Egy gondozott verskertészet

Kritika, KritX

„Nagyon érezni, hogy Babics műgonddal csiszolgatta hibátlanra e gyémánt verskrajcárokat, de az igazán szép megoldások azok, amelyeken mindez nem érződik, ahol könnyedén gördülnek a sorok, mintha csak így beszélne, gondolkodna – s a versek többsége ilyen, és sejthető, hogy ezekkel dolgozott többet. Akad tehát egy-két szöveghely, ahol a gyémánt visszacsiszol, és a földre esik a csiszolófej.” – Simon Adri kritikája.

 

Az esőcsepp, míg zuhanása tart, 

nem vádolja okát, a zivatart,

s hogy fényt tör meg, s ettől kitakart,

s hogy a Teremtés része, mégse lény;

szétfröccsen a varázsfa levelén,

csak töredéke csöppen le elém;

s írok esőcsepp-költeményeket,

mert betölt az elemi szeretet,

s mert tudom, a széthullás fáj Neked;

 

… és túláradásom maga a part.

E néhány sor, az Esőcsepp című költemény zanzája lehetne Babics Imre 2017-es verskötetének. Benne van mindaz a töredékességből felépülő teljesség, mely ismét darabokra hull szét; a fraktális természet s a teremtmények iránti részvét és szeretet, törékenységükben, illékonyságukban megragadásuk, majd elengedésük, amely szervezőelve a kötetnek is. Mert bár Babics életművét a verskötetek s egy-két dráma mellett eposzok alkotják, tehát részben a nagyobb ívű műnemek közeli ismerőse, a szóban forgó, olvasóbarát karcsúságú verskönyv olvastán mégis valamiféle „cseppben tükröződő óceánt” idéző teljességélményünk támad. Hogy ez az író mindenekelőtt és végérvényesen költő, és ezt nem is tagadja, sőt.

A szerkesztés már-már rigorózusan tudatos (bár a „hány éves a kapitány” típusú számolgatós-számmisztikus szövegértelmezésnél mindig élek a gyanúperrel, hogy a „pont annyi” az pont utólag lett belemagyarázva): a fülszöveg szerint „A Babics Imre név betűinek számértéke összesen 231, ha ezt elosztjuk az abszolút szent számmal, ami a 3, kijön a bűvös 77.” Ennyi verset találunk ugyanis a kötetben, mint a 77 magyar népmesében (csak ott más a célcsoport), s már a címeket szemügyre véve úgy érezzük, a Teremtés nagy lexikonában lapozgatunk: Lugasmadár, Fenyőünnep, Vadállat, Viharfelhő, Fagyöngy, Tükörponty, Madártávlat, Kutyafogat, Kertfohász, Vadhajtás, Harangzúgás, Tengerfenék, Rókamúlt. Csupa egyszavas cím, de csupa jelentéssűrítő szóösszetétel, melyekből sejthetjük, hogy nem a természeti jelenségek és élőlények egyszerű ábrázolásáról van szó. További verscímek is e gyanúnkat erősítik, melyek ezt az idilli természetközeliséget okkult, mélyvilági és ugyanakkor tökéletesen e világi szenvedéstörténetbe ágyazzák be: Földtulajdon, Ököljog, Sírásó, Kísértetház, Vérnyomás, Dögkút, Fantomfájdalom, Marhavagon, és legalábbis baljós hangulatot kelt két szójáték-cím: Holfény és Étermérgezés.

Nem tudok elszakadni a hangulattól, emléktől, amit a Szabó Mihály forgatta, Csontos János készítette Írókorzó-sorozat Babics Imréről szóló epizódja hagyott bennem: a költő bakonyszücsi birtokán csodálatos növénykertet gondoz, ahol nyugalmas szimbiózisban élnek az egymástól földrajzilag távol eső vidékekről származó fák, cserjék, virágok. Egy nagy, zöld vadon-lugas képe van előttem, melyben Babics otthonosan kalauzolja a látogatót, s érezzük: az entrópia, a burjánzás mögött-között egy mélyebb rend és törvényszerűség munkál. Hadd idézzem meg saját, Egy elvadult arborétum című versem néhány sorával ezt az ősrengeteget, mely, mint Babicsnál, az olvasható szövegrengeteggel indázik egybe: „borzongatóan izgalmas (…) hogy / mindenhol áthallások burjánzanak a költészet maga / nem is más mint egy hatalmas magára hagyott elvadult / őrjöngő arborétum (…) minden mindennel / összefonódik sokféle mag szárba szökken hogy / melyik tör utat magának megjósolhatatlan / kihajtván poétika poétikára rátekeredik / egyik a másikat fojtja másik a harmadikra / növeszti bódító virágát majd súlyos gyümölcsét / fedve a gyengébb hajtást a Nap elől s ha magába / szívott minden fényt színpompásan kicsattan és / vagy rálelnek elfogyasztják vagy megfeledkezvén róla / elbuggyan megaszalódik lehull összerohad / visszaszívja a föld az örök metabolizmusba s húsával / táplálja akit élni nem hagyott korábban vagy / megint a következő csírákat”. Effélék tárulnak elénk a bakonyszücsi arborétumban és Babics szövegkertészetében is.

Ahogy Babics Imre a formai eszköztárral bánik, az már-már zavarba ejtő hozzáértést és akkurátusságot tükröz – a tőle jól ismert, öt sor múlva ölelkező, váratlanul ráütő, egymástól távoli rímek, a precíz szótagszámlálás, a váltakozó hosszúságú, bonyolult rendben álló sorok, a megbúvó ritmika akár fárasztónak is tűnhetne egy idő után, hisz ezekre mind oda kell figyelni a minél teljesebb befogadáshoz, avagy többször újraolvasni. Ám van valami, egy emberi tényező, ami érvényessé teszi ezt a formai virtuozitást és szinte kényszeres tökéletességre törekvést: azt érezzük, hogy Babics számára e rend – mely a kozmikus renddel áll metonimikus viszonyban – menedék, egy szélvédett bivak. A társadalmi valóság, a többi ember és önmaga elől is. Ezt bemutatandó, rögtön belecsapnánk a lecsóba, ráközelítve a Nyárutó című versre.

Ágyban fekszem, a roppant nyárfát siratom,

ágain fagyöngyökkel állt egy ér mellett,

hitvány polgármester szolgalelkűsége,

újgazdag parkolója miatt lett vége,

s csak lubickolnak e szardínialelkek

körülöttem rajban, a létmélyre vakon.

Rímképlete A B C C B A, magát a versszakot ölelik át rétegesen a rímpárok (e forma lenne a legautentikusabb egy hagymáról szóló versnek, de ilyen sajnos nincs a kötetben); a szótagszám minden sorban tizenkettő, és egy sajnálatosan hétköznapinak számító helyzetjelentést kapunk, miszerint a helységben úri huncutságból, rátartiságból értelmetlen természetpusztítás folyik. A létmélyre vakon lubickoló szardínialelkek plasztikus, élő metaforái a tettesek, a helyi elöljárók lelkivilágának. Majd az optika kanyart vesz, és önmaga felé fordul:

Ágyban fekszem, másnaposan-félrészegen,

és mellettem temetkezési likőrök,

s mint pusztítók lelke, oly roppant sötéten,

s haldoklom szokás szerint, de nem lesz végem,

ereimben a gyilkolni készülő rög

vár még, tudom, s fogadalmam meg nem szegem.

Hogy miféle fogadalmat nem szeg meg, az kiderül a későbbiekben: itt marad, míg meg nem írja, hogy „a fényárbóckosárból angyal néz a nyárra”, vagyis nagyjából, míg költői hivatását be nem teljesíti. Haldoklásának sötétsége az említett szardínialelkeké, gyötrelme az alkohollal viaskodóké. Izgalmas rímpárokat kapunk: félrészegen – meg nem szegem, likőrök – készülő rög, és továbbra is szigorúan tizenkét szótagot minden sorban.

Az „ágyban fekszem” állapottal kezdődik mind a négy versszak, a betegség a vers origója. Közben macskák telepednek csípőjére, mellére, akik „szeretetbóják és nem anyagi súlyok”, ezek az éteri lények más dimenzióban léteznek – mint már majdnem a költő maga is: „s addig a hitványságba bele nem fúlok, / s egységben hunyom le két véreres szemem.” Látható, hogy tartalmi-formai egészség ragyogja be a költeményt a betegség, a testi kín sűrű, de sehol nem részvétlen leírása során.

A Vérnyomás című opusz néhány sorával szeretném illusztrálni, milyen, amikor a forma felfalja a nyelvet:

(…)

Lényük talpfákon biceg: futóhomokon,

megy és retteg…

S feltépettek

zárt vagonajtók általam – volt rá okom –, (…)

A versegész amúgy nem sikerült rosszul; igazságtalannak tűnhet, amikor kiragadok belőle négy sort, hogy egy magyartalanul hangzó megoldást szemléltessek, de hadd erősítsem meg: nem példát hozok a kötetben elharapódzó germanizmusra, lévén hogy erről szó sincs, épp ellenkezőleg: ha van még hová fejlődni, hát e csekély számú példány feloldása az irány szerintem. E helyt a jól hangzás, a formai felépítettség ment a nyelvotthonos mondatszerkezet rovására. Nagyon érezni, hogy Babics műgonddal csiszolgatta hibátlanra e gyémánt verskrajcárokat, de az igazán szép megoldások azok, amelyeken mindez nem érződik, ahol könnyedén gördülnek a sorok, mintha csak így beszélne, gondolkodna – s a versek többsége ilyen, és sejthető, hogy ezekkel dolgozott többet. Akad tehát egy-két szöveghely, ahol a gyémánt visszacsiszol, és a földre esik a csiszolófej. A zenélő, otthonos, könnyed sorok gyakran kitartó és nem kevés kézügyességet igénylő munka eredményei.

A könyvcímről elsőre azt gondolhatnánk: ugyan hogy lehet ilyen hosszú címet adni egy könyvnek – Abrak a vadnak, ablak a vaknak? Főleg, hogy további asszociációkat is meghív, pl. a vakablakot. Mégis, mivel pontosnak és kifejezőnek találjuk, valamint szintén egy kváziönálló versnek – rímmel és metaforizáltsággal: a vadállat tápláléka és a (létmélyre) vak ember lehetősége a látásra, az ő szellemi tápláléka mint párhuzamos létminőségek –, itt érvényesnek érezzük ezt a terjedelmet még cím esetében is. Ezt erősíti a borítókép is, melyen fekete szobából egy ablak nyílik ki épp egy szélfújta búzamezőre, a háttérben az ég színe is különös – azt hiszem, ezt az árnyalatot nevezik királykéknek.

Említhetnék még hosszabb lélegzetű költeményeket, mint a Marhavagon vagy a Kocsmadal: mindkettő oldalakon át hömpölygő, erősen allegorizált, sorról sorra szigorúan megkomponált költemény, s az első feldolgozhatóságát nehezíti, hogy bár tizenhét darab tízsoros strófából áll, egyetlen mondat az egész vers. Ám ha valaki veszi a fáradságot, hogy végigolvassa, és elmélyüljön benne, valódi irodalmi élményben lesz része. Ugyanez elmondható a Kocsmadalról is, azzal a különbséggel, hogy a mondatokra szabdaltság könnyebben olvashatóvá teszi a költeményt. A lírai alany, aki egyébként önpusztításban nem gyenge, tökéletes vérképével mereng a kocsmában a falu öntelt tolvaját megtámadó csontrákon, itt mereng a végtelenen és a mulandóságon: magasságmámoron, időtlenségigényen; a növekedés neszét, majd az átkelés árnyát szólítja később, a bűbáj-béklyózottat, aranykor-ajzottat, felhővel fűtöttet, akinek létezését a kozmosz csendje nyeli el, mely létezés minden más élet szebbé, mélyebbé tételére irányul – egzaltált ön- és létértelmezési kísérleteit mindazonáltal nem érezzük túlexponáltnak, dagályosnak, inkább sokféle létregisztert felölelni akarónak és önszeretetében is önmarcangolónak. A kötetkompozíció ügyes lezárása az Ellentmondás című kötetzáró vers – ha morbid lennék, azt mondanám, lehetne Babics sírverse, felvésve majdani sírkövére:

Életben vagyok még,

s hold fényétől halott.

Mindig versbe fognék,

de inkább szárnyalok.

 

Röppályám költemény,

hold fényéből szövött.

Ívén megértem én:

voltam itt, s eljövök.

De mivel az életet jobban szeretem, mint a halált, szívesebben járok a fényben a sötétségnél, s mert Babiccsal elhiszem: magasabb lét ölén / nincs főemlősfölény, e természet-gondviselésre ráhagyatkozva maga a halál is csak egy nagy történet kis mozzanatának tűnik, az isteni gépezet halk nyikordulásának.

 

Simon Adri

 

Babics Imre: Abrak a vadnak, ablak a vaknak. Napkút, 2017.

Kommentek elrejtése, megjelenítése