Itt a földön semmi sem tart örökké – Bagi Iván versei
Itt a földön semmi sem tart örökké
Mama,rád ütöttem.
Drámai alkat vagyok,
a végletek embere.
Nem tudok félig csinálni valamit,
belepusztulok a felszínességbe,
vagy minden vagyok, vagy semmi,
csordultig szeretettel.
Izzó, vad figyelmemet egyetlen apró részlet
Szerelemes vagyok a gondolatba,
hogy az öcsém gyereke, Piroska,
szintén a Te erős személyiségedet örökölte.
Igen, nagy lélek lesz Ő is.
Nem lesz középút,
vagy teljesen elkallódik, vagy üdvözülni fog.
Még itt a földön.
Karl Ove Knausgårdnak
Magamba rejtőzni volna jó, egy apró padlásszobába,
ahol a levegő feltöltene színekkel és szagokkal.
A kinti zajok megtorpannának szedett-vedett ablakaim előtt,
a hangok lepattannának erős falamról.
Egy kutyám is lenne.
Soha nem múlón.
Kis kutya, akivel könnyedén belesimulhatnánk a létezés tartósabb rétegeibe,
A kutyám őszintesége mesés illatként szaglana,
Képzeletemben így szőném részletgazdagon ennek a sajátos otthonnak a képét,
igyekezvén minden erőmet az életszerűség szolgálatába állítani,
és a harmincadik nap után
látnám, hogy amit írok, jó,
mert kiderülne,
hogy a rám terülő örök sötétségben
is lehet élni
gyermeki éteriséggel.
Saját jogomon.
Az állandó mozgásban találtam igazi otthonra, a végtelen hontalanság változatos szellőiben, a sehova nem tartó cigányéletben, amely észrevétlenül is képes a lét makacs megfoghatatlanságába szerteágazó gyökereket ereszteni.
Nincs semmim, tehát minden az enyém. Enyém a szónak abban az egyszerű, tiszta, őszinte értelmében, amilyenben születni és meghalni szokott az ember.
Nemsokára itt a nyár,
amikor a hajnalt bevárja forró végzete.
Visszasírod a telet,
ahogy a nyarat is visszasírtad.
Kis túlzással élve:
mindig, minden az adott pillanatban tűnik csak rossznak.
Amikor a nyelv leleplezi az örökkévalóságot.
Tart, amíg tart.
Itt a földön semmi sem tart örökké.
Gyerekkoromban nemcsak a jövőmet,
Így állandó időzavarban szenvedek.
Ezer helyen süvít át rajtam a szél.
Vészesen lebegett a távolban a választás.
Egy ideje ott gyülekeztek a sötét viharfellegek.
Az idő mégis akkora satuféket nyomott,
mint egy böszme nagy kamion.
És konkrétan megállt minden,
a hónapokból évek,
a hetekből pedig hosszú hónapok lettek,
és még mindig nem tudtunk semmit.
Egyetlen napot táncoltak körbe a pártok,
mintha azon az egy napon múlna minden.
Biztos, ami biztos, én a birsalmakompótot hajnalban bevágtam.
Ki hiszi azt, hogy örökké élhet?
Az összes ember.
Nem tudunk másképp felkelni.
A Margit-sziget rendhagyó fekvésével
még éppen összeköti
a külvárost a belvárossal,
a szorongó embert megtartja az identitás szilárd talaján.
Nem hagyja elveszni abban a tudatban,
hogy a hidakat váltogatva
fizikai távolodásával messzire került
az élettől.
Ő az a köldökzsinór, amit képzeletben sem lehet elvágni,
ott imbolyog élet és halál között.
Senki földje, amely a belváros jellegét ölti,
de valójában nem az, csak a természet része,
az egészet,
és a szigeten vadállatok fognak cirkálni,
