

Nyilván mindenki másként reagál arra, amikor a járat gyakori utazójaként észreveszi: a repülő eltér az útiránytól, és a kapitány bemondja, hogy egy az úti céltól messzi szigeten megkísérli a kényszerleszállást. Böszörményi Zoltán kötetéből megtudjuk, hogy ő miként viselkedett: elfogadva ezt a fenyegető katasztrófa kiváltotta, felfokozott tudatállapotot, elkezdett (másként) figyelni, (másként) gondolkodni és (másként) emlékezni. Megnyitotta elméjét a tisztánlátás előtt, majd később – de a jelen idejű narráció és a lírai jelen idő teljes eszköztárát felhasználva – papírra vetette e különleges tudatállapot poétikai gyümölcsét.

A Kényszerleszállás Shannonban című kötet különböző beszédmódokból összeálló – a Whitmanig visszavezethető amerikai hagyományba illeszkedő – ún. „hosszúvers”, mely heterogén anyagokból épül, és a beszédmódok ellenpontozott egységeit más és más formai (strófaszerkezeti, ritmikai) megoldások is láthatóvá teszik. Az események megélésének legalsó szintjén ott a narráció, a történet elmesélése, mely a kronológia rendjét követve lineárisan halad előre, beszámolva az egymást követő belső és külső eseményekről:

 
Hirtelen balra fordul a gép.
Szárnya mély árkot ás a riadtan gomolygó légben,
tekintetemmel követem:
légikísérők futnak az utastér keskeny folyosóján. (10)
Most jobbra fordul gépünk.
Háttal a menetiránynak, szürkeség.
A szárny alumíniumteste vágja, szeli, szabdalja,
mint műtős kezében a villanó szike,
átmetszi a levegőt. (32)
A gép két szárnyából ömlik, gomolyog,
a magába roskadt ég bőrére a kerozin
fehér ködsávot karcol. (36)
Gépünk szárnyain megszakad a kerozin gőzölgő csíkja.
Mielőtt jobbra billennénk, a kapitány szelíd hangja
szólal meg a hangszórókban: Megkezdtük a leszállást.
Eddig minden rendben. Kapcsolják be a biztonsági övet. (43)
 

A narráció jelen idejűsége különös jelentéssel bír: a helyzet múlt- és jövőnélküli, s a megállított idő feloldódik a tér mindent eldöntő, sorsszerű dimenzióiban. Ám a krónikának ezt az alapszintjét több más beszédmód fonja körbe: a lírai-imagista, a történeti és a bölcseleti.

Az imagista vignetták már az értelmezés első lépéseinek tekinthetők, amennyiben az események kiváltotta életérzést, gondolkodást, nagy belső tisztázást rögzítik. Ezek az apró remekek kapcsolják össze az észlelést és a megértést, pontosabban azokat a pillanatokat mutatják be, amelyekben a megértés áthatol az észlelés pórusain.

 
Langyos feszültség a meztelen égen.
A rejtély szigete felé utazunk a szellemi elidegenedésben.
Titkokat takargat az elme, hosszabb hallgatásra
rendezkedik be az elmúlásba kapaszkodó lélek. (9)
Kapkod a figyelem,
a hajtóművek monoton zaja ölel át.
A rejtett mélyben készül a kiszámíthatatlan,
suhanunk tovább. (24)

Böszörményi valódi imagista stílusban kapcsol össze konkrétat és elvontat, előkészítve a történelmi és bölcseleti részekben megjelenő eloldozást a jelen idejű tértől. A felfokozott képiség elemei ezért az első oldalakon vannak többségben: „felszisszen a várakozás”, „tetteti magát az unalom”, „éj rezzen”, „révedező tekintete / átszúrja a galaxisok jéghideg, képlékeny ködét”, „Sirályok áttetsző árnya a szél” (9); „A sors meggondolatlanságra készül”, „a pillanat ajkán” (10). Ugyanakkor imagista kezelés jellemzi a hosszúvers két visszatérő refrénjét is: a „Pörögnek a véletlen motollái” kezdetű hatsoros szakaszt és az „A _________ síkos felületén csúszom lefelé” szerkezetet, melynek határozói szócsoportját különböző elvont főnevek töltik ki, precízen követve a költő érzelmi állapotának változásait. Ekként a narrációt, valamint a történeti és a bölcseleti beszédmódokat egyrészt a változatlan formában visszatérő, „Pörögnek a véletlen motollái” kezdetű hatsoros tördeli, másrészt az azonos szintaktikai szerkezetet követő, de határozói egységét tekintve – vagyis hogy minek a síkos felületén csúszik le – rendre változó szerkezet. Ez utóbbi teszi lehetővé, hogy Böszörményi oly precízen követhesse a lezuhanható gép utasa tudatállapotának változásait:

 

A félelem síkos felületén csúszom lefelé.
A dolgok síkos felületén csúszom lefelé.
Az emlékezet síkos felületén csúszom lefelé.
A gondolat síkos felületén csúszom lefelé.
Az emlék síkos felületén csúszom lefelé.
A történetek síkos felületén csúszom lefelé.
A bizonytalanság síkos felületén csúszom lefelé.
Az aggodalom síkos felületén csúszom lefelé.

 

Ezek a refrénszerűen megjelenő katakrézisek – vagyis referens nélküli metaforák – teszik lehetővé az élmény újszerűségének megragadását; vagyis, mint Bollobás Enikő Emily Dickinson kapcsán megfogalmazza („Troping the Unthought” [Emily Dickinson Journal]), a katakrézis itt is a korábban nem létező alakzata, mégpedig egy sajátos tudatállapot, a térből és időből kilépés költői megfogalmazása.

A konkrét és absztrakt összekapcsolásával galaktikus tágasságot nyer a gondolat, s a felhők végtelenségét szelő és talán a megsemmisülés felé tartó utas megtapasztalja a végtelenség konkrét és elvont élményét egyaránt. A párhuzamos galaxisok konkrét, fizikai élménnyé válnak (18), miközben a „gondolat mindenségének” megtapasztalása, hogy „része vagyok a gondolatnak” (38), a mise-en-abyme metafizikai Unheimlich-ját teszi megélhetővé. Rádöbben, hogy a szeretet és a szerelem képezi azt a köldökzsinórt, mely nem enged az élethez való ragaszkodásából.

 

Csak az a vakmerő, kiben a szeretet és a szerelem
gyökeret nem eresztett, ragaszkodás sem
rakott fészket benne, nincs, mi tartsa, nincs, ki eleressze,
[…] csak lebeg … (38)
 

Az imagista látásmód az emlékező beszédmódot is áthatja; így például a nagyapa simándi házát leíró, viszonylag hosszú lírai műremekében, mely – lecsupaszított dikciójával és érzelemmentességével – a kötet egyik csúcspontja (24–26.). Az efféle csiszolt imagista gyémántok – akár a kapitány „múltból felsejlő” szavai – ugyanazt a funkciót töltik be, mint Böszörményi szerint Beethoven Sorsszimfóniájában „egy lírai dallam” (22): ha a Sorsot nem is tudják befolyásolni, az élet megélése intenzitásának felidézésével megszelídítik a pillanat tragikumát.

A beszédmódok e harmadik szintjén a költő emlékezik: „Az emlék síkos felületén csúszom lefelé” (24). A különleges tudatállapotnak köszönhetően megnyílik a személyes és a történelmi emlékek előtt, magához engedve a megélt élet tengelyét képező emlékfoszlányokat – mindazt, „ami tiszta és egyszerű, / vissza nem hozható” (12). A párhuzamos történetekkel érkezik Szilágyi Domokos (aki szintén megírta saját kényszerleszállásának történetét), Bartók (aki szintén tele bőrönddel utazott el), Dózsa György (a „székely nemes”, akivel megkezdődött „a legyengült ország immár örökké tartó hanyatlása” [20]), Ady, amint nemcsak a Sorssal és a Végzettel játszott, de „a monte-carlói / rulettasztal mellett” is (30).

A Sors motívuma egyébként markánsan jelenik meg az egész kötetben, vagyis az erdélyi „sorsirodalom” része Böszörményi Zoltán műve is. Sorsirodalom, mint Bollobás Enikő az erdélyi irodalmat nevezi („Silenced Voices” című tanulmányában [Hungarian Review]),de itt a személyes sors kérdései kerülnek előtérbe, s a nemzeti túlélés kérdése feloldódik a személyes túlélés nagy kérdőjelében.

A bölcselet síkján – ahol „A gondolat síkos felületén csúszunk lefelé” (34) – csak néhány markáns személy és gondolat lép a versbe. Mindenekelőtt Pascal, akit idézett két sora okán akár az imagista doktrína egyik első megfogalmazójának is tekinthetnénk: „Mi történjék azokkal, akik lenézik a csekély dolgokat, / az igazán nagyoknak pedig nem hisznek?” (16), s akinek diszjunktív dilemmájához hasonlítja a költő saját élethelyzetét: „vagy örökre megsemmisülünk, / vagy örökké boldogtalanok leszünk” (17). Megjelenik Hamvas elioti gondolata: „Az idők végén, mondják, a kezdet visszatér” (26), valamint néhány tétel a hermetikus hagyomány alapművének számító Tabula Smaragdinából. Ezek a „gondolat katapultját” követik, felidézve a „fent” és a „lent” egységét, az Egy alkotta egységet, a gondolat mindenségét, a tudást lehetővé tévő ősanyagot, a gondolat elől kitérő sötétséget, végül a gondolat által elért szabadság érzését, mely a nemlét közelébe születik, elkergetve a reménytelenséget. E meditációs gondolatgyakorlat eredményeképp a szabadság átjárja a szavakat, s az immár magasabb szinten – a reménytelenségtől megszabadulva a szabadság birtokában – felidézett múlt a világot teremtő erőkkel történő egyesülés bizonyosságát és varázsát hozza: „Az erők a világot így teremtették. / Biztosan tudom, ez az áttétel varázslatos, / ez a jellege” (45).

Olyanféle tisztánlátás módozatait tapasztalhatja meg az olvasó, amilyen leginkább csak a halál előtti pillanatokat jellemzi. Flannery O’Connor elbeszélése juthat eszünkbe, az „Alig akad ma jó ember” (A Good Man Is Hard to Find), amelyben Bitang, miután egy család minden tagját lelőtte, a nagymama halál előtti megvilágosodását dicsérve kijelenti, „Jó asszony lehetett vóna, ha akad valaki, aki percenként lepuffantja.” Nem kívánjuk Böszörményi Zoltánnak, hogy „percenként” élje át a kényszerleszállásnak ezt a tisztánlátást hozó élményét, de azért hálásak lehetünk a Sorsnak, hogy egyszer átélte, s annak krónikáját is megírta. 


Böszörményi Zoltán: Kényszerleszállás Shannonban. Kalligram–IJK, 2017

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.