Többféle határon keltünk át mindannyian – Bogdán László beszélgetése Farkas Árpáddal

A hónap alkotója, Interjú

„A versnek magának nincs vége, a vers marad olyan szerepkörben, mint bármelyik, még a medicinában is használatos eszköz, amelyik tisztítja az ember érzelmi járatait” – Bogdán László beszélgetése a Kossuth-díjas Farkas Árpáddal.

Farkas Árpád   

Fotó: Kaiser Ottó

 

Többféle határon keltünk át mindannyian

Orbán Balázs írja szülőfaludról, Siménfalváról:

„Ha egy vasárnap átutazol e völgynek sűrűn egymást érő falvain, a szerény, tiszta házak  kacéron ékített galambbúgos kapuinál, a házak előtt szokásos kis virágos kertben, vagy a kapuk mellett elmaradhatatlan ülő padokon, mindenütt láthatod eme magyar mezben díszes alakokat, kik szendén mosolyognak reád, kikkel ha szóba állsz, annyi természetes észt, s azzal párúl kellemet találsz, mennyit bizonnyal Európa egyik iskolázott népénél sem, mert a magyar, de főként a székelynél megvan a keleti népek azon sajátsága, hogy a természet éles ésszel, józan felfogással, s egyenes lélekkel ruházta fel;  oly szép, kellő kiművelés és fejlesztés által dicsővé, naggyá váló tulajdonok, minőkkel a nehézkesebb gondolkozású, s lomhább véralkatú nyugati népek nem bírnak. És ez előnyös különbséget azonnal felismerheti az, ki e nép életét, szokásait, jellemét tanulmányozza, ki pedig azt teszi, bizonnyal büszke önérzetet meríthet székely népének közelebbi ismeréséből; s örömmel győződhetik meg arról, hogy itten a népfönségnek ritka nemes magvai vannak elhintve, melyek a szabadság és népnevelés éltető sugarainál egykor még nemesebb gyümölcsöket fognak érlelni.”

 

Itthoni Hamlet című versedben a következőket írod:

Láttam a földet. E füstölgő göröngy kezemben az.                                           

Néhány milliónyi szív dobog rajta –

s mind egyedül!

         Fúvom róla a port: fel-felparázslik,

         s mégis csak hűl, egyre hűl

istentelenül!”

 

A vers kapcsolódik ahhoz az Orbán Balázs-fragmentumhoz és a Határátkelések című verseskötetedhez is, amely a hatvanadik születésnapodra jelent meg a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában. Később beszélünk a költői szerepekről is, elsőként szeretném, ha ezt fejtenéd ki bővebben, s beszélnél a verseskötet születéséről is.

Én nem akartam ezt a könyvet, a kiadó óhajtott meglepni vele, sikerült. (Köszönet jár érte, természetesen.) Azért sem akartam, mert amúgy is régóta érzem: túléltem magam. Tulajdonképpen, ha egy tisztességes költőember harminckét évesen nem halt meg Isten kegyelméből, hát igyekezett önkéntesen. Én itt vagyok, nyakamon, vállamon több mint hetven esztendővel.

Amikor elküldték a tartalomjegyzéket, Kozma Mária szerkesztőnő két cím-variánst ajánlott, az egyik a Határátkelés, ami maradt, a másik az Esti lázak, ami az ellenállás-verseket tömörítette volna. Én verset egy jó esztendő után, 1989. december 22-én, 23-án, 24-én kezdtem írni, de hát ahogy mondják, nem voltam különösebb ellenálló a szó azon értelmében, hogy részt vettem volna földalatti mozgalmakban, mint például Király Károly, vagy annyian mások. Nagyon megszaporodott ‘89 után az ellenállók száma, ezért gondoltam, hogy tulajdonképpen csak arra leszek tekintettel, ami az ember hivatásához, mesterségéhez tartozik, a szóbeli, az írásbeli talpon maradás és az emelt fő. Annak a kevés versnek zöme, amit megírtam, ennek jegyében fogant, és nem kívánnám szenzációként tálalni, külön hangsúlyozni, hogy mennyi társadalmi verejték kíséretében jöttek létre. Nem tartom dicsekvésnek, ha arra hivatkozom, hogy Sütő András – én is igyekszem a nyomába, már ami az évek számát illeti – felhívott, és azt mondta, az az érzése, hogy volt, van valami oka annak, hogy sosem írtam dátumot a versek alá. S ezt nemcsak azért, mert amikor ír az ember, azt örökérvényűnek szánja, hanem azért is, mert úgy éreztem, nem kötődik naphoz, korszakhoz, és ami a tartalmi vonatkozást illeti, ma is úgy gondolom, amiként ő, a harminc évvel ezelőtt írt versek mára is érvényesek. A forma más dolog, függ attól is, hogy jár az idő, és hogyan változik a versbeszéd évtizedről évtizedre. Én ezt az igazodási terhet magamra nem vettem, egy emberélet kevés is, sok is ahhoz, hogy az ember legalább önmagához következetes, szebben mondva: hűséges maradjon.

A Határátkeléshez visszatérve: többféle határon keltünk át mindannyian. Keltünk át országhatárokon, régebben ritkábban, mint most, és társadalmi határokon is. Léptünk át különböző kiszabott, megszabott sorompók közé zárt normatív határokat. Nemcsak a hagyományos Székelyföldét, ahogy a székelyföldi rendek a határőrzést megkívánták volna, hanem újabb határokat is. Annyi országhatárt átléptünk, miközben egyhelyben maradtunk megülve Székelyföldön úgy jó néhány fél évszázadot... Úgy élve és maradva Székelyföldön, a világ egyik csücskében, hogy közben az egész földet magaménak tudhassam. Egy idő után nem ringattam magam abban az illúzióban, hogy a csillagokat fogom meghódítani. Gondolván, feladatnak is elegendő szellemileg alaposan meglakni egy tájat, egy kis földet. Én arra kissé büszke vagyok, hogy az utóbbi időben Nyugaton, például az Egyesült Államokban, angol, német nyelven megjelent verseim közül antológiákba és folyóiratokba azokat a darabokat válogatják tőlem, amelyek itt, környezetünk atmoszférájában fogantak. Tehát nem az olyan jellegű verseket, amelyeket a világ bármely táján meg lehet írni, hanem olyanokat, melyek magukban hordozzák egy tájegység jellegét, mondjam úgy: fűszerillatát. Olyanokat, mint teszem azt az Özönvíz című, az Apáink arcán, Mikor az öregemberek mosakodnak vagy a Nagyszoros elégiája. Gondolom, nem lehet könnyű egy helynevet, föllombozó atmoszférájával együtt idegen nyelvre átültetni. Valahol mégis értik, tudják, s belevágnak, mert a belőle fölcsapó dráma eléggé egyetemes.

 

Mit jelentett a hetvenes évek elején a határátkelés?

Ebben a könyvben két határátkelő vers is van. Kozma Mária is válogatott, ez így kezdődik:

„Fut a vonat vélem loppal,
s az árdéli teleholddal
gurul anyám rozskenyere
bor-pirosra kerekedve; ...”

Akkorjában még úgy hittük, hogy lesz idő, amikor kissé nyitottabb égbolt alatt, vámmentesebben lehet átszáguldani a határokon, és ‘90 után, amikor az én lányaim januárban felkerekedtek, úgy nekivágtak az országhatárnak, hogy az ember azt hitte volna, soha vissza nem térnek. Akkor adta ki egy könyvemet az Amerikából nemrégiben hazatért Püski Sándor, a Magyar Élet könyvek, tehát Németh László, Veres Péter, általában a népi írók kiadója. Nagy megtiszteltetésnek tekintettem, hogy társadalmi rendszereken átívelő, időnként üldözött, de mára megbecsült kiadói tevékenysége során az első verseskönyv, amit kiadott, éppen az enyém volt. Honorárium-kiegészítésként kaptam ötven példányt a kiadótól. Én ezzel az ötven kötettel felültem az autóbuszra – azóta is irtózom autóbusszal utazni –, ráadásul lapult a csomagban lányom számára valami angol–magyar nyelvkönyv, s átkelvén a határon, a román fináncnak szemet szúrt ez a hatalmas könyvcsomag. Az volt a feltűnő, mindegyiknek ugyanaz volt a címe, mindegyik ugyanúgy nézett ki. Akkorjában történt, hogy képviselőket kaptak rajta, iratokat csempésztek át a határon, és gyanússá vált számukra ez a sok egyforma könyv. Kiszállítottak, ami rendkívül kellemetlen volt, mert az autóbusznyi utastársnak állnia-várakoznia kellett, amíg régi jó beidegződéssel átvizsgálják poggyászunkat. A vámos fellapozott néhányat a sok egyforma könyvből, s a kurta sorok láttán csalódott ajakbiggyesztéssel engedte el lapjait vizslató ujjai közül: „Numai poezii”(Csak versek).

            Csak versek. S talán akkor, ott a Senkiföldjén ezzel számomra vége is lett annak a világnak, amiért érdemes volt verset írni... A vers többé már nem az az érték, nem az a fel- és lefegyverző eszköz, aminek annak idején szántuk. Ez a világ is bekövetkezett. Meséltem már másutt, amikor '90 januárjában alakult az RMDSZ Kolozsváron, elmentünk Kányádi Sándorhoz, aki azzal nyitott ajtót: „na, mi a dolgunk elvégeztük, vége a versnek”.  A felmerülő kérdésekre azt tudom válaszolni, hogy a versnek magának nincs vége, a vers marad olyan szerepkörben, mint bármelyik, még a medicinában is használatos eszköz, amelyik tisztítja az ember érzelmi járatait. Az igazság az, hogy én a verset már azért sem műveltem oly mohón és intenzíven, sőt alig-alig, mert úgy éreztem, megszűnt a tétje.

Ami pedig az Orbán Balázs-idézetet illeti, úgy hiszem, a székely ember ugyanolyan, mint a többi, csak kicsikét másabb.

Farkas Árpád 
        Fotó: Hlavathy Károly

 

Na, akkor ahogy Pósalaki úr mondta egy emlékezetes Móricz Zsigmond-regényben: „Ugorgyunk!” 1983-ban, amikor már kevesebb verset írtál, de egyre több prózát, és kifejlesztettél a magad számára egy egészen különleges műfajt, a glosszát, ami a tárcanovella és a prózavers határán imbolygott, ebben is érzékelhető a határátkelés különlegesen fontos metaforája, melynek eddig csak egyik értelméről beszéltél. Ezeknek az írásoknak egy része kötetben is megjelent a Kriterion Könyvkiadónál 1983-ban Asszonyidő címmel. A címadó írásban többek között a következőket írod: ... és ki-ki-pillantanak lopva az ablakon, égre föl, hová felleggé vetül a boltokban koslató asszonyok árnya, vajon mit szerzett kosarába az a drága agyonemancipált asszonyember, kire az új matriarchátus rászakadt, aki tépázott, s elillant, nagy férfiidők tollúiból bélel otthoni fészket, szül gyermeket s csőréből eteti, őriz óvásra zsugorodott életet, melegít hitet s tegnapi levest, egy deffenzívába szorult lét muszájnapszámos cselédjeként, de miként a spártai asszonyok, vagy négy fal közé szorult, de várat, s törököt is látott egri fehérnépek, ...”

Honnan jött az Asszonyidő cím?

Akkorjában még a szerző is adhatott címet, ennek az írásnak is én adtam. Emlékszem, hogy Gajzágó Marcival szerkesztettük az akkori Fórum mellékletét a Megyei Tükör napilapnak, oda írtam egy oldalnyi hasonló anyagot, végül is azok az írások képezték alapját ennek a könyvnek is, de az Asszonyidő nyilvánvaló egy kort, egy történelmi korszakot jelölne meg, mégpedig szintén többrétegűen, amikor ismét lehetett, kellett volna mondani:  áll, mint férfi a gáton, de a férfiak sehol nem voltak, csak a pult alá bújt, a pult alól valami élelmet előkapirgáló asszonyok, és megnőtt  szerepük a magyar anyáknak, azoknak az asszonyoknak, akik minden férfiínséges időkben pótolták a nemzeti továbbélést. Nos ebben az írásban az is van, hogy mit tesznek ez idő alatt a férfiak.  Gyűléseken ülnek összepréselt ajakkal, és rágják a csepűt. Bizony-bizony nem dicsekedhetem azzal, hogy közéjük tartoztam, szerencsém volt, de férfijaink nagy része végig pártgyűlésezte, végig lelkesedte és tapsolta az életet, míg az asszonyok hosszú beszerző körutakon jártak, ezért volt asszonyidő az, és én reménykedtem abban, hogy kilencven után, mikor még sűrűbben írtam kissé hasonló szálú szöveget, meg tudom majd írni a Férfiidő című könyvemet is. És meg kell vallanom, nem a férfiidő jött el, hanem a hermafroditák ideje. A férfiakból egyre kevesebb, még ma is. A hermafrodita idő pedig azt jelentené, hogy a megalkuvó férfiak sokasága népesíti be életünket, és ezért nem tudom megírni a Férfiidőt. Fönntartom, hogy aktuális még ma is az asszonyidő, és természetesen tudom, ha ilyen súlyos szavakat mondok, mindenki csak annyit vesz magára, amennyi érinti. Így hát itt senki már bele nem pírul, ezért még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy nemcsak a hermafroditáké, hanem a hímringyók ideje is eljött. A hímringyóké, akik miközben bambulnak a ködbe, riszálnak a húsosfazéknak. Nos hát a kérdésre az a válaszom, hogy az asszonyidő még mindig nemesebb volt, mint az, amit nekem naponta látnom-tapasztalnom adatott a társadalomban. Nem az életben, a társadalomban.

 

A hetvenes évek elején, amikor Dali Sándor szerkesztette a Megyei Tükört, indítottunk egy körkérdést az erdélyi magyar írókhoz, hogy miként látják az irodalom, a vers vagy a próza, az esszé vagy a kritika szerepét a nagybetűs Életben, és hogy fogalmaznák meg közérthetően ars poeticájukat. Szilágyi Istvántól Király Lászlóig nagyon sokan válaszoltak, szinte egy esztendeig ment ez a körkérdés-sorozat, érdemes lenne egyszer kiadni. Te így kezded ars poeticádat: a létnek értelmet adó ige. Akkoriban jelent meg egy prózaversbe hajló vallomásod is az Igaz Szóban, Cserfasors címmel, melyben az erdélyi költő, író vagy művész sorsát a cserefáéhoz hasonlítod (nem a fenyőhöz, elődeink nyomán), mely csak tavasszal hullajtja el leveleit, mikor minden életre kap és zöldülni kezd, s az életre támadás bizonyossága bizonyos. És leírod azt az elgondolkodtató mondatot, hogy erdélyi költő még nem disszidált, önszántából még nem hagyta el a szülőföldjét.

Pontosabban, nem hagyta el még hűtlenül.

 

Mennyire tartod ma érvényesnek mindezt, tekintve, hogy azóta legalább száz erdélyi tollforgató elment, a képzőművészeket és a színészeket ne is említsük…

Hívő embernek tartom magam – ha nem is templomba járónak –, aki személyesen óhajtja tartani a kapcsolatot az Úrral, olyannak, aki a transzcendenciát személyesen próbálja megélni, lehetőleg közvetítők nélkül. Számomra az Ige egyszerűen annyit jelentett, minél tisztességesebben, intenzívebben élni meg teremtett világodat, jelen esetben Erdélyhez, a Székelyföldhöz való kötődés nagy-nagy szomorúságát s erejét. És vállalni ezt! A létnek ez értelmet adott, de kenyeret keveset. A létnek túlélés-muníciót adó pénzről is lehetne beszélni, igéről egyre kevésbé, annak ellenére, hogy templomaink benépesedtek, de az igét nemcsak templomban hirdetik, megéli csaknem minden, életminőséget gazdagítani vágyó ember önmagában, templomon és iskolán kívül is, és mindezek fölött ott rejlik az örök megfogalmazhatatlan. Az ige mérhetetlenül elvont, viszont Úr lett ismét a létet konkrétan meghatározó pénz, annak uralma az élet fölött, aminek óhatatlanul be kellett következnie. Habár vadkapitalizmusra váltott köröttünk a társadalom, mi, tollforgatóként jó néhányan, finomítani szeretnénk ezen a rendkívül lélekraboló és nehéz küzdelmen, megkennénk kissé azokat a járatokat, ahol még emberség lakik, hogy ne váljék teljesen uralkodóvá e merkantil világlátás.  Ez bizony nem új keletű dolog, tessék elolvasni Ady Endrének a pénzről írott verseit és publicisztikáját. Amióta az ember szabadságra tört, és a szabadságot is csak pénzen lehetett megvásárolni, azóta az arany lett az úr. A mi létünknek értelmet a pénz se adhatott, mert ahhoz úgysem lett volna soha elegendő, hozzászoktunk a szegénylegénykedéshez, de ama disznófejű nagyúr kegyeit nem kerestem, még ha úgy tartják is, néha jót tesz az ember közérzetének. Nem jutottunk el birodalmába, és nem is nagyon óhajtunk. Főleg így, egyre vénülőben. Azt azonban szeretnénk, ha utódaink nem a kipróbált s elvetélt szocialista mintára rajzolódó társadalmon belül élhetnék le életüket, hanem kissé biztonságosabban, több empátiával a lélek és szellem dolgai iránt, és a pénz sem válna számukra uralkodóvá. Nem tudok tömör, frappáns választ adni arra, hogyan volt valamikor, és miként áll a bál ma, mert nagyon másként sehogy sem akar lenni. Mikor fiatal az ember, akkor jobban bírja a tempót, a gyötrődést és a töredelmet. Öregesen már egy kissé nehezebben, de azért a reményt veszítjük el a legutoljára. 

 

A távozásokhoz fűzöl-e valamit?

Még kilencven elején minden tisztázandót megfogalmaztam, elsősorban önmagam számára. Azt is, hogy oly összetettek és sokfélék az emberi életutak; a sokat gúnyolt, úgynevezett „sepsiszentgyörgyi helytállásról” sem beszélnék, és nem dobálnék tücsköt-bogarat az elmentek után, mert mindegyiküknek megvolt a maga valós vagy házilag fabrikált motivációja. Az egyik azért ment el, mert besúgónak akarták beszervezni, inkább a kifele utat választotta, minthogy vállalja, a másik nem bírta az anyagi terheket annyira, s többnyire egy jobb élet reményében. Én azért mondtam, hogy hűtlenül nem hagytak el, mert azok közül a barátaim közül, akik a kozmopolitizmust választották már fiatalkorukban iránytűként, egyre több a transzszilván érzelmekkel vagy érzelmeskedéssel hazaszóló, a nosztalgiázó. Én ezt meg nem vetem, de azt biztosan merem állítani, hogy értelmiségünk megcsappanását nagyon megéreztük és érezzük nemcsak a művészetekben, de a medicinában is, minden területén létünknek, hol csorbát villant a minőség. És ez még, sajna, fokozódni fog az eljövendőkben. Nem tudom. Van két leányom, és én soha nem mondtam nekik, hogy itthon maradjanak, ők maguk fogalmaztak úgy, Kolozsvárról csak Nyugatra vagy Keletre léphetnének tovább, s bátorságból vagy gyávaságból, esetleg merő kalandvágyból a hazafele utat választották. Kinga lányom például minden volt osztálytársát le akarta beszéli arról, hogy kitelepedjék Magyarországra. Nem sikerült. Ha sikerülne végre kinyitni magunkat a nagyvilág felé a legfiatalabb nemzedékek számára, és nem lennének ezek a zord gazdasági és életszínvonalbeli disszonanciák, ezek az óriási különbségek ország és ország, ember és ember között, s önrendelkező életformát sikerülne teremtenünk, ötven év múlva talán nem is lenne ez kérdés.                                                                                             

 Farkas Árpád

Az Asszonyidőben megjelent A középszer lakomája címen a maga idejében elég nagy visszhangot kiváltó pamflet. Idéznék belőle: „Mert a kultúrigény mit mond? Legyen fél kiló kenyér, negyed kiló hús az asztalon, egy darab költő, egy színész, egy muzsikus a kezem ügyében, közvetlenül itt a láthatáron, a kenyér-hús majd éltet, a művészek ébren tartják majd tudatomat, s ha fáradt vagyok, kikapcsolnak, mert hát kinek van ideje lépést tartani ezzel a látóhatáron kívüli rohanással? A művészember meg mit mond? Ide a kenyérnek s húsnak felét! Önbizalomnak elég, hogy ilyen közelről látva lássanak, s zaba közben majd megjátszom, hogy éppen errefelé tart a század. A középszer csendes lakomája ez, s uralma! Ady Endre néha átsétál a tájon, megcsóválja fejét és elmegy.” Ehhez mit tennél ma hozzá?

Csodálom, hogy neked ilyen bibliográfiád van.

 

Ez az írás, ha jól emlékszem, a hetvenes évek közepe táján íródott, akkoriban több lapban is volt publicisztikai rovatod. Először A Hétben, utána a Szilágyi Dezső szerkesztette Előrében (aki nagyon sokáig eltűrt téged) és az Igaz Szóban is közöltél, nem beszélve a Fórumról, a Megyei Tükör emlegetett mellékletéről. Ez az írás már akkor jelzett valamit, az a típusú ember, amelyről Orbán Balázs ír, mintha átalakulóban lenne, mintha a szocialista ábránd megváltoztatta volna, s nem előnyére! Most gondolkozom, mivel jellemezhetném jobban azt az elmúlt negyven pörgő évet. A negatív szelekció? Igen, hisz teljesen áthatotta. A permanens mobilizáltság? Igen, mert ugye állandóan jöhetett az Elvtárs a világjáró helikopterén, simlisapkájával a fején, és értékes utasításokat adhatott a tehenészeknek, a párttitkároknak, a kultúraktivistáknak és a vasmunkásoknak, a költőknek és a tervezőmérnököknek. Különösen az utóbbiak működésében látszanak az értékes utasítások, ugyanis Erdély városainak zöme, Aradtól Brassóig úgy néz ki, hogy ezeket az építészeti tévedéseket, azt hiszem, csak dinamittal lehet helyesbíteni. Mikor lesz ebben az országban annyi pénz, hogy ezeket a szörnyű blokknegyedeket lecseréljék?  Bár, mintha A középszer lakomája leltára szerint már akkortájt kezdett volna kialakulni az új ember. Mintha kirajzolódott volna valami más, ami most ‘89 után, azt hiszem, felerősödött, és erre mondtad te nemes egyszerűséggel, hogy hermafrodita, hogy eljött a hermafroditák ideje...

Nem hiszem, hogy ebben a kérdésben az új ember kovácsa soros műhelyeiről lenne szó. Egyértelműsíteni sem akarok semmit, mert akkor túl konkréttá és jelentéktelenné válik sok minden. Mondhatod azt, hogy egy ember (aki például annyi más emberrel együtt fiatalkorában kitűzött életcéljaihoz híven, következetesen önmaga maradt) soha nem lelkesedik azért, hogyha a saját környezetében látja azt a bizonytalankodó masszát, vagy azt a biztoskodó masszát, amelyik majdnem régi irányelvek új mintájára vagy új irányelvek régi mintájára próbál életet kormányozni.

És kormányozni akarná mindazt, amiért az ún. társadalmi elkötelezettségű művészet él. Nemcsak a költészet, de a képzőművészet is, és annyi minden. A költészet többek közt a személyiség felszabadítását, a személyi szabadságot célozza meg. Úgy, hogy a személyiség kötődéseiben is lehessen szabad, rövidke élete folyamán. Legyen mégis belső irányítottságú, Istenen kívül legyen más valami is, egy belső erő, ami irányítja, és főleg pártokon kívüli. Azt az új fajta (nem akarok politikába belemenni, pedig elkerülhetetlen, ha csak hétköznap kinézünk az ablakon) hermafroditizmust úgy értem: se hús, se hal. Amagatartásnélküli embert ma is írhatták volna.

 

Arról szól ez a középszer, nem?

Igen. A sodródó, a csőcselék, a nyájtag természetesen külön-külön nem szíveli az akol melegét, de azért inkább elviseli, mint a hideg teleket vagy a bőrrothasztó nyarakat egyedül. Én mindig azoknak a pártján álltam, akik megkísérelték megfogalmazni magukban a szabadság távoli eszményképét, a szabadság távoli csillagaira is tudtak nézni.  Benső szabadsággal tudtak szólni, és nemcsak ötévenként, ötvenévenként hirtelen kikiáltani a szabadságot. A szabadságot időnként ki lehet kiáltani, de amíg meg nem küzdöttel érte, addig nem ér egy kalap... jót.

 

Ha már egyszer idéztem Pósalaki urat, másodszor is idézem. „Ugorgyunk!” A költő, ahogy Radnóti Miklós írja, a természetesség, a spontaneitás állapotában énekel, dalol. Elképzeli maga elé az ideális olvasót, aki nem létezik, akit sok olvasóból rak össze, elképzeli magának az arcát, és ír. Minekünk ezt nem kellett elképzelnünk, megvoltak a hűséges olvasóink, többek közt a szekuritáté tisztjei, akik évtizedekig kísérték figyelemmel áldásos tevékenységünket. A '80-as években – miért ne anekdotáznák, elmondom – egy őrnagy, aki akkoriban az ide illő kifejezéssel ránk volt állítva, spiccesen közölte, hogy Árpikám, olyan szép volt ez a versed, amire az ünnepelt megjegyezte: „De hát meg se jelent!” Akkor egy kicsit zavarba jött, mert egyértelmű volt, hogy ő ezt csupán egy módon ismerheti, a lehallgató készüléken keresztül.

 Ha ugyanarra gondolunk, pontosan azelőtt való nap olvastam fel lakásunkban Bajor Andornak, aki vendégem volt...

 

A kerti törpemű versed az Előrében jelent meg 1970-ben…

Így van, és azzal a törpis-turpissággal, hogy ajánlásként elébe biggyesztettem: Thackeray emlékére, aki köztudomásúlag a Sznobok könyvét írta. A vers így szól:

 

A kerti törpe figyeli a házat,
füleli el-elhaló hangjait.
Félek, hogy készül már a magyarázat,
amellyel eltüntet majd megint valakit.

 

A kerti törpét ide ti hoztátok,
őrizni bazsarózsát, rezgő rezedát.
Arról volt szó, csak őrzi e világot,
s persze nagyon meghúzza magát!

 

A kerti törpe figyeli a házat,
le s föl sétál az ablakom alatt.
Egy intésre százak somfordálnak
elő, és körbeforog e hitvány törpehad…

Czine Mihály, Isten nyugosztalja, irodalomtörténész barátunknál olvasom, hogy ‘71-ben Kós Károly, akivel sűrű levelezésben állt, ezt a verset ollózta ki neki az Előréből, és küldte el azzal a szövegkísérettel, hogy újra jelentkeznek odafigyelésre méltó fiatalok.

Farkas Árpád

A versről tudomást szerzett a szekuritáte akkori megyei köztiszteletben álló parancsnoka, és egy este, amikor Técsy Sándor színészbarátommal beugrottunk a Bodok vendéglőbe, hogy gyorsan igyunk egy féldecit, ott ült elvtársai körében ez az úriember. Odahívott az asztalához, és megkérte Técsyt: te egy jobbtollú gyerek vagy, mondta magyarul, szeretném, ha lefordítanád nekem, hogy pontosabban értsem ezt a verset.  Técsy Sándor megitta a vodkáját, és kapásból szabatosan, versszerűen lefordította, amit az egyik beosztott le is jegyzett. A parancsnok honorálta ezt még egy-egy féldecivel, és utána elhúztunk a Kriptába, de ezt csupán azért mondom el, hogy jelezzem, meglehetősen élénk érdeklődést váltott ki a vers. Nem volt mindenki olyan naiv, mint Szilágyi Dezső, az Előre főszerkesztője, aki elhitte, hogy Thackeraynek, a nagy angol írónak ajánlottad ezt a verset, akiről sokan tudhattak, viszont nagyon kevesen olvasták a mérföldhosszú regényeit.  Szilágyi Dezsőről itt annyit, ha már anekdotázunk, hogy ő az ötvenes években még kémtörténeteket, sci-fiket irkált az akkor megjelenő tudományos-fantasztikus füzetregény-sorozatban. Nos, Szilágyi Dezső, aki pályáját román katonatisztként kezdve budapesti megfigyelője volt a magyar 56-nak, egykor kémregényeket írt, tehát hihették, hogy megfelelő ember lesz az Előre élén. Pusztán ezt akartam mondani az előbbi, félreértésekre is okot adó negatív szelekciómmal kapcsolatban.

    S ha már itt tartunk, mondhatnál valamit arról is, hogy miként kezdődött a ti életetekben Király László barátoddal ez az egész? Az irodalomtörténet nálunk mindig szeretett párban gondolkodni. Szilágyi Domokost együtt emlegetni Lászlóffy Aladárral, téged Király Lászlóval, később Szőcs Gézát Egyed Péterrel, majd jött Kovács András Ferenc, ő már egyedül volt, neki már nem volt párja.

Ha a sótartó kiborul, baj lesz a házban. Egyik este tényleg felborult egy egész kartondoboznyi, és tényleg jöttek másnap reggel, és nagyon kellemetlen volt, mert kicsi volt a padlásszoba, ahol Királlyal laktunk, tapostak a sóban, kéziratokon, de én nem szeretnék nosztalgiázni, remélem ez volt az utolsó házkutatásunk. Vannak ebben az országban nagyon sokan, akiknél több is volt! Nekem az volt a szerencsém, hogy miután annyi társammal együtt ideig-óráig majdnem elhittem, hogy van a szocializmusnak emberi arca is, idejében sikerült kijózanodnom, épp ama meghurcoltatás adta elrettentő jelét, még huszonéves korom előtt, hogy ne ringassam magamat ebbe nagyon bele... Másoknál tovább tartott, ezért tulajdonképpen hálásnak kell lennem. Alkalmam nyílott idejében bepillantani a szocializmus-építés kulisszatitkaiba, s meggyűlölnöm általa minden hazug s képmutató társadalmi berendezkedést. Én inkább későbbi koromból szeretnék anekdotaszámba menő történeteket mesélni.

 

Arról is beszélj, kérlek, mi történt Varsóban…

Határátkelés! Amitől össznemzetileg húzhatjuk ki magunkat és nemcsak én egyedül, magányosan. 1985-ben bekerültem egy romániai írócsoportba, meghívtak Varsóba egy nemzetközi költőfesztiválra. A delegáció tagja négy román költő volt, és ilyenkor, amikor nem Nyugatra kellett menni, a nagyszámú magyar írószövetségi tag közül is került valaki, akit magukkal vittek. Nyolcvan óta nem kaptam útlevelet még Budapestre sem (soha nem közölték, hogy miért). Problematikus volt ez a varsói út is, az utolsó pillanatban közölte az írószövetség titkárnője, hogy megvan az útlevél. A többiek elmentek repülővel, én vonattal. Szerencsére engem ott várt akkor Kovács István költő- és történészbarátom, aki varsói kultúrattasé volt akkoriban, és nagyon jó dolgunk volt. Megismerkedtem a román költőkkel, köztük Gheorghe Pituț-cal, aki nagyon belevaló ember volt, és sokat fordítottam is tőle (érdekes módon ő is meghalt már, fiatalon), s a korelvárásnak megfelelően, nyilván megfigyelőként, az irodalmi intézet igazgatójával, aki többnyire ünnepi alkalmakra írt verseket. A román követség megszervezte, hogy a küldöttség egy iskolai ünnepségen vegyen részt, és találkozzon a diákokkal.  A költőfesztiválon több országból voltak résztvevők, s én bizony szívesen tartózkodtam magyar költők táraságában is, nem sejtvén, hogy ez egy nemzetközi költőtalálkozón fekete pontnak számíthat, hogy félremagyarázhatják, ha rég nem látott, határon túli barátaimmal találkozom. Nemigen jártam falkában a négy románnal. A francia líceumban azonban közösen kellett fellépnünk. Mindenkinek lefordították egy-egy versét és odaadták egy lengyel színésznőnek, hogy olvassa fel őket. Az még nem lett volna a megkülönböztetés oly erős foka, hogy nekem nem volt lengyelre fordított versem kéznél. Megjelent ugyan, de nem tudtuk, hogy színésznőkre kellett volna bízni ezt a munkát. Lengyelül felolvasni éppenséggel nem is vállalkoztam volna. A baj kezdete az volt, hogy el kellett mondani, kik vagyunk, és mikor kiderült, hogy én magyar vagyok, ráadásul erdélyi, vége lett a világnak, mert ott már a több évszázados „magyar–lengyel két jó barát” gondolat és annak szellemisége bent volt az iskolában. Ezért csak Erdélyről és a magyar történelemről érdeklődtek, és arról, hogy Románia miért késlekedett a második világháborúban... Még az sem lett volna tragédia, hogy másképp alakultak a dolgok Magyarország és Lengyelország között, és másként Romániában, mert tolmács segítségével még válaszolni is tudtam, de mit ad ég, a román kollégák elkezdték mocskolni Ionescot, azt a hitvány hazaáruló románt.  Ionescot! – abban a francia tannyelvű lengyel iskolában, ahol már ikonikus név volt a gyermekek számára. Néhány jó tanuló felállt, és kikérte magának, hogy Ionescoról ilyen hangon beszéljenek, még ha Romániából jöttek is, mert Ionesco nagy francia író. Ekkor elhangzottak a versek, én pedig, mitévő legyek, felolvastam egy rigmusos versikét magyarul (csak egy strófát!), hogy a magyar nyelv zeneiségét érzékeltessem. Vége lett az előadásnak, és jöttek a virágcsokrok. Minden előkészített virágcsokrot odahoztak hozzám. Álltak. Az iskolaigazgató történelemtanár volt, értette a helyzetet, kérte is az elnézést a román kollégáktól. Odajött egy kislány, és kérdezte az igazgatótól, hogy dedikáltathatja-e az iskola irodalmi körének évkönyvét. Válasz: természetesen. Jöttek hárman egy-egy csokor virággal, én dedikáltam, aláírtam, megfogták, és elvitték. Rettenetes udvariatlan gyerekek, akiket felhergeltek Ionescoval, és azzal a nyegle magatartással, ahogy beszéltek velük és a történelemről, miközben tőlem nem voltak képesek egy verset a színésznő szájába adatni. Ez volt a magva annak, hogy engem itthon feljelentettek, mint aki idegen elemekkel szőttem kapcsolatot egy hivatalos úton. Az akkori főszerkesztőm három nappal utánam járt Varsóban, és közölte, hogy ankétot fognak indítani ellenem, s akkor én elkezdtem írni az „emlékirataimat...”

 

Megvan az a bizonyos levél?

Kár, hogy az utolsó két lap hiányzik, de Deac Marius fordította románra, lehet, neki az is megvan. Az is baj, hogy az ember későn kezdi el írni az emlékiratait. De hát nem az a tanulság, hogy én milyen fasza fiú voltam Varsóban, hanem, hogy a fiatal generációkban is mennyire él a két nép közti, szinte már rituális baráti szeretet. Hogyha el nem rontják a történelemben valamivel valakik, a „rossz emberek”.

 

Kelet-Közép-Európát alaposan elrontották, persze, ebben óriási szerepe van az elmúlt negyven évnek. Annyit tennék hozzá a Te gyönyörűen szárnyaló és ma is igaz szabadság-elképzelésedhez – mert ez a ’89-es változás előtt is igaz volt, és utána is –, mi olyan korszakból jövünk – és ennek még sokáig fogja ez a nép viselni a terheit –, amely egyáltalán nem tisztelte az emberi élet intimitásait. Brutálisan szólt bele az emberek magánéletébe is... Talán két olyan terület maradt, amibe nem tudtak tevőlegesen belefolyni, az egyik a társas kapcsolatok, a másik a vendéglői törzsasztalok világa. Meg kell mondanom, hogy dr. Darkó Zsiga hajdani asztaltársasága és törzsasztala a Sugásban, később a Kriptában, ahol már nagyon kevesen maradtunk, végig megőrizte önállóságát. Kevesen maradtunk, de annál bensőségesebben teltek a nyolcvanas éveink, emlékszel, ott az emeleten, ahol most striptease-bár van, s emiatt nem tudunk most ott a helyszínen emlékezni.

És nem is tudunk odajárni…

Szeretném hozzátenni, sok szó esik a Sugás-asztalról, mindenki az iránt érdeklődik, irodalomtörténeti asztallá lett. Egy kisvárosban, ahol nem volt kávéházi élet, nagyon sokan azt hitték, hogy ott hatalmas dőzsölés folyik. Nemhogy nem volt annyi pénzünk, de volt annyi olvasmányélményünk, hogy tudjuk, mi az a kávéházi szellem. Kávéház viszont nem volt. Még most sincs, ebben az ötvenkocsmájú kisvárosban. Volt néhány olyan értelmiségi ember, elsősorban Darkó Zsigmond főorvos – ő ült Tamási Áron asztalánál is a kolozsvári New Yorkban –, aki tudta, mi a különbség a kocsma és aközött, hogy délben sokat látott-hallott emberek egy korsó sör köré hordják össze a világ dolgairól egybecsipegetett ismereteiket.  Mit jelent az, hogy színészek, képzőművészek, tanárok is le-leültek hazafelé menet egy szóra? Többek közt azt is, hogy jobb megfigyelőállást annak a szegény, sovány szekuritáténak nem is tálalhattunk volna. Csaknem a semmiből kellett dolgozniuk, a hétköznapokban szinte használhatatlan gyorstalpalatú ideológia-felkészültséggel. Lajos bácsit, a főpincért kérdeztük később, hogy zajlott ez náluk. Mikrofont helyeztek az asztallap alá? Nem. Záróra után, akármelyik is volt szolgálatban, mentek be az irodába, csak whiskyt és Napóleon konyakot ittak, és el kellett mondaniuk, hogy mi miről beszélgettünk az asztalnál. Honnan a fenéből tudhatták volna, mikor az igen gyér rendelések és a felszolgálás ideje alatt legfeljebb csak szövegfoszlányokat kaphattak el… Mi meg hasaltunk nagyokat – mondta Lajos bácsi. Abból aztán összejött valami kép. Nem is ez a lényeg. Érdekes módon minket, akik ott ültünk, nem nagyon zaklattak – engem egyszer hívattak be, valami külföldi kapcsolat miatt, különben tisztában voltak, hogy másnap már szabad európás hír, de azokat, sajna, igen, akik velünk kapcsolatba kerültek.

 

A későbbi Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre felesége éppen ideutazott Székelyföldre, és végiglátogatta régi ismerőseit, s nagyon kedves barátunk, Strömpel Bandi bácsi, gyerekorvos, aki ma szintén másvilági Sugás-asztaltársaságát gyarapítja, épp a ti lakásotokon való fogadtatásán odaadó játékossággal udvarolt neki, azt is felajánlva, hogy ha meghal, és Erdélyben akarja eltemettetni magát, akkor vásárol neki egy sírhelyet. Emiatt egy heves és kitartó kihallgatás-sorozat kezdődött el.

ENSZ-képviselővel érkezett, Király Károlyt látogatták meg Marosvásárhelyen, itt engem és Sütő Andrást, aki épp Kovásznán gyógyulgatott. Vásárhelyen András fia kalauzolta a szoros megfigyelés alatt álló Király Károlyhoz, annak a gyereknek is meggyűjtötték a baját, mert mindig a környezetünket bántották, hiszen az egy húron pendülők közti bizalmatlanság szítása volt akkor már a dolguk, azt hiszem, gyakran el is érték céljukat, én ezt sajnálom a legjobban. (Egy idő után például azért nem fogadtam el művelődési házakba meghívásokat, mert utólag tőlem nem kérdeztek semmit, de a kultúrház igazgatóját rögtön elővették és vallatták.) A pillanatnyilag egyetlen magyar Nobel-díjas író felesége épp akkor nem volt jelen, amikor azokat, akikkel egy társaságban tartózkodtunk lakásunkon, szimultán akarták kihallgatni, hogy keresztkérdéseket tehessenek fel. Éjszaka hívattak be, volt, aki elment, én hárítottam, miszerint csak házkutatási, illetve letartóztatási parancsnak vagyok hajlandó engedelmeskedni, ismerem a jogaimat. Reggel hozta is a hivatalos parancsolatot a körzeti rendőr, Gajzágó Marci szomszédom és barátom valahogy lecocókáztatott az intézményükbe, miközben az éjszakát végigvirrasztó, a ház elé megfigyelőként állított szolgálatos legények tolták rozoga kocsiját, mert nehezen indult. Ott eltölttettek külön-külön helyiségben velünk egy napot, s közben nem tudtuk, hogy a vendégünket, aki épp Baróton az unitárius lelkészt látogatta – akkori neve Sass Magda –, a papi lakból kérették be a rendőrségre. Eddig minden sima, minden szép és minden Románia. Az igazi Balkán akkor kezdődött, amikor a hölgynek vizelhetnékje támadt. És nem merték kiengedni a baróti rendőrség vécéjébe. Mégis egy amerikai hölgy mit szól, ha meglátja, milyen állapotok uralkodnak egy szocialista rendőrségi budiban? Vissza kellett vinniük a lelkészi lakba, megpisiltetni ügyesen, s hazaengedni anélkül, hogy hihető bizonyságát adták volna, hogy valójában mit is akartak tőle.

Az anekdotának ez a része is a határátkelésekhez tartozik, jelesül, hogy nemcsak mi látogattunk, hanem bennünket is látogattak, és ezzel nagy-nagy „gondot” okoztunk, nemcsak azáltal, hogy a magyar követség alkalmazottjai, emberei is rendszeresen felkerestek, és tisztességesen elláttak olvasnivalóval. S még hogy milyen gyanús olvasnivalókkal! (Orbán Balázs, Erdély története, irodalmi folyóiratok stb.)

 

Az Erdélyi asszonyokról is szólj, kérlek, gyönyörű vers!

Ahogy egy kollégám jellemezte, ez egy történelmi vers, na, nem történelmi méretű, hanem történelemről szóló. Még akkor is, ha azzal kezdődik, hogy:

 

Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább százötven év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiben ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül, s keres – ezredvégen –
szívzuhatagos költőket százötven éves
kukoricásokban?......................
...............

 

Ha vissza tudnék ugrani harminc évet az időben, ami csak képzeletben lehetséges, és élne még Simó Ferenc, a felszarvazott férjek egyesületének vezérezredese, bizonyára erről is többet tudhatnánk. A felszarvazott férjek egyesületéről annyit, hogy amikor 1968-ban beindult a Megyei Tükör, Ferkó bácsi közzétett egy apróhirdetést: „Kizárólag kapitális agancsokat vásárolok magam és barátaim részére. Simó Ferenc.” Volt egy regisztere, ahol jegyezte a „félrelépéseket”, és hűségesen léptette elő barátait. Méltányolta volna, mint az egylet elnöke, ezt az asszonyokról szóló gyönyörű verset, és adott volna valamifajta kitüntetést.

Ha már süllyedünk a kisvárosi pletykahínárba, de hát életterünk tartozéka és dúsítója volt, különösen magadfajta prózaíró számára, figyelmeztetnék, hogy az az előléptetési játéknem a férfiak félrelépéseiről, a házassági hűség határainak átlépéseiről szólott, hanem eléggé megengedhetetlen módon, kizárólag az asszonyokéról.

 

A vidékiségről jut eszembe, hogy több mint évtizede a Magyar Írószövetségben is újólag fölparázslott egy áldatlan vita, már-már a kettészakadás peremére sodorva a szervezet is. Újra a régi betemetetlen árkok mentén estek egymásnak a szellem emberei, s továbbra is népi-urbánus mezsgyéken dúlnak a harcok. A magyarországi irodalmi élet ma is megosztott… Te hogy látod, mi erdélyiek népiek vagy urbánusok vagyunk?

Többször igyekeztem megfogalmazni, hogy mi Erdélyben élő magyar írók vagyunk, s minthogy vannak Erdélyben román írók is (szászok már nincsenek, csak kettőről tudok), egyáltalán hidegen hagy az a fajta viaskodás, ami megint csak a pénzről szólhat, ki tud nagyobb kondért keríteni magának, és nem tartom egyáltalán hasznosnak átgyűrűztetni – a mi egészen más bajoktól hasogatott kisebbségi életünkbe azt a rég lecsengett és eredetileg inkább szociális, mint faji tartalmakkal telített, egy saját történelmében is eltévedt, gyalázatos korszak zsidó–nem zsidó, magyar–nem magyar, hol darócköntösbe bújtatott, hol díszmagyarba öltözött álvitáját, mely mégis arról szólna, ha tisztességes lenne, hogy magyar vagy zsidó ember tisztelheti, szeretheti-e az Ő, időnként becstelennek hazudott s bűnösnek kikiáltott saját népét. Romániában is mindig volt antiszemitizmus (ma is van, főként ott, ahol már zsidók sincsenek, lásd az Antonescu-féle jászvásári pogromot – tagadták is a nagy történelemhamisítással egy svunggal elhallgatottat – minthogy magyarellenességet is ott mérnek legmagasabbat, mely régiókban magyar legkevesebb él. Gyomrom fordul fel az olyan természetű, értelmiséginek nevezett nyálfröcsögéstől, mely egy másik ember által kiejtett népnév hallatán is antiszemitizmust vagy éppen magyarságellenességet kiált. Nem az internacionalizmus szülte, de furcsa mód épp a neoliberalizmus fogja szégyenpadra ültetni azokat, kik saját identitásukat restek vállalni és megélni, de mások almájába, apáról fiúra épült, megszenvedett önérzetébe szívesen belemarnának.  

 

Elmondhatjuk akkor, hogy nálunk Erdélyben antiszemitizmusnak se híre, se hamva? Vagy inkább, mint bárhol a világon, eleven a bon mot: nincsen, de azért igény volna rá?

Ha sokat beszélünk róla, akár az ördög, megjelenik. Engem kérdeztél, nekem, kartotékolt népi-nemzetinek csupán annyiban problémám ez, amennyiben gondként egyetemesnek is tekinthető. Van itt éppen elegendő dolgunk, bőrünket égető nacionalizmussal, sovinizmussal, s mondhatnék nyugodtan rasszimust is. Jellemző módon olykor szóba került, hogy Erdélyből kivándorolt íróbarátaink között akadt olyan, aki zsidó származásával nagyon jól megvolt Kolozsvárott kisebbségben, de ahogy kiért, rögtön szemita küzdelmekbe vetette magát. A könnyebb és látványosabb érvényesülés reményében. Olyannyira, hogy itthon maradt barátai könnyített állampolgársága ellen szavazott, mondván, ha mind megyünk, szűkül az ő nyolc esztendőn át kiküzdött élettere. Ez ennyire személyiségfüggő dolog ám. A gazember nem feltétlenül ...ista. Lehet csak szimpla gazember. A Magyar Írószövetség pedig nem oszlott ketté, az Írószövetség megmaradt úgy, ahogy van. Az Írószövetség mindig az egymás szellemiségét kereső emberek találkahelye volt. Ott mindennap van rendezvény, könyvbemutató, nagyon sokan járnak oda. Akik pedig abban az inkriminált szövegben, mely állítólag botrányt pattintott, antiszemitizmust véltek, bizonyára nem szeretik az ilyen laza szakmai tömörüléseket, bizonyára nem szeretik az akolmeleget (ÉN SEM!), ami mások bűzével is jár… Zsenialitásukat féltik feloldódni benne, hiszen az alkotómunka a legmagányosabb tevékenység a világon, helyesen cselekedtek, csak hát a tüntetésszámba menő közös kilépés azt is sejtetni engedi, hogy egyfajta nehezen meghatározható kollektív tekintettel néznek a világra, ami igen megnehezítheti a csupán alanyban és állítmányban gondolkodó, magányos és kíméletlen szembenézést a fehér papírral. Nem beszélve arról, hogy olyan nevekkel is találkozni az Írószövetségből nagy hanggal kilépők sorában, akikről mindaddig nem is tudta az ember, hogy írók. De mért bolygatsz most engem ilyesmivel? Én csupán egy öregedő, magányos, bár közösségszerető, írogató vidéki ember vagyok.

 

Aki írt egyszer egy szép jegyzetet Felnevelő kisvárosok címen, és mivel Nyikó menti faluban születtél, Székelyudvarhelyen nevelkedtél, és 35 éve Sepsiszentgyörgyön élsz, gondoltam, van erről még mondanivalód.

A legnagyobb kisvárosunkban nincs a mai napig sem kávéház (törzshely, ami az urbánus szellemi lét egyik kelléke-otthona-jellemzője volna) a mi kisvárosunkban valami hasonlatos, miként imént felemlegettük, mégiscsak volt, s élettel teli, miközben a magát büszkén kávéházi írónak valló Méliusz József gyakorta várakozott magányosan a bukaresti Athénée Palace törzsasztalánál, mégis nevetségesnek tartanám erdélyi vonatkozásban népi-urbánus vitáról beszélni. Ha az a sokféle ember, amely nemzetrészt is képez, mégsem homogén, de egy nyelvet beszélő, nem csupán népességnek, de népnek is nevezhető, akkor a hasonló neveltetésű, gondolkodásmódú, egyidentitású embereknek mégiscsak kell hogy legyen olyan közössége, ami összetartja, s ezért nem lehet, de legalábbis nehéz szembeköpni. Ha valaki népi vagy urbánus vitát akar folytatni – nevezze bárminek – szitában vizet hord, vagy zabot hegyez. Nemzeti és nemzetellenes szemlélet működik mind a művészetben, mind a politikában. Van elkötelezett, minthogy lekötelezett is van, de az elkötelezett fogalmat használtam örök életemben, és nem a lekötelezettet, mert ez egészen csúnya másvalamit jelent. Azt jelenti, sorban állok kitartott tenyérrel, és van úgy, hogy én óhajtom a sort megbontani vagy életben tartani. Szerintem nincs sem urbánus, sem népi, akármelyik képzőművész barátunkra is kérdeznél rá, hogy miért nem fest mindennap székely tájat, vagy miért keres intellektuális témát. Művészet, álművészet és dilettantizmus van. A dilettánsok mindig hangosabbak valamivel, mint azok, akik valóban szenvedélyesen, belülről képviselnek valamit. Ez álvita volt mindig, fogatlan felleg, mely ködöt képez, de harapni is szeretne.

 

(Egy tizennégy évvel ezelőtti beszélgetés magnószalagról szerkesztett, nyomtatásban még meg nem jelent, ma is vállalt változata.)

 

 Kérdezett: Bogdán László

 Fotók: Dimény H. Árpád, Hlavathy Károly, Kaiser Ottó

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése