Ugrás a tartalomra

Bonfire Night – Ambrus Máté Bence novellája

A folyosón diópáccal kezelt faburkolat izzadta magából a középkori Angliát, a gyér világítás meg a falra akasztott kagylógalléros ruhák és Tudor-portrék a lenyakazós, kézzel evős és böfögős Henrik-féle időket idézték. Szobájuk falát szintén faburkolat fedte, és középkori képek díszítették: volt kivégzéses, volt kínzásos, meg egy a London Bridge-ről: hajótalpakon állt a híd, lakóházakkal volt tele, a korláton pedig lándzsára tűzött emberfejek díszelegtek, melyek fölött varjak keringtek.

Két napja érkeztek, útikönyvekkel, bőröndösen. Már a repülőn sikerült összeveszniük. A verbális terror, a nő sorozatos minilázadásait letörendő, folytatódott a csomagvárás, a poggyászfelvétel és taxizás közben is. A férfi mindig azt csinálta, amit ő szeretett, és a nőtől is elvárta, hogy ugyanahhoz legyen kedve. Ádám történész volt, szerette a régi épületeket, amikből párolgott a történelem. Többször kifejtette Évának, hogy például a párizsi dohszag nem olyan, mint a krakkói, mert előbbi olyan napóleonos, birodalmi, utóbbi viszont oroszgyűlölettel van fűszerezve. A prágai Károly-hídon sétálva kiselőadást tartott arról, hogy ez az a város, ahol Habsburg Rudolf szerelmes lett az alkímiába: mint egykor Dárius király, ő is aranyban akart fürdeni, de a fémet másokkal hozatni drága volt, így inkább maga csinálta volna, csak éppen a csinálás módját nem találta. Rudolf császár csúnya ember volt, cseresznyéből a szája, körtéből az orra, búzakalászból a szakálla – ahogyan azt Arcimboldo pompásan megfestette –, és naphosszat ádáz küzdelmet folytatott egy feketerigóval, amely gyümölcsfejét csipegette. Éva ilyenkor mindig arcra fagyott mosollyal bólogatott, és egy „Okos vagy!”-gyal toldotta meg. Ádám önjelölt író is volt, novelláival bombázta Évát, aki eleinte becsülettel olvasott, aztán már csak át-átfutotta, amit kapott, de mindig egy „Ügyes vagy!”-gyal dicsérte meg. Dicshimnuszokat zengett a férfi sajátos, ilyet-senki-nem-tud stílusáról, és Nobel-díjat előlegezett meg neki.

Mindketten bizonytalanok voltak egész életükben. Soha nem jutott nekik egyetlen dicséret sem. Annak – talán nem is tudatosult bennük – reményében jöttek össze, hogy majd egymástól fognak pozitív megerősítéseket kapni. Ádám egomasszőr lesz, és Éva is visszamasszíroz, ha kell. Az első hónapokban így is történt, kölcsönösen illúzióban tartották egymást. Aztán a férfi többet akart, majd még többet, mígnem eljött az a pillanat, amikor a vállon veregetést már nem viszonozta. Valahogy így lehetett az első emberpárral is a Paradicsomban… Éva láthatta a jövőjét: ő is nagyanyja sorsára fog jutni. Akit a férje elnyomott. A Mama mindig csöndben ült, amikor a férje beszélt, márpedig ő mindig beszélt. Ezerszer elmondta, hogy milyen megható volt, amikor Jugoszláviában járt, és mindenki olyan lelkesen kiáltozta, hogy Ti-to, Ti-to!, és az a ritmikus Titózás könnyeket csalt a szemébe. Mindig kikérte magának, ha az Egyesült Államokat valaki egyszerűen csak Amerikának hívta, hogy ez mekkora tudatlanság, mikor Amerika egy kontinens, az USA az meg USA! Ha a nagymama szólni akart, az öreg elhallgattatta. A nagymama miatta lett beteg. Először csak csendben sorvadt, aztán halványulni kezdett, mígnem már semmi nem látszott belőle, csak az a jókora daganat, ami a teste helyét átvette. Éva nem akart erre a sorsra jutni, próbált látható maradni, de nem sikerült. Semmi kétség, ezt a párkapcsolatot Ádám nyerte meg, és a hatalma megdöntésére tett minden kísérletet brutálisan megtorolt. Ezért jöttek most Londonba, novemberben, hogy ötödikén a férfi végleg leszámolhasson „szerelmével”.

Egy Tudor-kori fogadóban szálltak meg, valahol a belvárosban. A folyosón diópáccal kezelt faburkolat izzadta magából a középkori Angliát, a gyér világítás meg a falra akasztott kagylógalléros ruhák és Tudor-portrék a lenyakazós, kézzel evős és böfögős Henrik-féle időket idézték. Szobájuk falát szintén faburkolat fedte, és középkori képek díszítették: volt kivégzéses, volt kínzásos, meg egy a London Bridge-ről: hajótalpakon állt a híd, lakóházakkal volt tele, a korláton pedig lándzsára tűzött emberfejek díszelegtek, melyek fölött varjak keringtek. Kicsomagolás közben Éva visszanyelt sóhajai közül néhány valahogy mégis kiszökött, ám Ádám oda sem figyelt. Tiszta Pendragon-legenda!, lelkendezett, a nyikorgó padlóból minden lépésnél szivároghatnak a holt lelkek, és a folyosó is kísértetjárta lehet éjszaka! Ez a mitikus Anglia nagyon vonzotta. Az ablak kisebb, kerek meg négyzet alakú ablakszemekből lett összeragasztva, valamikor nagyon régen. Az ablakon kinézve sok kis Parlamentet és Big Bent láthatott.

Országszerte nagy volt a készülődés. A piromániások ilyenkor önfeledten gyönyörködhetnek a tűz szépségében. Sok tízezer szembogár telik meg a tűz sárga szikráival, miközben az égő szalmabábuk és papírmasé-figurák felszálló lelkeit követik. A gyerekek hajnal óta építik a fagúlákat, amiket este majd benzinnel jól meglocsolnak, felgyújtanak és körbetáncolnak, s közben furcsa varázsigéket kántálnak, hogy minél több tűzmuslinca repüljön fel a ropogó hasábok közül. Össze-vissza szállnak a parázsló, aztán hamuvá váló szikrák, a gyerekek visítva tapossák egymást, hogy minél többet ejthessenek zsákmányul, de ahogy elkapnak egyet, a markukban elkenődik. Fekete tenyérrel ugrálják körbe tovább a tüzet – mintha korommal mostak volna kezet.

– Mindez a ribillió azért lehetséges, mert bő négyszáz évvel ezelőtt Guy Fawkes angol katona és katolikus összeesküvő a levegőbe akarta röpíteni a Lordok Házát, de annyira, hogy az arra érdemesek majd hónapokig törjék a fejüket, hogy a később előkerülő testrészek közül melyik megboldogult húscafat tartozik a királyhoz, és melyik valamely lordhoz – oktatta ki Ádám a párját. – De a merényletet meghiúsították, Guy Fawkes-t jól megkínozták, mely kínzások akasztással koronáztattak meg. A derék angolok pedig örömtüzeket gyújtottak, és Guy Fawkes-arcú bábukat égettek, hogy megünnepeljék a monarchia fennmaradását. Azóta is hagyomány évente gyújtogatni. Attól függetlenül, hogy Jakab királyt senki sem szerette, mert tuskólábú volt és a többi, mégis együtt örültek vele. Persze a valódi ok a tűz iránti beteges vonzalmuk volt.

A huszonegyedik században már Angliában is rájöttek arra, hogy nem az elnyomót, hanem a lázadót kell ünnepelni. Felbukkantak hát a bábuk közt Szaddámok meg Castrók is, amelyeket angolos eleganciával ugyanúgy lefecskendeztek benzinnel, és ugyanolyan vigyorral tudták bámulni az égő, feje volt, feje nincs és lassacskán teste sincs diktátorokat, mint korábban a lőporos összeesküvőt. Ádám mindenáron látni akarta ezt a felfordulást. Igyekezett rávenni Évát, hogy vele menjen, s bár a nő ellenállt, újabb és újabb veszekedések után Ádám győzött, és magával ráncigálhatta Évát.

A Victoria Streeten sétáltak, kézen fogva, mert pároknak úgy kell. Éva észrevétlenül igyekezett kiszabadítani ujjait a férfi szorításából. Ádám újabb leckét mondott fel, arról, hogy az utca neve azért Victoria Street, mert volt egy ilyen nevű királynő, aki indiai császárnő is lett nem sokkal a szipojlázadás után, és a Brit Birodalom legnagyobb uralkodója volt. Valós büszkeséget érzett, amikor kimondta: Brit Birodalom, ilyenkor magát is britnek érezte. Évát kirázta a hideg, de szólni már nem mert. Ha újra meghallja az anyázó és szemrehányó riposztokat, miszerint nem engedi kibontakozni a férfit, ismét elindul a gyomrából támadó fájás, ami a vállába és tüdejébe is átterjed mindig. Nem volt olyan bátor, hogy itt, a Victoria és a Great Smith sarkán hátat fordítson, és elhagyja Ádámot. Tűrt tovább. Halogatta azt, hogy a pofájába vágja: elegem van belőled, elegem van abból, hogy mindig az van, amit te akarsz, és egyébként is a te anyádat

Trappoltak előre a gomolygó szellemek között. Londonban, a szellemjárta városban a kísértetek huhogva próbáltak ijesztgetni, de kriptahangjukat nyolc kongásával hirtelen eltompította a Big Ben. Aztán kergetőzni kezdtek, és bandákba verődve teljesen eltakarták az utat. Eleinte messziről még átsejlett valami homályos fény, de aztán az is eltűnt. A cipőtalpak kopogásához gyereksikolyok keveredtek, és hirtelen tűzlándzsák lyuggatták át a ködöt. A szellemek, fájlalva sebeiket, inkább feljebb emelkedtek, hogy ne essen bántódásuk. A kitisztult utcaképben Ádám megláthatta az óriási tömeget. A Parlament előtt szoktak lenni a legnagyobb tüzek. A máglyák az eget harapdálták. Négyen, csíkos pólóban, vörös kendővel a nyakuk körül tolták és húzták a kordéra láncolt óriás Guy Fawkes-t. Utána karóba húzott Trumpok és Putyinok következtek, valamint egy Tony Blair, mint körmeneten a keresztek. Egy hóhérnak öltözött angol gyújtani kezdte a bábukat, a tömeg pedig ujjongott. A részeg kiáltozásokon keresztül halkan hallatszott néhány nyögés is, amik aztán a hangskála minden fokát végigjárva üvöltéssé nőtték ki magukat. Ádám mosolygott, magához ölelte Évát, Nyugalom, ez csak vicc!, mondta, és vigyorgott tovább. Éva arcára kiült a rémület: Csak nem áldoznak itt embereket!?

A Viktória-torony előtt a bábuk mintha rángatóztak volna. Ordítoztak is, Please, Mercy! Oh, My God, it’s feckin’ hot!, s fekete füstöt eregettek. Éva sikoltani kezdett, Ádám továbbra is nyugodtan vigyorgott, és nem eresztette a nő kezét. Amikor Éva tébolyult visításától már majd’ meghasadt a dobhártyája, könnyedén felkapta, és beállt a kígyózó sorba, ahol ugyanilyen égnek emelt nők és tartóoszlopaik tusakodtak. A tábla szerint ötfontnyi jelképes összegért lehetett beszállni. Éva kapálózott, szájba rúgta Ádámot, aki vérezni kezdett, a nő pedig tovább küzdött. A sorban már csak ketten álltak előttük, azt a két nőt spórolásból közös póznához kötötték, és már játszatták is velük Jeanne d’Arcot. Rosszul viselték a felcsapó lángokat, segítségért rimánkodtak. Utánuk Ádámék következtek. Most már csak a tákolt falépcsőn kell fölcipelnie Évát, és a lázadásnak vége lesz.

Úgy döntött, hogy majd inkább elájul, mintsem sokat szenvedjen. Inkább tudtán kívül hal meg, mire felébredne, már fájdalom nélküli hamu lesz egy vödörben. Ádám lassan vitte fel Évát, tágra nyílt pupillákkal bűvölte a csalogató póznát, a hóhér intett, hogy nem kell a dráma, cipekedjen gyorsabban, de hát az utolsó pillanatokat ki kell élvezni, és Ádám ki is élvezte. Éva egy utolsót csavart a testén, a gerince recsegett, de sikerült kiszabadulnia. A földre zuhant. Ádám lábába harapott, és amíg a férfi azt fájlalta, eltűnt a tömegben.

Ádám habzó szájjal vette üldözőbe. Árnyéka a parlament falán óriásivá növekedett. Félrelökve az előtte dülöngélőket, sikerült utolérnie Évát. A nőt hóhérok sorfala vette körül. Ádám feléjük nyújtotta gyűrt és izzadt ötfontosát, de a hóhérok nem fogadták el. Éva rámutatott, a sorfal megelevenedett, vállukra kapták Ádámot, körbetekerték, meglocsolták, és egy üres máglyára dobták. A lángra lobbant férfi eleinte csak nyögött, aztán nyált fröcskölő üvöltésbe kezdett. Kezében az ötfontos összezsugorodott, miután a koronás arcképet kimarta közepéből a láng.

A Big Ben kilencet ütött, könyörtelenül elnyomva minden ordítást.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.