Ugrás a tartalomra

Szívek a szemben – Gáspár Ferenc novellája

Daniella biztos volt a dolgában. Sok halottat látott már életében, mindegyiket tűszúrásokkal végezték ki, és mindnek ragasztószalagot tekertek a fejére. Manilában ez így szokás, így végzik azok a dílerek, akik nem tartoznak egyik bandához sem. Magányos farkasok, megpróbálnak ideig-óráig megélni. A gazembernek, akit megölt, ugyanígy bántak el a bátyjával, pont az előző napon… Azért virrasztott az ördög a koporsó mellett, azért találta egyedül, ezért tudott könnyen végezni vele.

Daniella Mercatót már csak az érdekelte, hogyan tűnhet el. Az addig higgadtan cselekvő nő hirtelen ideges lett. A nyakláncot először a zsebébe gyúrta, majd elővette, és a halottra dobta. Aztán megint mást gondolt, és újra a zsebébe dugta.

Ez az egyetlen ismertetőjele, gondolta. Ez az ostoba nyaklánc, Krisztus a kereszttel. Különben meg ugyanolyan ruhát visel, mint bármelyikünk. Hacsak nincs anyajegye, jutott eszébe, és ettől még idegesebb lett. Késével szétvágta a férfi ingét, feltárult előtte a szőrtelen mellkas, a halvány kávészínű bőr.

Sehol semmi… Sietni kellene, gondolta, már pirkad, hamarosan jönnek a koporsóért. Nézzük a nadrágját! Daniella Mercato ügyes metszésekkel nyeste szét a farmert. A halott jobb combján végül megpillantotta, amit keresett. Ráöntötte a barna foltra a maradék sósavat az üvegből, de nem nézte meg, hogy roncsol a méreg. Előrántotta a férfi pénztárcáját. Hadd higgyék, hogy rablógyilkosság történt…

Persze ez teljesen ésszerűtlen, gondolta már menekülés közben, átvágva a széles sugárúton. Az autók eszeveszetten dudáltak, mint mindig, de a forró levegőben ezúttal nem a kipufogók bűzét érezte, hanem a sósavtól szétmart hús szagát. E szag hazáig kísérte. Az álma járt az eszében: meggyilkolt öccsét látta maga előtt, ragasztószalaggal betekerve, élettelenül heverve, millió tűszúrással a nyakán; majd a másik arcot, akit felismerhetetlenné tett a  sósav.

– Hol jártál? – kérdezte az anyja, amint belépett az ajtón. A szűk konyhát belepte a gőz meg a fűszerek, a koriander és a mustár émelyítő illata.

– Találkoztam valakivel – mondta gyorsan, és besurrant a fürdőszobába.

– Már kora reggel?! – hallotta maga mögött a mérges hangot.

A zuhany alatt újból megrohanták az álomképek. Megint látta az öccsét: ezúttal boldogan mosolygott, és az első munkájával szerzett papírpénzeket morzsolgatta az ujjai között. S hallotta apja hangját is. Rossz vége lesz ennek, mondta az öreg.

– Becsületes munkával szereztem.

– Persze, dílerkedéssel.

– Nem vagyok díler.

– Akkor honnan ez a rengeteg pénz?

– Valaki megkért, hogy vigyek el valamit valahová.

– Na, ezt a dumát inkább meg sem hallottam.

Apja elfordult, és bekapcsolta a tévét.

– Hidd el, hogy nem…

– Mit higgyek? Más egy évben nem keres ennyit. És akkor jössz ezzel a hülye szöveggel.

Daniella biztos volt a dolgában. Sok halottat látott már életében, mindegyiket tűszúrásokkal végezték ki, és mindnek ragasztószalagot tekertek a fejére. Manilában ez így szokás, így végzik azok a dílerek, akik nem tartoznak egyik bandához sem. Magányos farkasok, megpróbálnak ideig-óráig megélni. A gazembernek, akit megölt, ugyanígy bántak el a bátyjával, pont az előző napon… Azért virrasztott az ördög a koporsó mellett, azért találta egyedül, ezért tudott könnyen végezni vele. Daniellának, akármilyen zaklatott lelkiállapotban volt, mosolyognia kellett, mikor arra gondolt, mennyire könnyű dolga volt az ördöggel. Magában csak így nevezte a szurtos képűt. Persze, rögtön el akart csábítani. Megkefélt volna a bátyja koporsóján. Már nem fog többet kefélni.

Gyorsan öltözködött, felkapta a táskáját, s már otthon sem volt. A vért a zuhany alatt lemosta magáról. Teljesen más cuccokat kapott magára, újból az a hivatalba járó, tisztességes lány volt, aki tegnap. Kivágott ruháját a szekrénybe rejtette. A kést még korábban a csatornába dobta, amikor kilépett áldozata ajtaján. A sósavat otthagyta. Gondolkozzanak csak rajta. Az se baj, ha találnak ujjlenyomatot, hiszen nem szerepelek a bűnügyi nyilvántartásban, biztatta önmagát. Majd ezután benne leszel, ígérte meg egy hang a fejében…

A Cubao állomáson szállt fel a metróra, ott, ahol máskor is szokott – a tolongásban, az izzadt testek között egy percre szinte el is felejtkezett a tettéről.

Daniella öccse éppen két hete halt meg. Álmában a nyolcadik napon jelent meg. Daniella újból mosolygott, még a manilai embertömeg szorításában is, ha eszébe jutott az álom. Először nagy fényesség lett, majd az öccse leereszkedett az égből. De nem csak úgy, egyszerűen, mint ahogyan a holtak szellemei szoktak. Mario egy kötélen mászott lefelé, amelynek felső vége a felhőkbe veszett. Vállából hófehér angyalszárnyak nőttek. Ám amikor leért, a szárnyak eltűntek. Kis, bozótos ligetben álltak, mintha kimentek volna a városból, a betonrengetegből. Ott, vele szembe fordulva mondta ki az ördög nevét. Hogy ő volt a gyilkosa. Kérte Daniellát, ne hagyja bosszulatlan a halálát.

Azóta készült a tettére. Bár nem kellett sok előkészület, tudta, hogy Roberto bolondul a szoknyákért, ismerték is egymást, s Daniella mindig is tetszett a fiúnak. Ördög, nem fiú… Sósavat könnyű volt szereznie, a munkahelyén tartottak eleget. Hirtelen megijedt. A Krisztus-kereszt!, jutott eszébe. Nem vettem ki a ruhám zsebéből. Most ott van a szekrényben, a szoknyám mellett. Ha valaki megtalálja… Igaz, más is hordhat keresztet a nyakában… De ilyent? Daniella emlékezett arra, mennyire furcsa benyomást tett rá, amikor először meglátta. A keresztre ugyanis nem Krisztus volt felfeszítve, hanem Michelangelo Dávidjának apró másolata.

– Honnan szerezted? – kérdezte Robertót. – Mi ez a marhaság?

– Nem marhaság – nevetett az ördög. – Nagyon is menő.

Akkor nem is beszéltek többet, mert Roberto felhúzta az orrát, és elment. Azért megnézném a rokonait, mit szólnak majd, ha megtalálják a holttestét. Daniella nem érzett semmiféle lelkiismeret-furdalást. Megérdemelte, megérdemelte! – ez az egy szó kattogott az agyában. Mert kinek vétett az öccse? Még tizenkilenc sem volt, egy ártatlan bárány. Mert dílerkedett? Manilában mindenki dílerkedik! Aki az utcán szemben jön, aki a metróban nyomul, aki az irodában ül és nyomkodja a billentyűket, az is! Mindenki díler! Az egész város díler! És nyomják az anyagot, csoda, hogy bármi is működik még. Hogy jár a metró. Hogy kinyitnak a hivatalok. Öccsét látta újfent, érezte selymes bőrét a tenyerén, látta, amint emelkednek súlyos pillái, amikor nevet, hallotta, amint sóhajt. Szerelmes voltam az öcsémbe? Jaj, nem, dehogyis.

Daniella Doroteo Josénál átszállt a zöld vonalra, Baclaran felé. Az embertömeg egyre nőtt. Én megyek, vagy visz a tömeg? Daniella néha úgy érezte, nincs is lába, csak úszik együtt az emberpéppel, ahogy a halrajok az óceánban. Egyszerre óriásplakátot pillantott meg. Michelangelo Dávidját ábrázolta, de kissé átalakítva. Dávid bal kezébe, a parittya helyére dezodoros flakont montírozott az ügyes kezű grafikus. Daniellának feltűnt, hogy a szobor szembogarában pupillák helyett két kis szívet lát. Ezt eddig nem vette észre. Megint eszébe jutott Roberto keresztje, és akkor először érzett valami lelkiismeretfurdalás-félét. Mindenesetre megborzongott. Fázom a metróban, vigyorgott saját magán. Talán nem kellett volna leönteni az arcát. Daniella most kapcsolt, mekkora butaságot csinált. Hiszen úgyis tudják, hogy ő volt az! Roberto virrasztott a bátyja koporsójánál, ki más?! Teljesen fölösleges volt szétmaratni az arcát! Hogy is jutott eszébe? Látszik, hogy csak a bosszú vezette…

Tehát mindenki tudni fogja, hogy a nem szokványosan megölt áldozat teste Robertóé. És ha megtalálják nálam a kis keresztet Dáviddal, akkor tudni fogják, hogy én tettem. És akkor…

Daniella előbb fázott, most izzadni kezdett. A Centralnál leszállt. Nem tudta, hogyan került be az irodába. Mindenesetre leült a gép elé. Szeme előtt összefolytak a betűk. Gondolta, kikapcsolódásképpen belenéz a hírekbe. Megnyitott egy kis képernyőt a monitor jobb felső sarkában. Csak nem néz be a főnök… Mindenféle érdektelen hírek mentek, reklámokkal megszakítva. És még az anyajegyét is leöntöttem… Szörnyű halálom lesz… Megpróbált visszatérni a munkájához. A kis képernyőt azért nyitva hagyta. Közben bejött a kollégája, aki udvarolt neki. Ki nem udvarol nekem…

Carlo kávéval kínálta, fecsegett valamit az időjárásról meg a főnökség legújabb terveiről. Aztán kiment. A szemközti asztalnál Violetta dolgozott, mondott neki valamit, de nem értette, csak a száját látta tátogni, és hogy egyre gyorsabban és idegesebben beszél.

Baj van, gondolta Daniella, nagy baj. És akkor valahonnét, egészen messziről meghallotta a bemondó hangját. A kis képernyőn pedig az öccse két héttel ezelőtti képét látta, ragasztószalaggal a fején. És a hang azt mondta, hogy kitudódott, ki ölte meg Mario Mercatót. Teljesen véletlenül derült ki, mondta a hang, mert ebben a szörnyű maffiaháborúban a legtöbbször senki nem tudja, hogy kit és miért gyilkolnak meg. De mert az egyik maffia egy darabig azt hitte, hogy Mario az ő emberük volt, elrabolták az ellenséges társaság főnökének a lányát – azok pedig, békés szándékuk jeléül, illetve hogy a nőt visszaszerezzék, elárulták, ki a gyilkos és ki az áldozat. A gyilkos Hugó la Fontaine-t már le is fejezte a konkurens.

Terrible, mondta a szpíker, és kifejezte abbéli reményét, hogy holnap jobb hírekkel szolgálhat.

Daniella aznap gépiesen végezte a munkáját. Egy idő után a hangokat is meghallotta, értette, mit mond a szemben ülő kolléganője, és kedvesen válaszolgatott a neki udvarló fiúnak. Csak hazafelé menet, a metrón tűnt fel, hogy a dezodorreklámos Dávid szemében megmozdultak a szívek. Lüktettek, akár az igaziak. Már érezte a tűszúrásokat az arcán.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.