Ugrás a tartalomra

Czesław Miłosz versei Tőzsér Árpád fordításában

Csak a harangok zúgása,
csak a szentségtartók fénye,
az Istent dicsérő halálsikolyok,
a domonkosok és a ferencesek lábnyomai
a templomok kőpadlójában – védnek bennünket.
 

 

Magam igaz leírása, amint egy pohár whisky mellett
ülök, mondjuk a minneapolisi repülőtéren
 
 
Fülem egyre kevesebbet hall a világból, szemem gyengül,
de továbbra is mohón falja a látványokat.
 
Látom a miniszoknyás lábakat, a nőket lenge öltözetükben.
 
Lopva s pornólapok emlékképein ringatózva vizsgálom őket,
külön-külön, feneküket és combjaikat.
 
Vén kéjenc, időd immár a sír ideje, s nem a bohó játékoké meg szórakozásé.
 
Ugyan!, hiszen most is csak azt folytatom, amit mindig is csináltam:
földünk jeleneteit az erotikus képzelet utasításai szerint viszem színre.
 
Nem az itt látott teremtésekre vágyom, hanem a teljességre,
s a látottak csak a világgal való eksztatikus szeretkezésem jelei.
 
Nem az én bűnöm, hogy az érdek nélküli elmélkedés s a mohó étvágy
bennem annyira összetartozik.
 
S ha halálom után az égbe kerülök, ott sem lesz ez másként, csak
előbb megszabadulok tompa érzékeimtől s megfáradt csontjaimtól.
 
Puszta látásként fogom magamba szedni az emberi test arányait, 
a szivárvány színeit, a hajnali párizsi utcákat júniusban, a látható dolgok
érthetetlen, jaj, érthetetlen s beláthatatlan mennyiségét.
 
 
Zdziechowski
 
Kinyílott a nőszirom. Újra.
Amikor legközelebb kinyílik, véget ér évszázadom.
Reggel áttetsző köd szállt az óceánra.
 
Kertem nyitott kapujában állok,
ki-kihagyó emlékezetemen merengek.
 
Őt, a kétségbeesettség filozófusát, aki a Teremtés jóságát
kétségbe vonta, nem tudom elfelejteni.
 
Látom a homokutat Minszk és Vilnius között, két oldalán
nyírfák, közepén kanyargó keréknyomok.
 
Autó akkor még nem volt, aszfaltozott utak sem voltak,
az utas elé a vasútállomásra rendszerint lovas kocsit küldtek.
 
A filozófus így fogadhatta, mondjuk, Vlagyimír Szolovjovot,
s hallgathatta annak fejtegetését a katolikus és a pravoszláv egyház megbékéléséről.
 
Elmélkedhettek: az uraság halastavának récéi
üdvözülnek-e vajon?
 
Avagy a légy és a hangya benne foglaltatnak-e
a Megváltás nagy művében?
 
A Föld lakói számára a szenvedést
ki törvényesítette?
 
Minden szavára emlékszem: „Az évek múltával,
minél többet láttam az életből s a nagyvilágból,
annál világosabban és fájdalmasabban tudatosítottam,
hogy a világ, ha egészként fogom föl, összefüggéstelen
s értelmetlen halmaz, s nem úgy van, ahogy tanítják, azaz:
a világ nem az ész műve; s bizony, nem az Isten kezétől való.”*
 
A bölcset most Krakkóban látjuk az utcán (előadásra siet),
s vele a jelenkort: a tüllt, a bársonyt, a szatént,
rásimulnak a női testekre, lengnek; együtt:
a szecessziós divat valószerűtlen növényei.
 
Az éjszaka mélyén szemek integetnek hívón.
A világok harcában angyalok kardja villog.
A Lázadás Hercege támad, hátrálnak a fény hívei.
 
Íme, a kő kegyetlensége –
nincsen más magyarázat. Csakhogy a professzor
nem beszélhet nyíltan arról, hogy ő a Sátán uralmában hisz
 
Magányosan állja a világ érintéseit s színei árját.
 
„Az Isten nem létezik – kiáltja a természet és a történelem hatalmasan…, de ez a hang elvész a zsoltárok s himnuszok összhangjában, elnyomják annak a nagy, örök s a lélek legmélyebb mélyéből feltörő vallomásnak az akkordjai, amely szerint az emberi lélek Isten nélkül »föld vízek nélkül«. Az Isten létezik. Csakhogy ez a Létezés olyasvalami, ami túl van a külső világ dolgaira szabott érzékeinken, ez a Létezés csoda. Le monde est irrationnel. Dieu est un miracle.”**
 
Csak a harangok zúgása,
csak a szentségtartók fénye,
az Istent dicsérő halálsikolyok,
a domonkosok és a ferencesek lábnyomai
a templomok kőpadlójában – védnek bennünket.
S ha csak az örök életbe vetett hit illúziója tart is
össze bennünket, hálát adunk, mi, porból vétetettek,
a por hitének csodájáért.
 
Magnifice rector, egészen fiatalka voltam, mikor
az állatöv jeleivel felékesített Poczobutt torony alatt,
a könyvtár lépcsein eléd járultam.
 
Abban a városban, amelyet még a lengyel ulánusok vettek el
a bolsevikoktól, s te, tudatában a bajnak, szembefordultál a véggel.
 
Láttak kocsizni, kopogott a lovak patája az egyenetlen úton,
autótól, telefontól tartózkodtál.
 
Mikor a város elesett, virágzott a bodza s a barkóca,
koszorúk úsztak a folyón.
 
Időben haltál meg. A barátaid bólogatva suttogták:
„Szerencsés ember!”
 
A jóslat betelt, minden, ami eddig öröknek tűnt, elúszott a vizeken,
csak a templomtornyok nyúltak ki, itt-ott, a szakadékokból.
 
Lehet, hogy hasonló vagyok ahhoz a szerencsétlenhez, aki
a koncentrációs tábor elől menekülve, s máshol menhelyet nem találva
a Szent János-toronyban bújt el, és megmenekült?
 
Egy szarvastehén két frissen született borjával
az udvar gyepén legelget.
 
Magnificentia, kérlelhetetlen a pusztulás s születés haladványa.
 
Túl sokáig tartott az önmérsékletre való neveltetésem.
 
Viszont ravaszabb lévén nálad, gyorsabban kiismertem a századunkat,
s úgy tettem, mint akinek saját módszere van a fájdalom feledéséhez.

 

 

____________________________

 

*Az idézetek Marian Zdziechowski: Pesymizm, romantyzm a podstawy chrześcijaństwa, 1915 (Pesszimizmus, romanticizmus és a kereszténység alapjai) című művéből valók.

**A világ irracionális. Az Isten – csoda.

 

A fordító megjegyzése:

 

Czesław Miłosz (1911–2004) Nobel-díjas lengyel költő, író, esszéista, irodalomtörténész, tolmács, jogász.

Marian Zdziechowski (1861–1938) lengyel eszmetörténész, filozófus, a lengyel–magyar kapcsolatok kiemelkedő alakja.

  

Tőzsér Árpád fordításai

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.