Vágyak tengere – Wágner Szilárd novellája

Epika, Próza

Könnyedén lökte el magát a tetőről, szárnyait kitárva ereszkedett alá. Átsuhant a templom előtti tér felett, és a szemközti park fái közé repült. Keresett egy csendes helyet, ahol elkerülhette a kíváncsi tekinteteket, és leereszkedett a földre. Egy pillanat múlva jól öltözött ficsúr képében lépett ki egy öreg tölgy mögül. Fütyörészve indult meg a színes üveggolyókkal játszó kamaszok csoportja felé. Érezte a kisebbek erőteljes reményét a győzelemben.

Nézte, ahogyan a festő ecsete nyomán a vásznon formát öltött az, ami az eszközt mozgató ember elméjében szunnyadt. Öröme kiült arcára, miközben a délelőtt délutánba, majd a délután estébe fordult. Láthatatlanul gubbasztott a tetőtéri szoba sarkában, és élvezte a kintről beszűrődő városi zajokat. Kicsit kitekintett a házból, ehhez mozdulnia sem kellett. Képes volt egy időben a készülő művet szemlélni és közben kiszimatolni a járókelők vágyait. Az elcsípett morzsákat jól megjegyezte, hogy majd később – vagy korábban, mert erre is képes volt – felkeresse őket, és vágyaik teljesüléséről gondoskodjon. Legjobban az egész életen át tartó vágyakat hajszolókat kedvelte. Az ő motiváltságuk kiemelkedett a pillanatnyi örömökre vágyókétól. Az előbbiekével együtt saját boldogsága is teljesebbé vált. Mint most is, amikor a férfi kecses kézmozdulatait nézte, azt, ahogyan a vászonra felvitt színekből már kezd láthatóvá válni az eredmény. Nem rossz, állapította meg. De lesz jobb is. Ez csak a kezdet, mondta magában.

A festő, a nap utolsó sugarainál hunyorogva vette szemre aznapi munkáját. Jól haladt. Ugyan a kép nem rendelésre készült, a drága vásznat és festéket mégis felhasználta, hogy a fejében megfogant látomást visszaadja.

Aznapra végzett. A palettát az állvány lábához támasztotta, az ecsetekkel elsétált a lavórhoz. A szőrszálak közül alaposan kimosta a festékeket, néhányat hígítós üvegbe tett.

Az alaktalan árny hangtalanul hagyta el a lakást, hogy máshol testet öltve jelenhessen meg. Munkája során ezt szerette a legjobban: amikor megkóstolhatta az anyagi világ „ízeit”.

Megszólalt a csengő. A férfi a falon ketyegő órára nézett. Látogatója kicsit korábban érkezett, de elnézte neki, hisz még fiatal. Olyan kis heves. Pont ezt szerette benne. Mielőtt az ajtóhoz ment, felhúzta az óra láncát.

A kopottas barna ajtó kitárult. A lépcsőházban a vidám arcú lány állt, akit a minap ismert meg, miközben a város főterén készített vázlatokat az új megrendelő számára. Szóba elegyedtek, és észre sem vette, hogyan repült el az idő aznap. Az éjszaka derekán azon kapta magát, hogy fázik, és a várost kettészelő folyó partján sétál kézen fogva az állandóan csacsogó szépséggel. Amikor tudatosult benne, hogy milyen későre jár az idő, elszégyellte magát. A lányt hazakísérte, szüleitől elnézést kért szemtelenségéért. Azok megértésükről biztosították, és mosolygós arccal köszöntek el tőle. Frissen tért haza, már hajnalban elkezdte a képet előkészíteni. Késő estig dolgozott. Megszűnt számára a külvilág. Csak két nappal később, amikor a lány először meglátogatta, ébredt rá, hogy mi mindenről feledkezett el. Teljesen meglepődött. Egy lány nem járkálhat csak úgy, férfiak után. Érezte, hogy ez a kedves teremtés más, mint akiket eddig megismert. Annyira könnyed, jókedvű és fesztelen volt, el sem bírta képzelni, hogyan tudott a lelke ebben a világban így kivirágozni.

Állt az ajtóban, piros pöttyökkel tarkított ruhájában, fején kis kalappal, kezén fehér csipkekesztyű. A fejfedő alá összefogott sötétbarna haja szépen eligazítva, nem úgy, mint korábban, amikor a folyóparti szél össze-vissza fújta a tincseket a lány szemébe.

– Itt vagyok – nyújtotta kezeit az őt szemlélő férfinak.

– Látom. Egy pillanat.

Az ajtó bezárult. A festő a fogason lévő sálért nyúlt, majd a kabátot öltötte magára. Gyérülő őszes haját megfésülte, az eredményt a zakója zsebéből elővett kis tükörben nézte meg. Alig negyven, haja mégis alaposan megritkult. De mit számított most ez. A lány érte jött, ahogyan ígérte. Ő maga pedig készen várta, ahogyan ígérte. Máris azon gondolkozott, hogy az esti sétát követően megint megújult erővel, friss elmével veti majd magát az alkotásba. Amikor elkészült, kilépett az ajtón, s kezét nyújtotta a bájos teremtésnek.

 

*** 

A fiatal férfi feszülten figyelte a pályán száguldó lovakat. Az Új Remény nevű ló jelenleg a harmadik helyen volt. Feltette rá az összes pénzét, mert az egyik buki megsúgta neki, hogy a ló most gyógyult meg egy betegségből, és a gyógyszerek fokozó hatása még tart. Évek óta erre az alkalomra várt: hogy kapjon egy tuti tippet. Az így szerzett pénzzel elkezdi új életét. Valóra váltja apja régi álmát, és megépíti a luxus óceánjárót, ami nemcsak a legtöbb utast lesz képes szállítani, hanem a legrövidebb idő alatt teszi majd meg a két kontinens között az utat.

A megtett ló erőre kapott az utolsó körben. Az élre került, és az utolsó fél távon kétséget sem hagyott afelől, hogy ki ér át elsőként a célvonalon.

A fiatal, kabátja gallérja mögé rejtőző férfi némán indult a pénztár felé. A zsebében lapult a nyertes szelvény. Egy percre sem engedte el. A kasszák mellett lecövekelt a falnál. Várta, hogy a helyiség kiürüljön. Akkor odalépett az ablakhoz, és betolta a szelvényét.

A pénztárban ülő idős férfi feltette a szemüvegét. Megnézte a papírcetlin lévő összeget és a ló nevét. Pillantása rövid időre a fiatal férfira esett, majd újra a fogadószelvényre.

– Most szeretné elvinni az egészet? – kérdezte a pénztáros.

– Igen.

A válasz érzelemmentesen hangzott el.

– Egy pillanat türelmet kérek – mondta az idős férfi.

Azzal lehúzta a rácsot az ablak előtt és felállt a helyéről. Csoszogva kibaktatott fülkéje ajtaján, hogy pár perccel később egy csíkos öltönyös, jó kiállású férfival térjen vissza. Az újonnan érkezett személy halkan kérdezte a pénztárostól, de a fiatal férfi hallotta:

– Ő az?

Az öreg biccentett.

– Uram, ha kérhetem, velem fáradna? – szólt ki az ablak mögül. – Ott hátul – mutatott a kérdéses irányba –, balra, van egy ajtó. Kérem, fáradjon oda!

A fiatal férfi szó nélkül odament. Türelmesen várta, hogy feltáruljon a gazdagsága felé vezető ajtó. Amíg várt, szemrevételezte a bejárat anyagán keletkezett apró repedéseket, a keret mellett lévő kis hézagokat, amelyeket az állandó csapkodás okozott, meg a használattól fényesre csiszolódott kilincset. Fejben kiszámolta a szükséges munkálatok és anyag költségeit. Elhatározta, a hét elején árajánlatot tesz az intézmény felújítására. Ekkor kinyílt az ajtó.

Belépett a folyosóra, a csíkos öltönyös által mutatott irányba mentek. Újabb ajtón átlépve egy irodába ért. Bent egy vékony keretes szemüveget viselő, fehér öltönyös, sovány férfi ült az asztal mögött. Szájában vékony szivar füstölgött. Előtte az asztalon pénztárkönyvek, feljegyzések tornyosultak rendezett oszlopokban. Elmélyülten tanulmányozta az egyiket. Amikor meghallotta a szobába érkezett férfi lépteit, felnézett. Becsukta a könyvet, és átható tekintetével alaposan végigmérte az előtte állót.

– Nos, uram – kezdett bele, miközben a székre intett. – Önt nagy szerencse érte a mai napon.

Várt, hátha leül az idegen. Mivel nem történt semmi, folytatta.

– A nyereménye rendkívüli. A fogadóiroda fennállása óta ez az első ilyen nagy nyeremény. Megkérdezhetem, kitől kapta a tippet?

Felvette a szivarokat tartó dobozt az asztalról és kinyitva a férfi felé fordította. Az meg sem mozdult, mereven nézett az irodavezetőre.

– Egy bukmékertől. Lent, a kapuban futottam össze vele.

– Elmondaná, hogyan nézett ki? – A fehér öltönyös kissé zavartan rakta vissza a szivarosdobozt az asztalra.

– Ez mit változtat azon, hogy nyertem?

– Semmit, uram, de szeretnénk tudni, kinek van ilyen áldott jó érzéke a lovakhoz.

A fiatal férfi megvonta a vállát és megszólalt.

– Átlagos külső. Fokhagymaszagú lehelet, zsíros haj. A kabátja foltos, a kezén ujjatlan kesztyű.

Az asztal mögött ülő átnézett a férfi válla felett és intett a háttérben várakozó csíkos öltönyösnek. Az azonnal elment. A folyosóról a pénzes kiskocsi zörgő hangja szűrődött be. Egészen az iroda ajtajáig hangosodott.

– Főnök – a fehér öltönyös összehúzta szemöldökét, a kinti alak helyesbített –, izé, uram, meghoztam.

– Hogy szeretné elvinni? – kérdezte a főnök a fiatal férfitől.

– Egy táska bőven elég lesz. Gondolom, van ekkora táskájuk.

– Át akarja számlálni? – Közben bólintott a pénzt hozó férfinak, hogy várjon még.

– Nem. Megbízom magában.

– Akkor nincs más hátra… – Azzal jelezte az ajtóban várakozóknak, hogy a pénzt elpakolhatják. – És megkérdezhetem, mit kezd egymillió dollárral?

– Meg – válaszolta a fiatal férfi.

A fehér zakós kérdőn nézett, várta a feleletet.

– De semmi köze hozzá.

A nyilvánvaló arcátlanságot kelletlenül nyelte le, szivarját remegve nyomta el. Alig várta, hogy megszabaduljon a szobában tartózkodó jégszobortól. Amint az utolsó köteg is bekerült a táskába, a fiatal férfi felkapta és egy fejbólintással elköszönt.

A versenypálya bejáratánál körbenézett. Szerette volna meghálálni a bukinak a tippet. Akárhogy kémlelte az emberektől nyüzsgő teret, a koszlott ruházatú férfit nem lelte. Elindult a buszmegálló felé. A járda mellett parkoló egyik taxiból kiugrott a sofőr, és elé állt.

– Uram, látom, mennyire lehúzza a kezét az a nehéz táska. Ne fárassza magát, elviszem olcsón, ahová csak kéri.

A foghíjas mosoly és a belőle áradó erőteljes hagymaszag zavarta ugyan, de valamiért mégis fontolóra vette az invitálást. Végül beült a hátsó ülésre. A sofőr vidáman huppant a kormány mögé. Azonnal gázt adott, meg sem várta a címet.

– A kikötőbe legyen szíves! – adta meg az útirányt a fiatal férfi.

– Természetesen. Hisz’ nagy ma az ünnep – vigyorgott a sofőr hátrafordulva, teljesen megfeledkezve a vezetésről. – Szép is, ha az álmok teljesülnek.

A fiatal férfi ezen eltűnődött egy darabig, majd kényelmesen hátradőlt, és átadta magát a város épületeiben való gyönyörködésnek. Néha a visszapillantóra nézett, és próbálta felidézni, honnan ismerős neki a taxis.

 

*** 

Az élvezet okozta földöntúli gyönyör átjárta minden porcikáját. Fürdött a vágyak tengerében, amelyeket halk sugallataival korbácsolt viharossá. A templom tetején gubbasztott láthatatlanul, onnan szemlélte az apró pontokat. Nem látta az arcukat, viszont a lelkük mélyén lakozó sóvárgásukat annál jobban ismerte. Amikor tehette, személyesen járta a világot. Ügynökei sokszor híján voltak minden szépérzéknek, és csak szenvedéssel teli aprópénznek való sóhajokat voltak képesek felhajtani számára.

Elveszett a lenti kavalkádból felszálló lélekáramlatban. Könnyedén lökte el magát a tetőről, szárnyait kitárva ereszkedett alá. Átsuhant a templom előtti tér felett, és a szemközti park fái közé repült. Keresett egy csendes helyet, ahol elkerülhette a kíváncsi tekinteteket, és leereszkedett a földre. Egy pillanat múlva jól öltözött ficsúr képében lépett ki egy öreg tölgy mögül. Fütyörészve indult meg a színes üveggolyókkal játszó kamaszok csoportja felé. Érezte a kisebbek erőteljes reményét a győzelemben. Hetykén elsétált mellettük. Harsány viselkedése magára fordította a kölykök figyelmét. E röpke idő alatt apró kavicsot rúgott az idősebb srác következő gurításának útjába.

Felszegett fejjel sétált a park közepén található tó felé. Azon gondolkozott, ki legyen a következő, akit elindít azon a hosszú úton, aminek során beteljesül minden, amiről álmodni mer.

– Még mindig nem unod? – szólalt meg mögötte egy határozott, öblös hang.

Megfordult. Kényelmesen a tavat övező korlátnak dőlt. Az előtte álló középkorú, marcona arcú férfit jól ismerte. Egykori társa volt az.

– Szervusz, Mihály! Rég láttalak. – Kezet nyújtott, de a másik megvetően elfintorodott.

– Miért nem adod fel? Nem látod, mennyire értelmetlen, amit teszel?

A burkolt dorgálás előrevetítette az évezredek óta fennálló vitát, amit az otthona elhagyása előtt annyiszor lefolytatott Mihállyal és a többiekkel.

– Nem értek egyet. Mi bizonyíthatná jobban a szabad akaratukat, mint ha képesek élni az adott lehetőséggel, vagy ha teljesül, mégis ellenállnak neki. Nézd csak meg – mutatott körbe –, boldogok. Abban a tudatban élnek, hogy mindenen változtathatnak. Hogy amit akarnak, azt elérhetik.

– Mert te hamis reménybe ringatod őket.

– Nem, Mihály. Ígéretemhez híven bebizonyítom, hogy a nekik adott érzések, amelyek a vágyakat felébresztik bennük, mennyivel teljesebb életet adnak nekik, és ezáltal fölénk emelik őket.

– Bah!…

– Hiába. A sok gyötrelemtől, amit a vágyak teljesítése okoz, képesek lesznek fejlődni. Mi viszont megrekedtünk.

– És úgy gondolod, te leszel a fényhozó az életükben?

– Nagyon remélem – válaszolta sóhajtva a korlátnak támaszkodó férfi.

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése