Ugrás a tartalomra

Szászul szép – egy erdélyi gyermekkor meséje

Claudiu M. Florian Játszadozások kora – Erdélyi gyermekkorom regénye című kötete egy mára az eltűnés szakadékának szélére ért kultúra reminiszcenciája. A szászok és románok alkotta család mindennapjait egy élénk képzeletű kisfiú szemszögéből ismerjük meg, sok-sok humorral és a „gyermekfilozófia” bölcsességével, Koszta Gabriella fordításában. – Laik Eszter kritikája.

 

„Hirtelen Nagymama jut eszembe. Ő német, mert csak akkor beszél románul, ha Nagypapa is ott van, mert ő nem tud németül. Velem németül beszél. Ha nem szászul beszél a szomszédokkal az utcánkban vagy a zsiberki rokonokkal. Ő, pedig német, mégse rossz, mert a Nagyapának, pedig román, nem kell ellene harcolni.” Rövid ízelítő ez a Játszadozások koraErdélyi gyermekkorom története elbeszélőjének szavaiból, aki Románia kellős közepén, egy Brassó megyei aprócska faluból, Zsiberkből szemléli maga körül az egyre táguló világot. Elbeszélőnk öt-hat éves kisfiú, akinek a nagyszülői ház a világ közepe, s innen mesebeli messzeségnek tűnik még a házból jól látható vár is, nemhogy az a bizonyos Németország, amelynek valamennyi előfordulása a szövegben kurzív szedéssel hangsúlyozza, hogy a kisfiú élénk képzeletében egyfajta tündérországot testesít meg.

Zsiberk sok száz évvel ezelőtti erdélyi szász település, amely még a hetvenes években is őrizte a soknyelvűség varázsát a román, szász és magyar kultúra közös bölcsőjében. A demográfiai arányok azóta elszomorítóan alakultak, ma már valószínűleg alig néhány fő maradt a német nemzetiségből. Nem túlzó kijelentés hát, hogy Claudiu Florian regénye az utolsó pillanatban született, lenyűgöző emlékkönyve az erdélyi szászok modern kori történetének talán utolsó évtizedeiről. A regény minden pillanata az író hetvenes évek elejére eső kisgyermekkorából táplálkozik, eltávolító gesztusok nélkül, amelyekre itt nincs is semmi szükség, hiszen a szöveg varázsát épp a mélységes érintettség, a családtörténet legbensőségesebb mozzanatai adják.

Csak a regény vége felé eszmél rá az olvasó, hogy az egyes szám első személyű elbeszélésből még a kisfiú nevét sem tudjuk meg, ő csupán „a kicsi”, ahogy nagyszülei emlegetik, s ebbéli pozícióját csak egyszer zavarja meg „Mégkisebb” látogatása egy unokatestvér formájában. Már a regény elején kikristályosodik, hogy hősünket nagyszülei nevelik, szülei csupán „a fiatalabb Anyu és Apu” képében jelennek meg olykor, a zeneművész anya és színházi rendező apa Bukarestben élnek, kisfiuk nevelését vállalni nem tudják, s ezért az anyai nagyszülők vették át – boldogan – a feladatot. Ezzel máris elénk tárul a szocialista Románia hétköznapjainak egyik lehetséges és megdöbbentő családmodellje, a hatalom vegzatúrájának kitett értelmiségiek sajátos boldogulása, akiknek kenyérkeresete minden pillanatban a rendszer halálos szeszélyeitől függ. Az apát épp elbocsátották a bukaresti színháztól, rendezői tevékenysége nem felelt meg az államhatalom elvárásainak, az anya a művészi pálya elején a megkapaszkodásért küzd, holott már az odáig vezető útja is igen rögös volt.

Claudiu M. Florian regényéből négy generáció élete bontakozik ki, egészen a Dacia faluban élő Otatáig, a nagymama édesapjáig visszanyúlóan. Sőt, a nagyapa történeteiből az ő Amerikába kivándorló felmenői múltja is előgomolyog a huszadik század hajnaláról. „Dacia a világon a legelterjedtebb autó neve is. A román autó a Dacia 1300. Nagyon dicsérik a tévében, azt mondják, ha sok pénzt teszel a takarékba, és várod a szerencsét, egy szép nap egy Dacia 1300 tulajdonosa lehetsz” – elmélkedik elbeszélőnk, akit folytonosan a világ sokfélesége izgat Zsiberkben; itt van mindjárt a Dacia nevű falu, a hasonló nevű autó, na meg „a barnásvörös tévében” a Dacia II. adó, melyen sokat hallott-látott a dákokról is, akik „a vitéz Decebal vezetésével ellenálltak a római hódítóknak”. A kisfiú az őt körülvevő tárgyak, helyszínek, emberek nevéből kiindulva igyekszik definiálni egyre több és több jelenséget – ennek a megismerési folyamatnak vagyunk szemtanúi olvasóként, amelyet a gyermeket körülvevő felnőttek szerencsére cseppet sem siettetnek didaktikus magyarázatokkal.

A szöveg ízét, élvezeti értékét a gyerek szemüvegén át bemutatott felnőtt világ olykor érthetetlen, olykor abszurd, olykor nagyon is nyilvánvaló kedvessége vagy barátságtalansága adja. A gyermeki gondolatmenet vaslogikát követ, a rendelkezésére álló tudásból kovácsolja ki magának az összefüggések hiányzó láncszemeit, s teremt egy maga számára is koherens valóságot. Ami ebbe nem fér bele, az kérdés, tűnődés formájában vetődik fel, s ezzel előáll egy sajátos gyermekfilozófia, amely felnőtt szemel olvasva egyszerre szórakoztató, mélységesen bölcs, és rávilágít a mindennapok durva visszásságaira. Amikor például az anya ritka látogatásaikor leülnek a tévé elé egy-egy művészfilmet megnézni, s az anya boldogan kiált fel, ha „nagy rendező” nevét látja, fia hiába szeretné látni a filmben a nagy embert, mint anyjától megtudja, „pont a rendező nem látszik. És csak nagyon ritkán fordul elő, hogy a rendezőt is lehet látni. Talán azért látjuk olyan ritkán Aput. Mert rendező.” Vagy az időről folytatott mélázás: „De amikor megtudtam, milyen, ha az embernek sok ideje van, mint Otatának, és kérdeztem, hol van az az idő, mert nekem is juthatna valamennyi Otata idejéből, Nagymama azt mondta: »Otatának megvan a maga ideje, és neked is a magadé.«”

Végtelen derű árad a lapokról e gyermeki látásmódnak és nyelvnek köszönhetően, amely mögül sokszor kicsillan a felnőttektől hallott beszéd újrainterpretálása, kacagtató pillanatokat eredményezve: „És a munka is sokféle, találhatsz otthon is munkát, mint Nagymama, vagy a kertben és a cementgyárban, mint Nagypapa, építheted a szocializmust, mint az egész nép, vagy Willy Brandt segge közelébe furakodhatsz, mint a kommunisták, hogy vinné el őket az ördög.” Nem kevésbé mulatságosak a kisfiú rácsodálkozásai a nyelv furcsaságaira: a körülötte sokat emlegetett Mao Ce-tung és Kim Ir Szen nevek hallatán kandúrnevekre asszociál. Mivel elbeszélőnknek nincs testvére, csak sóvárog utána, jelentős időt tölt a felnőttek között, hol megtűrve, hol elzavarva, így aztán állandó kommentátoraként lép fel a felnőtt párbeszédeknek, amelyek a regény legnagyobb részét teszik ki.

Nem „nagy” történések, regényes fordulatok szervezik a cselekményt: egy család életének mindennapi mikrorealitása elevenedik meg négy jelentős állomáson: Zsiberkben, Daciában, Olténiában és rövid pillanatokra a fővárosban, Bukarestben. A háttér a Ceaușescu-rezsim Romániája, melyben már elenyészett a nyugati nyitásban élenjáró, a Németországgal barátkozó, a csehszlovákiai beavatkozást elítélő nagy vezér mítosza, és elkezdődött a kemény diktatúra, a tisztogatások, a románosítás, a feljelentgetések és a házak elvétele. A „barnásvörös tévéből” és a „fekete rádióból” pedig átszüremlenek a világpolitika sorsfordító pillanatai a vietnami háborútól a szovjet–amerikai űrprogramig. Ebben a belül szűkös, kívül tágas világban az igazán nagy pillanatok a kisfiú számára a németországi nagybácsik és nagynénik ritka látogatása a csodás, talán nem is létező ajándékokkal, akikkel fehér Mercedesben ülve suhanhatnak el Otatához, és akiknek még a ruhájuk, táskájuk, illatuk is valami egészen más világ követeként jelenik meg. Németország mítosza a viszonyítási pont a kisgyermek világában, még a malui baromfiudvaron is ez jut eszébe, amikor a tyúkok kikapják a kezéből a főtt kukoricát: „…az én kukoricacsövem alighanem olyan nekik, mint nekem a németországi rágó: élni kiválóan lehet nélküle, de azért néhanapján egy-egy szem – az tényleg maga a csoda.”

A regény másik legélvezetesebb vetülete a nyelvi sokszínűség ábrázolása: az egymás közt is több nyelven kommunikáló családban és a szász óvodában a kisfiú világa százszor tarkább, mint az egynyelvű népességé, akik a regény több pontján is rácsodálkoznak a gyerek beszédére. A dialógusokba belesimuló német, szász, román kifejezések tarka arzenálja vonul fel a lapokon, a Donnerwetter! kedves szitokszavától a hecsedlilekvárt jelölő hecsenpecsig, azaz Hätschenpetschig vagy a németül nem tudó nagypapa tréfás Danki!-jáig, amit az asztalnál használ a sót megköszönve. Koszta Gabriella magyarítása a tőle megszokott legmagasabb színvonalon adja vissza nemcsak a román szöveg, de e nyelvi keveredésből előálló komplementer kultúra  szép erezetét.

Claudiu M. Florian regénye az egyre fenyegetőbb diktatúra sötét leple alatt tudott végtelenül szerethető világot teremteni, amely egy boldog gyerekkor pillanatait festi fel napfényes vásznára. Fontos: nem giccses idillt, hiszen ellenpontnak mindig ott a felnőtteket szorongató, napról napra baljósabb valóság. De ezek a felnőttek úgy veszik körül az öt-hat éves főhőst, hogy annak biztonságérzete egy pillanatra sem inog meg, és sejthetjük: olyan munícióval vág majd neki a nagyvilágnak, amire sokan csak irigykedhetnek. Florian valóban a nagyvilágnak vágott neki; a kötet fülszövegéből megtudjuk, hogy 2002 óta román kultúrdiplomataként dolgozik Svájcban és Németországban. Soha rosszabb követei ne legyenek az európai kultúrának.

 

Laik Eszter   

Claudiu M. Florian: Játszadozások kora – Erdélyi gyermekkorom regénye. Vince Kiadó, 2017, Koszta Gabriella fordítása.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.