Ugrás a tartalomra

Kitartás! – Rimóczi László novellája

Hatalmas puffanás a bal oldalamon. Egy újabb játékos esett ki. Megpróbált lábra kecmeregni, de hát el volt zsibbadva, ezért a földön kúszva akart menekülni, de aztán az egyik katona hozzálépett, és szakszerűen agyonlőtte. A mögöttünk posztoló tíz katona fele csupán statiszta, az ő fegyverük üres, egy lövés leadásához nem kell egy teljes haderő.


 

– Ha ennek vége, leülök, és soha többé nem állok fel – mondja száraz hangon valaki mögöttem.
– Nincs beszélgetés! – vakkantja fenyegetően egyik katona.
A falra szerelt digitális kijelző szerint lassan huszonnégy órája állunk a póznákon. Ketten már kidőltek, elhullottak, pontosabban lehullottak. Őket annak rendje és módja szerint agyon is lőtték, ott helyben, a szemünk láttára. A tévénézők ezt már csak kikockázva élvezhetik az esti összefoglalóban, a 2044-es médiatörvény értelmében a televíziós kivégzéseket csak vágott formában lehet sugározni. Eleinte élőben ment a közvetítés, de beszüntették, mert sokáig eseménytelenül telt a drága adásidő. Ami a nyugalom megzavarására alkalmas, az mindössze egy néhány másodperces történés: a zuhanás és a fejlövés.

Nincs sok hely a mocorgásra, az állófelületünk úgy harminc centi. Leguggolni tilos.

Hortobágyi Kevin visszatért a sminkszobából. Még mindig elegáns és kövér. Fehér öltönye szinte pattanásig feszül rajta, akárcsak a mosolya. Talán még álmában is mosolyog. Festett, örömtelen mosoly ez, de még nem vigyor. Hortobágyi Kevin a Kitartás! című kivégzőshow műsorvezetője.

Minden évben egyszer, általában március 15. után a magyar börtönökben sínylődő életfogytosoknak felkínálják a lehetőséget, hogy részt vegyenek a műsorban. A temérdek önként jelentkező közül kiválasztottak egy csapat képernyőképes rabot, majd felállítják őket ezekre a nagyjából negyven centi magas cölöpökre vagy zsámolyokra – nem tudom minek nevezni ezt az utálatos bútort. Színes, műanyag pózna, zsámolynak nem zsámoly, inkább olyan tuskó méretű alkalmatosság, amin a fát hasogatják, ha I. Hunor császár megint központilag lekapcsolja a gázt, hogy „minden magyart megérintsen az Isten szent hidege”. Idén a kiválasztott elítéltek száma tizenhét, mivel az uralkodó pont tizenhét éve ül a magyar trónon. Ő legalább ül. De jó lenne leülni, Istenem…
A kiválasztás feltételei egyszerűek: legyél 25 és 45 év közti, egészséges férfi, akin nincs életbiztosítás. Kiváló állóképesség előny. A műsor szórakoztató értéke abban áll, hogy a rabok sorban leesnek a cölöpökről, de az utolsó három kegyelemben részesül. Nincs megszabott időkorlát, a verseny finisét a három kitartó túlélő jelzi. Aki viszont nem bírja, mert elalszik közben, vagy elzsibbad a lába és úgy esik le, vagy egyéb okból, az kiesik. Az életből is. Lelövik. Nincs kegyelem. Kimagyarázásnak, mentegetőzésnek, könyörgésnek helye nincs, mindenkinek egyetlen esélye van.
A halál után – ahogy a korábbi adásokban láttam – a testet kivonszolják a kulisszák mögé, ahol az univerzális felekezetű pap elvégzi rajta a maga mutatványait, majd átadja a bukott versenyzőt a tetemfeldolgozó intézet gyászhuszárképű munkatársainak, hogy ők is tehessék a dolgukat.

Élő közönség figyeli tortúránkat. Ők mind ülnek, ha épp nem a büfé és a vécé közt ingáznak. Az ember bizarr érdeklődése a másik szenvedése iránt a génjeinkbe lehet kódolva, vagy a kollektív tudattalanunkban lapul. Pár pillanatra megfeledkezhetünk saját mulandóságunkról. Vagy pusztán csak perverzióból nézzük végig. A fizetett közönség az élő reakciókhoz kell, a vágott összefoglaló anyaghoz valódi feljajdulások, óbégatások és buzdítások szükségesek.

A műsor azért sem élő, mert a halál közeli embernek kiszámíthatatlan a viselkedése, káromkodhat és obszcén jeleket mutogathat, ami nem szabályellenes, csak nem adásképes. Azokat ki kell vágni.
Valamennyire visszavettek a színpadot bevilágító reflektorok izzasztó fényéből, és a zenét is lehalkították, amit talán azért kapcsoltak be, hogy lekösse magát az agyunk valamivel. Vagy épp azért, hogy álomba ringassanak vele, felgyorsítva a műsormenetet. Mert a statisztákat fizetni kell, az áram fogy, a stúdióköltség is magas...
– Ezek a zord fegyverek, mondanom sem kell, az emberi élet kioltására igencsak alkalmasak – mondta tréfásan Kevin az egyik marcona katona előtt állva, nyeglén mutogatva a puskájára, akár csak azok a déli teleshopos nőcik a túlárazott bóvlira, könnyed, bársonyos hangon. Az arcát innen nem látom tisztán, de biztosan nagyon drámai közben. Ezt a szöveget már legalább hat alkalommal hallottam tőle, mióta itt állok.
– A pontos és gyors lövés garantált. Kitartás! – mindig a műsor címével zárja rövid monológjait. Kevin ügybuzgó és sokrétű figura – senki nem gondolta volna, hogy ilyen véres show-ban végzi, hiszen a pályáját főzőműsorral és reggeli gyerekmatinékkal kezdte. Most a tőlem jobbra, remegő térdekkel álldogáló, harminc körüli férfihoz, lép és megkérdezi tőle, hogy érzi magát. Az elítélt-játékos röviden, tömören és szaftosan válaszol, olyasmit, ami nem mehet adásba. Kevin a vezérlő felé néz, ahol a hangot is rögzítik, majd ollót formál jobb kezének két ujjából, és felmutatja.
A termetes műsorvezető elcammog, és leül egy összecsukható székre, ami nagyot nyög alatta. Párás tekintetű fiatal asszisztensnő ugrik Kevinhez, és palackozott vízzel kínálja. A férfi elhessegeti, majd a mellette álló asztalról felmarkol egy gigantikus szendvicset, és komótosan pusztítani kezdi. Evés közben a mosolya ijesztően gyorsan hervad el az arcán.

Apropó, nekünk nem jár étkezés, a kényszerböjt is a játék része, hiszen az anyagcsere működik, a bélsár ürítéséhez pedig le kéne kuporodni, ami ugye tilos. Állítólag egy hónapig is kihúzza az ember szilárd táplálék nélkül. Csak vizet kapunk. Ha valakire rájön a folyékony szükség, csak kurjant a „kacsás néninek”.
Ehhez a sporthoz nincs bemelegítés: vagy bírod, vagy nem, a gyengébb elhull. Innen nincs hova menekülni, a stúdió többszörösen biztosított.
Állítólag vannak olyan indiai vagy afrikai törzsek, ahol a kitartó álldogálás egy póznán a férfierő bizonyítása, de én az ellenkezőjét érzem: lassan egy nemtelen lénnyé változom, aki csak áll, és semmi más nem számít neki.

Hatalmas puffanás a bal oldalamon. Egy újabb játékos esett ki. Megpróbált lábra kecmeregni, de hát el volt zsibbadva, ezért a földön kúszva akart menekülni, de aztán az egyik katona hozzálépett, és szakszerűen agyonlőtte. A mögöttünk posztoló tíz katona fele csupán statiszta, az ő fegyverük üres, egy lövés leadásához nem kell egy teljes haderő.
A közönség óbégat, mi hallgatunk, egykedvűen állunk a helyünkön. Lassan hozzászokunk a halálhoz, a szó megrázó értelme elenyészik bennünk. Két show-segéd kivonszolja a testet, mi pedig folytatjuk, amit addig is: a kitartást.
Annak, hogy a show csúcspontjaként rózsalugast idéző díszletek közt lőnek le minket, és nem diszkréten a színfalak mögött, népnevelő küldetése is van: az elrettentő műsornak jelentős visszatartó erőt jósoltak a producerek, így a potenciális bűnöző kétszer is meggondolja majd a rossz útra térést.

Az elején még élveztük a szereplést, milyen könnyű lesz, állni a hülye is tud. De tíz-tizenegy óra múlva elkezdődtek a fájdalmak.
Olvastam egyszer egy interjút egy Kitartás!-túlélővel, aki azt nyilatkozta, hogy ő úgy maradt állva közel három napig, hogy kiürítette az elméjét, és csak a légzésére koncentrált. „Már csak négyen álltunk, fej-fej mellett, és azt lestük, mikor esik le valamelyikünk, ami a verseny végét és a mi életünket jelenti. Aztán végre lebillent az egyik srác, csúnyán érkezett az arcára. De fájdalmai nem tartottak sokáig”. Továbbá ajánlatos a jobb és bal lábra felváltva helyezni a testsúlyt, tanácsolta a fickó.

Térdeim megmerevedtek, inaim konokul feszülnek, alig érzem az izmaimat – remélem, megvannak még, mert sok a munka. Minden terhelés a vádlimra és a bokámra hárul. Milyen lehet leülni? Olyan könnyű lenne. Kiélvezném megkönnyebbült gerincem minden roppanását.
A kamerák komolyan és éhesen bámulnak, az egyik lejjebb vándorol rajtam, de bizonyára nem a cipőm érdekli, mert az ugyanolyan sárga börtönmamusz, mint a többieké, sokkal inkább a póznámon ragyogó reklám miatt, ami vagy gabonapehelyé, vagy energiaszeleté, bár a sör sem kizárt. Amikor huszonnégy órával ezelőtt felléptem rá, nem jutott eszembe megnézni.

Hogy miért kerültem ebbe a helyzetbe, és mit követtem el? Röviden elmondom: egy gyermekkori jó barátom autóbalesetben elvesztette a feleségét. A temetés után két héttel meglátogatta a nő szüleit, és összeszólalkozott az apósával, aki a halott lánya életbiztosításának felét követelte. Tettlegességig fajult a helyzet, az öreg rázuhant egy üvegasztalra – ami roskadásig volt az általa megsemmisített sörök üres hüvelyeivel –, és olyan szerencsétlenül sikerült kiviteleznie az esést, hogy beverte a fejét és meghalt. A neje váltig állította, hogy a haverom lökött rajta. Az egymásnak ellentmondó állítások után megbeszéltem vele, hogy magamra vállalom a dolgot, és perújrafelvételt kérvényezünk. Neki ott a gyereke meg a beteg anyja; nekem nincs senkim, csak egy rossz állásom. Majd én leülöm – vagy ha életfogytot kapok, és kiválasztanak a műsorra, leállom. Én is meglátogattam párszor a kórházban fonnyadó anyját. Arra gondoltam, ha megtudná, mi történt, és a fia nem jönne hozzá többé, az lényegesen felgyorsítaná a haldoklást. Egyre kevesebbszer akadtak tiszta pillanatai, folyton összetévesztett a vér szerinti fiával, tőlem kérte, hogy vigyem ki pisilni: „Fiam, csurgatni kell… Van a zsebemben apró, tíz hungaro… oda kell adni a rendőrnek, és ad papírt...” – persze a vécéhasználat ingyenes, és papírosztogató hatóság sem vámolja meg a szükségben szenvedőket, mindössze egy ködösülő elme kapaszkodik a világba. Borzasztó dolog az öregedés. Ha nem öregszem meg, már nyertem.

Előző életemben pincér voltam a világ nyolcadik legnagyobb óriáskerekének tövében kialakított étteremben. A kerék Budapest szívében forog, a volt Állatkert helyén, a főváros újraegyesítésének alkalmából építették, I. Hunor avatta fel. Egyszer egy tagbaszakadt, kipirult képű hapsi olyan bort rendelt a tökfőzelékéhez, amelyiknek „jó a bukéja”. Nem álltam meg, hogy rá ne kérdezzek, ugyan mit ért buké alatt? Nekem azt tanították, hogy az a buké, ami az első korty után rögtön meghódítja a szájat. A zamat. Az a megfoghatatlan valami. A bor lelke. Neki mást jelentett, mert azt felelte, olyan borra gondol, ami édes… 2041-es szamorodnit ajánlottam. Játékos savak, csilingelő gyümölcsösség. Az étteremben Császári Fogadóiroda is működik – ahol többek közt olyanokra is fogadni lehet, mint amilyen én vagyok most.

Töprengek, emlékezek, mérlegelek, félek, unatkozom, zsibbadok.
Jelenlegi helyzetemben a gondolatok közti csapongás kényszeres. Idő van rá.
Kisfiús pityergést hallok a hátam mögül.
Valaki a himnuszt dúdolja (ha már vigyázzban állunk).
Újabb súlyos puffanás, amit ijesztően gyorsan követ a szokásos lövés. Valaki kiesett.

Kevin újra megjelenik, a nyakkendőjét igazgatja. Kicsúszik zsebéből a mikroport. Káromkodik.

Felnéz rám. Tekintetünk találkozik. Óvatos lépést tesz hátra, mintha valami ismeretlen betegségem lenne, amit elkaphatna. Hirtelen felordít a vezérlőben szöszmötölő technikusoknak, hogy szeretne majd a következő kiesőnél pár vágóképet arról, ahogy az életéért könyörög a csávó. Ha jól sikerül, kimegy a holnap reggeli műsorajánlóba.

Én csak állok.
Még bírom.

még bírom

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.