Latens, no. II. – XXXII. rész – Nagy Zopán regényrészlete
Egyik növény lábat gáncsolt, a második odvakból nőtt, a harmadik durván rám szólt, a negyedik hurkokat szőtt, az ötödik arcon csapott, a hatodik óriás rém, s a hetedik hatolt belém… (Közben: magában vonagló férfi zaklatott, hörgő és hisztérikus, majd fuldokló hangja szól John Cage: Sixty-Two mesostics Re Merce Cunningham zenei költeményéből, egy 1971-es felvételről; a darab hossza 8 perc 32 másodperc…)
(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)
A belső beszélgetések így folytatódnak:
A láthatatlan vendég int, hogy valamelyikünk húzzon egy lapot (lábainál fejetlen kígyó ráng, bőre ezüst-harmatos), a leíró megrázza fejét, láztól elgyötört arcát tenyerébe temeti, Psyché az egyik kút peremén ül, mélybe tekint, a vendégek, a zavarodott sokaság vonaglása, artikulálatlan hörgése, hang-montázsa fölébreszti az erdő csonkított, veszett bestiáit, felénk indulnak, körénk csoportosulnak… a fékevesztett őrült vezeti őket, az erő, a baljós találkozás, az „istentelen zsivány”: husánggal…
A káosz egyetlen ordításba ömlik: a leíró az asztalra csapva lapot akar húzni, viharos arc, villámló tekintet… – föleszmél: ez ismét a pult, a kártyák lesöpörve, a pult mögötti Lány (Angéla?) színültig telt poharat nyújt feléje:
„hihhhetetlenül erős lesz”…
[…a rítusokból kisejlő elgondolás szerint semmi sem maradhat meg, hacsak nem telítődik „lélekkel”, hacsak nem kap „animát” valamely áldozat árán… a villámcsapás és a kígyó lefejezése megfelel a teremtésnek, ez az átmenet a formátlanból a megformáltba… Indra még osztatlanul (aparvan), álomba merülve (abudhijam), mély álomban (szuszupanam) és elterülve (aszajanam)… a kígyó a káoszt jelképezi, a formátlant, a még testetöltetlent… egyes kozmogóniák szerint a káoszt szimbolizáló őseredeti szörny (Tiámat) vagy a kozmikus óriás (Imir, Pan-Ku, Purusa) feláldozása teszi lehetővé a világ létrejöttét… – hol volt, hol nem volt: „in illo tempore, ab origine”… – de mindezt akár Eliade is folytathatná…]
„hihhhetetlenül erős…” – visszhangzik, de ez már a kilépő legyen…
A Lány (művészettörténész, pultos) immár otthon olvas. Zavarodott, kimerült. A kocsmában talált szét-szétfolyó alkoholfoltos rajzokkal, rejtjeles, pecsétszerű figurákkal teli naplóból olvas – és a rezignáltan táncoló, sérült testrészeiket el-elhagyó betűket, gesztusfoszlányokat közeli ismerősökként köszönti:
Csillagtalan sötét éjjel… találkoztam hét növénnyel…
Egyik növény lábat gáncsolt, a második odvakból nőtt, a harmadik durván rám szólt, a negyedik hurkokat szőtt, az ötödik arcon csapott, a hatodik óriás rém, s a hetedik hatolt belém… (Közben: magában vonagló férfi zaklatott, hörgő és hisztérikus, majd fuldokló hangja szól John Cage: Sixty-Two mesostics Re Merce Cunningham zenei költeményéből,* egy 1971-es felvételről; a darab hossza 8 perc 32 másodperc…)
Kifejtem (olvas tovább, mintegy saját írásképét is felismerve a soknapos víziófolyam közepette): az első növény kampós csapda, földből mászó nyúlvány-csáp lény; a második színpompás arc, aki sötét mélyből ébredt; a harmadik meg harsogó kürt, olyan, mintha torz hangszerként a repedt elme egyik terme ércfalának zuhant volna; a negyedik ötösfonat-nyálkahártyás-hurok-gyártó liáncsalád; az ötödik csúszómászó csalánféle, csattanó maszlagokat is trancsírozó, sokszorozva csapkodó kéz; a hatodik egylábú dög, mázas-ragyás holdra-forgó, sötét morgó, reám-ugró iszonyú fej, aki böffen – s tépve harap; a hetedik, ó: sok végtagú archaikus, olyan típus, ki csoportosan vérfertőző veszett testvér, testre kúszva nyúlkál vadul, fojtva visít, nyílást keres, elkábít – és beléd-hasít…
*a Cage kompozícióiban megjelenő, rá oly jellemző rigorózus atonális rendszer, melyet már (Schönberg tanítványaként) a ’30-as években kifejlesztett, itt (a növényi démonok lüktetéseivel) egészen más értelmeket nyer – gondolja (talán „egy” láthatatlan vendég sugallatára) a Lány, s cipőhöz hajlás közben, ülő embrionális pózban álomba is merül… Farzsebében kettőbe hajtott, bontatlan boríték, benne vízjeles papír, s rajta finom rajzolatú, különösen precíz szépírással, vörös tollal a következők:
Meghívó!
Hétfő: egyiptomi piramisok.
Kedd: efezoszi Artémisz-templom.
Szerda: Szemiramisz függőkertje.
Csütörtök: Pheidiász Zeusz-szobra.
Péntek: halikarnasszoszi mauzóleum.
Szombat: rhodoszi kolosszus.
Vasárnap: alexandriai világítótorony.
De mindezek előtt: meeg-kúúr-laak!!!
Másnap (aznap) a Lány szabadnapos. Mindent kimos. A levelet sohasem olvashatja…
A férfi (a leíró ügyeletes alteregója) szintén olvas, fiatalkori füzeteit, naplótöredékeit nyitogatja – hiszen a nem véletlen szimultánok, összefüggések, intuitív, netán pszichikus át-járások… nemcsak a (…) filmekben megtörténő (jellemző vagy kötelező) „produktumok”… – Hanem!
Olvas tehát (úgy tűnik: mi is azt tesszük), s éppen egy hosszabb folyamú kísérletben találja magát, egy avantgárd montázsban (az előfutárok és előfutárainak finom kavalkádjában, az átírás örömeivel levitálva):
i-ó-á-ü: az isteni tengert düh rándítja
setét legyek vonagló ajk ü-ő-á-é szőrös a szél
tudósok ráncát alkímia
tépi-i-szét a-í-i-a
a-í-i-a aaííiiaa –
viola robban vér heheg
kék foszforban az együgyű
mámorba fúl a vén gyerek
s rohadni készül szép szemed
ú-a-é ú-a é-e-e –
ó, ó: maró mocsárban züll a taccs
míg poéta étke az űr-ragacs
azúr pempős daganat
bohóc-hányás Nap-cafat…