A mészkőbarlang tündére – Mirtse Zsuzsa meséje

Epika, Próza

– Igyekezz! – recsegett a tükör hideg ezüsthangján. – Gyerünk, mi lesz már! Ha nem sikerül, mindkettőnknek vége! – sürgette az ide-oda kapkodó varázslót, de hasztalanul. A függönyök táncba kaptak, és helyet adtak a napfénynek, ami utat tört a szobában, egyenesen a tükör felé. A tükör fakulni kezdett. Először csak a szélein veszítette el fémes csillogását, aztán lassan olvadni kezdett befelé, egyre kisebb folt csillogott gonoszul a közepén – majd egy utolsó sötét pöttyel kimúlt a világból. Csak ártalmatlan, átlátszó üvegdarab maradt a keretben.

 

Azon a vidéken, ahol egykor gyakran jártam, mészkőhegy tornyosodott a kanyargó folyó fölé. Nem ért az égig, de én hatalmasnak láttam. Sokszor barangoltam ösvényein, marokszámra ettem a dércsípte csipkebogyót, galagonyát. A hegy titkos barlangokat rejtett, oldalában pedig üregek tátongtak, karsztos üstök, melyek a hegy szemeiként bámulták a mindenséget, figyelték az idő lassú folyását. Egyik ilyen barlangban egy láthatatlan tündér lakott. Éjszakánként kiült valamelyik sziklára, és sóvárogva nézegette az emberek országát. A vidéken, ahol egykor gyakran jártam, egy gonosz varázsló uralkodott…

 

*

Minden fának és minden pataknak megvan a maga tündére. Belakják a réteket, otthon vannak az erdők lombkoronái között, a folyóvölgyek nyárfaligeteiben, az égerlápokban, a hegyek sziklatornyos palotáiban. Egyedül a barlangokat kerülik. Nem nekik való hely az. A barlang sötét, nyirkos világ, denevérek laknak bennük, oda csak büntetésből kerülnek tündérek. Legalábbis így hittem sokáig.

A tündéreknek nincs gazdájuk, éppen ezért sokan úgy gondolják, hogy egy kicsi mindenkinek jut belőlük, ahogy a vízből és a levegőből is. Nappal közöttünk kóborolnak, mert nagyon szeretik a fényt, abból táplálkoznak, attól erősödnek. Kevesen láthatják meg őket – de aki egyszer is megpillantotta valamelyiküket, sosem felejti el, bár bizonyára azt hiszi, csak álmodott. Én láttam, sokszor láttam egyiküket. Azt, aki éjszakánként egy nyárfában húzta meg magát. Úgy gondoltam, hogy ő az én tündérem. Fordítva nem volt igaz: ő nem ragaszkodott senkihez, így hozzám sem. Mindenkit kedvelt, de senkit sem szeretett igazán. Én sem voltam különb nála, azt hiszem, talán ezért választottam éppen őt magamnak. Nem akart senkihez sem tartozni, nem akart tündérgyerekeket nevelni, virágmézet készíteni – beérte azzal, hogy csodálták őt.

– Senkié sem tudok lenni, hiszen a magamé sem vagyok. Ha valakié lennék, nem lehetnék mindenkié! – dalolgatott a kis tó menti ligeterdő fái között elsuhanva, miközben hosszú indahaja rátekeredett hol egyik, hol másik arra járóra. 

A varázslónak nagyon rossz kedve volt mindettől. Mindent és mindenkit birtokolni akart, felügyelni, zsebében tartani, csakhogy a nyárfa tündére fölött nem volt hatalma. Szobájában komoran járkált föl-alá, sötét palástja haragosan lebbent léptei nyomán.

– Jól van, ha így, hát legyen így! – dübörgött mérgesen, s a tükrök megrezzentek a falakon. – Ő fényből él, hát a fényt veszem el tőle. Legyen egyre kevesebb a fény! Hanyatló Napot akarok, egyre hosszabb éjszakákat! Fázzon, vacogjon! Legyen hideg, fagyos a világ! – intett kezével, s erre a sugaras, nyári nap elsötétedett, és hideg szél támadt.

Az emberek csak annyit érzékeltek, hogy abban az évben korán és hirtelen jött az ősz. A tündérek lombjukat vesztett fáik odvába menekültek. Az én tündérem is elbújt a nyárfájában, és egyre jobban didergett.

– Mindenkié volt, hát ne legyen senkié! – dobbantott a Varázsló, és szikrákat szórt a szeme. – Lakjon sötét barlangban, és csak éjjel lehessen látni! Nappal, amikor a Nap fényt borít a világra, legyen örökre láthatatlan!

És a tündér, a mindenkire egyformán mosolygó tündér másnap egy nyirkos, sötét barlangban arra ébredt, hogy láthatatlanná változott.

– Ezt csakis a Varázsló tehette velem – forrongott a tündér. – Ezt a szégyent! Így pontosan annyit érek, mint egy fatuskó. Illetve még annyit sem, mert azt legalább látni lehet. Mit sem ér a darázsderekam, költők tollára kívánkozó szépségű ajkam… Ördög vigye a varázslót! – De hiába mérgelődött, csapkodott maga körül, a barlang hallgatag sziklái nem vigasztalták meg.

Éjszaka, amikor megtört a varázs, és az emberek legmélyebb álmukat álmodták, a tündér unatkozva lóbálta láthatóvá vált lábát az egyik sziklán ücsörögve.

– Szép, mondhatom – méregette puha kezét, formás lábát. – Tényleg szép minden rajtam, de mi értelme? Senki sem láthatja. Gyűlöllek, Varázsló! Kimondhatatlanul gyűlöllek!!! – toporzékolt a nyárfa tündére, akinek egykor minden és mindenki egyformán kedves volt.

A Varázsló érdeklődve ült fel selyemágyában.

– Hah, mit hallok? Nem hiszek a fülemnek! – dörzsölgette elégedetten a kezét. – Lám, lám, szögre akaszthatod messze földön híres szépségedet! Ott, a barlang mélyén a pókok sem vesznek észre! – ujjongott örömében. De aztán elkomorodott: – Ej, ez igazán nem varázslóhoz illő viselkedés! Gondolkozzak csak hangosan! Az igaz, hogy most már senkié, mert eltüntettem a világból. De az enyém sem, mert ettől aztán egy manófülnyit sem szeret jobban. Ha éppenséggel nem utált meg végzetesen… Mégsem tetszik ez így nekem! Miért is nem kellettem neki? Hiszen ha elfogadna, ő is kedvére pompázhatna teljes szépségében, és én is elégedett lehetnék, mert megszereztem őt. Miért nem akart engem, kizárólag engem? Miért nem csak nekem szép?

Ünnepélyes mozdulatokkal a nagy tükréhez sétált, fejét büszkén felemelve a hideg ezüstös üvegbe nézett, és megszólította az onnan visszaverődő ezüstvarázslót.

– Talán rossz vagyok? Rossz varázsló?

– Igen, rossz vagy – bólogatott a tükörvarázsló lelkesen, leplezetlen örömmel. – Nagyon rossz! Valamint gonosz is. Szörnyen gonosz!

– Jó-jó, ennek mi örülünk. De ha ilyen maradok, a kökörcsinnek sem fogok kelleni, nemhogy egy tündérnek!

 – De miért nem elég, ha a tulajdonoddá válik? Mint ez az ezüsttál, itt! – mutatott a tükörvarázsló az asztalkán díszelgő finom edényre. – Vagy mondjuk az a kép, ott, a falon! – bökött a varázsló nagyapja bekeretezett, díszes képére.  – Azok sem szeretnek téged, mégis elégedett vagy, hogy a tiéd mind. Miért vársz el olyat mástól, amire te nem vagy képes? 

– Igazad van – paskolta meg önnön ezüstvállát a tükörben a varázsló. – A szobrok sem éreznek, mégis milyen szépek… Csakhogy a szobroknak nincs saját akaratuk, és nincs rosszkedvük soha. Neki pedig mindig az lenne, ha idehoznám.

– Akkor azt tanácsolom, hogy csináltass róla egy szobrot – mondta a tükörvarázsló –, akkor annyit nézegetheted, amennyit csak akarod. Nem látod soha fáradtnak, unottnak, rosszkedvűnek. Nem lesz beteg, nem nyavalyog, nem kell vele foglalkoznod, nem kell rá figyelned, nem kell meghallgatnod, amikor éppen neked van rossz kedved. Számtalan előnye van egy szobornak, hidd el, ez a megoldás!

– Nem jó. Azt akarom, hogy ha magamhoz szorítom, öleljen vissza. Nekem is jólesne az asszonyi meleg. Nem sokszor, nem állandóan, mert attól kiverne a víz; de időnként igen. Persze akkor, amikor én akarom. A szobrok nem tudnak ölelni. Igaz, tőlük nem is várom el, hogy a kedvemet keressék. De mit fecsegünk mi itt! – komorodott el a varázsló saját gondolataitól. – Ha csakugyan meg akarom szerezni őt, mégis muszáj, hogy megszeressen. Legalább egészen picit. Mert akkor önként tesz meg ezt-azt értem. Mert neki ez jó. Ilyen szobrot nem árulnak sehol, és sajnos rabolni sem lehet.

– De miért akarod, hogy ide jöjjön? Eddig kézzel-lábbal tiltakoztál ellene. Miért nem volt jó neked az, hogy ott lakhat az unalmas fái között, te pedig itt, ebben a csupa kő palotában? Szerintem fölösleges volt átköltöztetned a barlangba. Ott sem a tiéd, ráadásul rosszul is érzi magát. De ha ennyire akarod, akkor rabold el! Mi az neked? – bátorította őt ezüstszájával a tükörvarázsló.

– Hogyisne! Hogy egész nap itt siránkozzék! Biztosan piros lesz az orra, ha sírni kezd. Borzasztó lenne! Nincs annál borzasztóbb, mint egy maszatos arc piros orral! Én úgy akarom őt, hogy mindig egyformán szép legyen! Hidegben, hóban, jeges esőben egyaránt!

– Akkor vallj neki színt! – váltott hangnemet az ezüstvarázsló, mert már fárasztotta a sehová sem vezető locsogás.

– Ugyan! Nem értené meg. Jaj, de nehéz dolog ez!

Az ezüstvarázsló megunta a felesleges huzakodást, és egyetlen haragos szemvillanással eltűnt a varázsló elől. A keretben újra csak egy fémes csillogású üveglap állt. A varázsló fel-alá sétált sötét kamrájában – töprengett, gondolkozott, majd a homlokára csapott, és felkiáltott:

– Megvan! Hát persze! Királyfivá változtatom magam! Mindennél és mindenkinél szebb és jobb királyfivá! Úgy nem fog tudni ellenállni nekem.

Azzal átbucskázott a fején, és délceg királyfi vált belőle. Nyomban elindult a tündérhez.

 

A tündér, aki egykor egy nyárfában lakott, bánatosan lógatta egyáltalán nem látható orrát a barlang homályában. Odakint hét ágra sütött a Nap, bent viszont nyirkos sötétség uralkodott.

 – Vajon még mindig olyan szép, selymes a hajam, mint annak idején volt? – kérdezte magától, hangjában kételkedéssel. – Jobb is, hogy nem lát így senki. Sem így, sem úgy. Utálatos állapot! – kesergett. Majd a barlang bejárata felé fordította fejét. Elámult. Megdörzsölte láthatatlan szemét, és ujjongva mondta magának:

 – Ez nem lehet igaz! Egy királyfi! Egy valódi, látható királyfi! És micsoda királyfi! – ugrándozott örömében, aztán a teste helyére nézett, és elfolyt az összes öröme. Sírni volt kedve. Életében nem látott még ilyen derék, tiszta tekintetű királyfit. Bár semmilyent nem látott korábban, az is igaz.

– Van itt valaki? – szólt be a barlangba a királyfivá változott varázsló. – Úgy értem, lakik itt valaki? Vagy teljesen üres ez a barlang? Mert ha nem lakik itt senki, akkor meghúzom itt magam éjszakára.

A tündér szorosan a falhoz lapult, bár olyan láthatatlan volt, hogy emberfia nem vehette volna észre – kivéve a varázslót. A varázsló igenis látta a tündért. A tündér pontosan tudta, hogy látja, csak nem értette az okát.

Amikor leszállt az est, és a városban minden jóravaló kismanó lefeküdt már, a tündérlány láthatóvá vált. Előjött a barlang mélyéből. A királyfi elbűvölten figyelte.

– Ki vagy te? – kérdezte a világ legártatlanabb hangján.

– Ki vagyok most, vagy ki voltam néhány órával ezelőtt? Melyikre vagy kíváncsi?

– Bármelyikre! Mindkettőre! – hadarta az álruhás varázsló, akit teljesen elvarázsolt a látvány. Mert így, tapintásnyi közelségből egészen másnak tűnt a tündér, mint amikor fekete bazaltszikla-palotájában a varázsgömbjében figyelgette őt. Életszaga volt! 

– Éjszaka tündér vagyok. Vidám, táncos kedvű tündérlány. Illetve az voltam valaha. Csak nincs kinek énekelnem, táncolnom. A nyárfámban már nem lakhatok. Itt kell élnem, ebben a barlangban. De éjszaka legalább vagyok valaki. Nappal viszont senki. Nincs testem, nincs hangom, nem vagyok látható.

– Gonosz varázslat ül rajtad… Ki tette ezt veled? – kérdezte a királyfi, mert titokban kíváncsi volt, hogy mit is gondol róla a lány.

– A varázsló. A gonosz varázsló. Akarta, hogy az övé legyek, hogy szeressem… De hogy szerethettem volna olyat, aki csak harácsolni és gyűlölni tud? Hogyan lehet az ürességet, a hazugságot, az önzést szeretni?

– És… ki ez a varázsló? Mit keres ő a ti világotokban?

– Mit keres? Nem keres semmit. Kirúgták a bükkösből. Nem tudott együtt élni senkivel. Amikor fagyos tekintettel sétált a bükkök szürke törzsei között, még az erdőalji virágok is elhervadtak alatta. Vezérfának képzelte magát, de nem volt benne elég alázat ahhoz, hogy bárkit is bárhová vezethessen. Így a fák kiutasították maguk közül, azt susogták, hogy nincs az ilyennek helye a bükkfaerdőben, e templomban. Akkor költözött egy bazaltoszlopos palotába, és kezdett el egyre sötétebb erőkkel cimborálni. Lásd, velem is mit tett…

 – Megölöm őt, egy életem, egy halálom! – fogadkozott az ifjú, akit a saját gonoszsága csakugyan megdöbbentett.

– Ugyan, hagyd! Attól nem változik meg semmi körülöttem. Éjszaka leszek, nappal nem leszek, mint a Hold az égen.

– Felszabadítalak az átok alól!

– Kedves vagy, de nem tudsz vele szembeszállni. Rossz, gonosz erők laknak benne. Aki jót akar magának, távol marad tőle.

– Visszajövök holnap! – mondta a királyfi. – Visszajövök, és elhozom neked az ezüsttükröt a palotájából! Abban lakik az ereje.

– Honnan tudsz te az ezüsttükörről? – kérdezte a tündérlány gyanakodva. – Az ezüsttükörről csak az tud, aki már járt nála!

– Hmm… Ő maga mondta nekem.

– Te találkoztál már vele? – nézett a szemébe mélyen a lány, meglehetősen nyugtalanul.

– Szoktunk találkozni… Semmi különös, csak úgy összefutunk időnként itt-ott. Véletlenül. Iszunk egy-egy kupa sárkányvérszörpöt, beszélgetünk pár szót, nem érdekes. Ne félj, rám nem hat a varázsereje! Engem nem tud megrontani!

 – Te tudod… De vigyázz magadra! Hosszú idő óta te vagy az első ember, akivel beszélgetek. Aki érti a szavam. Hiányozni fogsz… Gyere vissza!

A királyfi szívét különös bizsergés járta át. Amikor a jég meleg húshoz ér, talán az lehet ilyen. A varázsló szívét ugyanakkor éktelen düh mardosta.

– Meg akar ölni! Ezt nem hagyom! – mondta, amikor becsapta titkos kamrájának ajtaját, és az ezüsttükör elé állt. A hasonmása gonoszul vigyorgott rá.

– No, mi van? Fogytán az erőd?

– Hallgass, mert darabokra törlek! – mordult rá a varázsló, és szikrákat szórt a szeme. – A sötétség velem van, és nem engedem, hogy néhány nyomorult napsugár tönkretegye a birodalmamat!

Ekkor a királyfi a varázsló ruhája alatt kihúzta magát. Megfeszítette izmait, és hatalmasat sóhajtott. Az ablakon a függönyök meglibbentek, és a réseken besütött a nap. A varázsló a függönyök után kapott. Majd újabb sóhajtás, újabb függönylebbenés – s ekkor már hiába próbálta rémülten újra meg újra behúzni a firhangot. A királyfi egyre nagyobb levegőket vett odabenn – csak úgy szálltak, suhantak a függönyök az ablakon!

– Igyekezz! – recsegett a tükör hideg ezüsthangján. – Gyerünk, mi lesz már! Ha nem sikerül, mindkettőnknek vége! – sürgette az ide-oda kapkodó varázslót, de hasztalanul. A függönyök táncba kaptak, és helyet adtak a napfénynek, ami utat tört a szobában, egyenesen a tükör felé. A tükör fakulni kezdett. Először csak a szélein veszítette el fémes csillogását, aztán lassan olvadni kezdett befelé, egyre kisebb folt csillogott gonoszul a közepén – majd egy utolsó sötét pöttyel kimúlt a világból. Csak ártalmatlan, átlátszó üvegdarab maradt a keretben. Ugyanabban a pillanatban a barlang mélyén a tündér teste megtelt vérrel, arca kipirosodott.

A királyfi végignézett magán. Az egykori varázsló fekete ruhája kényelmetlenül tekergett rajta. Rosszul érezte magát benne. – Meg kell szabadulnom tőle! – gondolta, és ledobta magáról a holmit.

Az ezüsttükröt, ami a falon csészealj méretűvé zsugorodott, bevágta a zsebébe.

– Gyorsan, a barlanghoz! – kiáltott.

A nyárfa tündére a barlang előtt ült. Amint meglátta a királyfit, felpattant, és ugrándozva integetni kezdett:

– Tudtam, hogy visszajössz! Tudtam, hogy legyőzöd a Varázslót! – kiabált felé immár vidáman, bár az orra még piros volt. A királyfi pedig örömmel nyugtázta magában, hogy nagyon is tetszik neki ez! Boldogan számolgatta magában minden látható porcikáját: két láb, két fül, nevető száj, integető karok, maszatos arc… Tökéletes! Bár nem volt többé tündér – láthatóságának ez volt az ára.

– Nézd csak, ez te vagy! – tartotta arca elé a kis zsebtükröt. A tündér a tükörben egy kedves, kócos emberlányt látott.

Csuda bánja a varázslót! – gondolta a királyfi, és örömmel nézegette saját húsos kezét. – Igaz, így meg fogok öregedni egyszer, és eltűnök majd az út végén minden meséből, de az még soká lesz…

− És most már mindig így maradunk? – kérdezte a tündérből lett lány, aki soha többé nem lakhatott nyárfában.

– Nem, nem így. Sok mindent fogunk még elveszíteni az út során, de kapunk helyette majd mindig másvalamit, aminek örülni tudunk.

– Ez azt jelenti, hogy velem maradsz mindig? Többet nem mész el? Nem hagysz el?

De hogy a királyfi mit válaszolt neki, arra már nem emlékszem.

 

Ha bárhol találkoztok a királyfival, vagy sok-sok év múlva az öreg királlyal, ne kérdezzétek meg, tud-e még varázsolni. Poharat az égben nem fog megtartani, de tud, nagyon tud már valamit, ami nélkül szürkébb lenne a világ. A poharakat majd én megtartom helyette a levegőben. Még sok idő van addig, amíg egyszer valaki engem is újra láthatóvá varázsol.

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése